AKKOR

…akkor, mikor még nem a brazil Tramontina, hanem a bonyhádi szürke zománc… – Hol hagytad a bicajodat, hobogász, kérdezte Ervin bácsi, bicikliállásba vágta magát, s lába közé vázként a hosszú nyelű baltáját is, erre somolyogva csak hümmögtem, nekem nincs is biciklim, a Gyuriét kérem el néha, aztán mondok egy csókolomot, amiről koromra hivatkozva most szoktatott le a Steiner néni, és megyek tovább a boltba, ő pedig egy Melbát ad nekem, és azt dörmögi, hogy jól van, jól van, mindig ezt mondja, dúdolja a kertben is, de soha nem merem tőle megkérdezni, hogy ki van jól, tegnap Tatától se mertem megkérdezni, hogy miért beszélnek a rádióban olyan dolgokról, amelyeket az amerikai elnök régen csinált, kit érdekel, Ervin bácsinak ott van Ica néni meg a kert, de csak a kerttel foglalkozik, gyomlál, kapar, horol, kaszál, metsz; ha permetez, akkor olyan savanykás szag van, s nekem fel kell menni a kertből, és a fordulóban mindig ott van Ica néni, sohase tudom, jön vagy megy, Ágival félünk tőle, vékony csontváz, fekete a szeme és a haja, vékony, hosszú, egyenes, zsíros, fénylik, mint egy holló, nem beszél, avas hajdinakása-szaga van, és közel kell elmenni mellette, lapulva megyünk a lépcső felé, terméskő-repedés, bokor, fehér bogyók, finom gyantaszag, aztán jön a forduló, fel Steiner nénihez, fel, övé a fenti rész, itt nyaralunk,

Steiner néninek négy fia van, az egyik, a legidősebb a garázsban nagy, nehéz vasköveket emelget, a másik a nagyszobában festi a képeit vagy a fürdőbe zárkózik, és akkor nem szabad felkapcsolni a lámpát, mert a kád meg minden más olyan vörös, mint a Mars, ő akkor hívja a képeket, a harmadik a padláson szokott rajcsúrozni a barátaival, s a plafon akkor majdnem leszakad a dobtól Mária néni nyakába, aki mindig kedden jön takarítani, s most székre állva hiába veri partvissal a plafont, a zene bömböl, a negyedik fiút meg sose látni, jaj, te Ádám, tee, teeee, júúújj, mondja a harmadiknak, leszakad a plafon, s míg Ádám gondolkodik vagy nem, a nyitott ablakon át, a hátsó kertből, a bokrokból felhallatszik Ervin bácsi dudorászó kapirgálása, dula, dula, mandula, kék levendula, s estére mindig kész a máglya, ágakból, tövises indákból, gaz gallyakból, s alkonyatkor a nap mintha abban tűnne el, a száraz bog szürke karcolatában, s fekete lényként mintha megint a vörös fényt várná, recsegne, ropogna, reggel mindig rigókra ébredtünk, hangyacsipegetés, pincebogár-felkapdosás és gilisztanyúzás, Steiner néni topog a konyhában, nyílik-csukódik a ragacsos spájzajtó, apró sárga foltok tarkázzák, a tűzhely zsírköpő serpenyőjének impresszionista próbálkozásai, a tea habos az erőtlen víztől, s végül félórányi ide-oda topogás után kész a reggeli: szalámis katonák majonézzel, aztán futunk le a kertbe, a forduló kövén egy tál sárgabarack, Ervin bácsi minden héten legalább egyszer a hátsó kert gyümölcseivel hódol Steiner néninek, Steiner néni miért nem ad soha semmit Ervin bácsinak, kérdezte egyszer Ági, mert ilyen, mondtam, de miért ilyen, és erre nem tudtam mit mondani,

