„FENNHANGON TITKOLT TEHETETLENSÉG”

Mit jelent ma – s egyáltalán jelent-e még valamit – a szellemi éhség kifejezés?

Nem vált-e mindaz, amit „a tapasztalás arany bányáiból kifejtett az idő” kiselejtezni való, ásatag limlommá? Elmagyarázhatatlan, következésképp érdektelen és használhatatlan ócska­sággá? Ha – a korszellem nyomása alatt – az ismertség, olvasottság (vagy inkább nézettség) érték­mérőnek tartott szám­adataira tekintünk, könnyen gondol­hatjuk így.

Csakhogy amikor efféle számadatokra hagyatkozunk, merőben eltérő tevékenységeket hozunk közös nevezőre, s ezzel épp a lényeg sikkad el. Egy kalapba kerül a fecsegés, a puszta idő­töltés, meglévő vára­kozá­sokat kiszolgáló, ostoba sztereotípiákat megerősítő, elzsongító szóra­koztatás és a felrázó, egész lényünket megragadó, önmagunkkal szembenézésre késztető katarzis. Ez utóbbi sokkal ritkább, de becsesebb. Jelentősége messze nagyobb, mint szám­aránya, míg az előbbiek számaránya messze nagyobb, mint a jelentősége.

Ahogy megszámlálhatatlan elődünk vagy sokmilliárdnyi kortársunk élete mellett saját életünk fontossága sem számarányok kérdése.

Ahogy a Már moccan című versben: Nem az első, nekünk az utolsó.

mélyebben megérteni

Akiben a tájékozódás legcsekélyebb igénye is él, aki szeretné önmagát és a világot, a múltból szemünk láttára formálódó jelent valamelyest mélyebben megérteni, aki nem éri be a késszel, máris szellemi éhséget tapasztal, s igen hamar hasonszőrűek társaságában találja magát – még ha e társak csontjai már a föld alatt porladnak is. Holtan is elevenebbek sok élőnek látszó, kihangosított, emelvényen ágáló, a kamera – és főként önmaga – előtt pózoló figuránál.

Taizs Gergő kötetének első ciklusában, a Kötőjelekben azt vizsgálja, hová kapcsolja sorsa, hová, kikhez-mikhez kötik a jelek, a nyelv.

A nyitóvers az önkognitó. Tömör cím: a rejtőzködés, a gondolkodás és a reflexió motívu­mait sűríti egyetlen szóba. Ars poeticát olvasunk. A szerző önmagáról, a költészetről, és a kettő viszonyáról szerzett tapasztalatait összegzi.

Az első két sor leszögezi: nem tudok semmit a költészetről / a költészet mindent tud rólam.

A költészet művelése nem a költészettel foglalkozás. Talán pontosabb közelítés, ha azt mond­­juk: versírás közben itt-és-most-létünkkel foglalkozunk. Ám ennek fordítottja furcsa mód éppúgy áll: az foglalkozik velünk. Valami – ha akarjuk, ha nem – dolgozik bennünk, s ha megteremtjük hozzá a feltéte­leket, az alkalmas kereteket és formákat: felszínre tör.

Ahogy a felötlő képekhez, érzésekhez rezonáló, s újabbakat gerjesztő szavakat keres­gélünk, bele­kapaszkodunk nevelőnkbe és kalauzunkba, a nyelvbe – az emberi tapasztalás össze­sűrűsödött alakzatainak ránk hagyományozott rendjébe. Világunkat a nyelv tagolja. Ezért a nyel­ven keresztül faggatjuk a világot, micsoda volna tulajdonképpen, kik volnánk mi és mitévők legyünk benne.

A költészet lényege nem előre kész tartalmak, másképp is elmondható gondolatok tetszetős formába öltöztetése. Utólag persze „tarta­lomnak”, „üzenetnek” nevezzük, ami sehol se volt: a verssel együtt keletkezett.