dula, dula, mandula, kék levendula, szaladunk a hátsó kapuhoz, meglesni Ervin bácsit, hol van s mit csinál, s szalad mellettünk Kabul is, a szomszéd kutyája, Ica néni reggel sose jött ki a házból, de éreztük a csukott ablakon is kiáramló avas kásaszagot, s belestünk, de soha nem láttunk semmit, csak a nejlonfüggöny kifakult virágaiban a porgumókat, jaj és júúújj, mondta mindig Mária néni a lentiekre, aranyos bimbulák, mikor fűzős kismama cipőjében, porolóval a kezében, takarítási szünetként, Steiner néni vezényletével háromperces szemlét tartottak a tizenvalahány cserépből álló, színjátszó ibolyasoron, de Ervin bácsi tavaszi mandulafájánál és orgonásánál nem volt szebb, Steiner néni tavasszal mindig a hátsó erkélyéről nyújtózkodott a mandulafa felé, hogy legalább egy vázára való ágköteget szakítson Ervin bácsi virágzó fájáról, nagy váza volt az, nekem akkor a vállamig ért, de a fa még annál is nagyobb és messzebb volt, s mikor a nyújtózkodás eredménytelennek bizonyult, Steiner néni metszőollójával lement a saját, utcafelőli előkertjébe, s olyan keserves arccal, mintha nem kapott volna vízumot valamelyik konzulátuson, levágott egy szál tearózsát arról a rózsatőről, amelyet kitartó meggyőződéssel kifőzött kávézaccal trágyázott már évek óta, a rózsát az ágya közelébe rakta, hogy illatát még akkor is érezhesse, mikor fekve a Hofit nézi a tévében, Ervin bácsinak meg a Szokol szólt szögről, mindig recsegett rajta halkan valami, vagy a Német Requiem vagy vízállásjelentés vagy a játék és muzsika tíz percben, s én kérdeztem, Ervin bácsi meg felelt, ha megtaláltam őt a kertben, vagyis a nagy fonott kosarát és a szerszámait, mert csak a szerszámok mellől hívogatva lehetett meglelni, na, fogd meg a végét, hobogász, mondta nekem egy nagy fűrész a szilvafa tövében a málnabokorból, na, jól van, jól van, látod, ezt a száraz ágat, itt, ezt le kell vágni, aztán befestjük a sebet, jó?, s én mondtam, hogy jó, és már lógtam is a fűrész egyik végén, és miért kell befesteni, kérdeztem, hát, hogy a fa ne vérezzen el, hogy ne száradjon ki, mondta olyan magasztosan és kinyilatkoztatásszerűen Ervin bácsi, hogy a Krupnik bácsi fel-alá futkosó afgán agara is megdermedt a kerítés tövében, na, vidd ezt a kórót a többihez, oda a halomra, aztán kérj egy kis tálkát az Ica nénitől, szedünk fekete ribizlit, jó?,

és én mondtam, hogy jó, aztán a megszedett tálkával leültünk a szaletlihez, amiről én mindig azt hittem, hogy a szalicilnek rokona, s néztük az itatónál bolondozó rigókat, néha felszólt nekem az erkélyre, figyelj, hobogász, most én vagyok a madárijesztő, kitárta mindkét karját, tenyerén napraforgómag volt, csiccsertett egyet, s a közeli fákról cinkék és verebek szálltak rá, s felcsipegették az összes magot, na jól van, mondta egy idő után Ervin bácsi, menj, vigyél egy kis ribizlit a Steiner néninek, adott egy Melbát és elindult hátra, a málnásba, Steiner néni hitetlenkedő lelkendezéssel fogadta a gyümölcsöt, a konyhába ment, lemosta, és tipegve-topogva, egy álló helyében mind megette – nagyon szerette a gyümölcsöt –, mi Ágival a téliszalámit szerettük nagyon, a spájzban, vagyis a vágókamrában mindig lógott szögre akasztva egy nagy rúd, titkos cselek és hadműveletek célpontja volt a vágókamra, vastag szeleteket vágtunk az elejtett rúdból, a kezem füstös volt sokáig, és a nemes penész illata is jó volt, és aztán mi is kertészkedtünk Steiner néni kertjében, az egyik nyáron még sikerült is rábeszélni őt, hogy ültessen tujákat és tiszafát a rózsák mögötti füves részre, az egyik fia megvette a tujákat, s mi nagy szakértelemmel vezérelt rituálé kíséretében elültethettük az örökzöldeket; azon a nyáron halt meg Ica néni, majd rá egy évre Ervin bácsi is – elesett, beverhette a fejét, talán attól, talán úgy, mondta a legidősebb Steiner fiú, amikor megtaláltuk őt a konyhában, a kövön, hátramentem a kertbe, elmentem a száraz halom mellett, megálltam a kert közepén, körbenéztem: fák, bokrok, szaletli, a Szokol a szögön, száradó málnaszárak, a szilvatörzs szürke sebhelye… – és akkor a madarak megreppentek… – akkor, Steineréknél, emlékszel az alattunk lakó öregre, emlékszel, dula, dala, mandula, kék levendula, nézd, ő az, látod, az Ervin bácsi, de, igen…

kép | Hórusz Archívum