A nem az a szöveg című vers elismerésre méltó pontossággal jeleníti ezt meg – saját anyagával: „itt van előttem a szöveg, ami arról szól / – de már az első sorban hazudnom kell, / nincs előttem semmilyen szöveg, / legalábbis nem volt, amikor azt írtam, van / és ami azóta lett, nem az a szöveg, / amire akkor gondoltam, hogy már van, / így nem lehet verset írni, ugyebár.

Cirkuszi tréfa módjára előadott paradoxon. Mert természetesen csak így lehet.

Az elképzelt helyére az éppen születő vers kerül.

megszóla­lás

A vers második felében ugyanez a figura a víz tükörhomályát fürkészi, hogy meg­találjon valakit (Önmagát? Élete szerelmét? Védangyalát?): ott leszel, vagy már ott is vagy talán, / és ott voltál mindig, nem kellett az egész / világot átúszni, hogy találkozzunk, / mert eleve veled indultam el. József Attila sokat idézett kései töredéke cseng a sorok hátte­rében: „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot”. A maga elé meredő figura ugyanakkor mint­ha csak a vers szavait igyekezne megragadni, kiemelni a víz alól, majd egy­máshoz illeszt­getni – ez lenne a szólás, a megszóla­lás. Az a bizonyos keresett valaki ugyanis csak ezáltal képes hangot adni. Amit ekként mond, abból születik, sőt, az a vers. Így érthetővé válik a kettős sorkezdet is: szólalj meg, szólaljak meg.

Íme, a keletkezőben lévő vers: Már moccan, még esetleges.

A vers paradoxontól fut paradoxonig. A levegővételt ugyanis nem beszéd követi: sajátos csend támad: csak bámuljuk / a padlóra ömlő hallgatást.

És ebből, ezáltal születik meg a vers. A szavakon keresztül érzékeltetett csend.

A versben nem elmondjuk itt-és-most létünket, csak szóhoz juttatjuk. Mint tyúk a tojást, kiköltjük a számunkra is ismeretlen tartalmakat. A megnyílásból megnyilat­kozás lesz. Jó esetben felfogunk valamit, s bízunk benne, hogy a papíron hagyott különös lenyomatból más is kiolvassa a maga igazságát. Elcsodálkozik rajta, tanul belőle – a maga kedve és léthelyzete szerint.

Ezek fényében válnak érthetővé az önkognitó meglehetősen összetett sorai: voltam / visszhangból komponált áttétes álom.

A kezünkben forgatott szavakat az előttünk élők milliószor kimondták, leírták már – épp ezáltal maradtak fenn. Minden hangunk visszhang. Nemcsak szavaink – a fordulataink, a meg­­szólalás­módunk is. A költészeti hagyomány persze éppúgy szállít elcsépelt fordulatokat, mint ön­ma­gukon túlmutató, különös, felfénylő képeket, melyek felszakítanak bennünk vala­mit. Ahogy Kafka fogalmaz egyik levelében „Szükségünk […] olyan könyvekre van, amelyek úgy hatnak ránk, mint egy szerencsétlenség, ami nagyon fáj, mint valakinek a halála, akit jobban szerettünk önmagunknál, vagy mintha kiűznének minket, minden embertől távol, a vadonba, mint egy ön­gyilkosság, olyan legyen a könyv, fejsze, a bennünk befagyott tenger jegéhez.”^[1]

belénk égett asszociációk

Közhely, hogy a költői képek megszokottól eltérő kapcsolódása, egymásra következése az álom logikáját idézi. Mintha az álom módjára a költészet is tudna valamit rólunk, amit mi nem. Hozzá­fér múltunkhoz, emléke­inkhez, a belénk égett asszociációkhoz: tudja, mik voltunk.

A vers második fele a nyitó sorok variációjával indul: nem tudok semmit a tengerekről / a tengerek mindent tudnak rólam. Az első hét sor témája nyelvi létezésünk és a költészet, a második hét soré az ember genezise és az életet dajkáló tenger. Az élet sokkal ősibb az emberi fajnál. Földtörténeti időskálán csakugyan nem vagyunk többek: iszapból font illékony struktúra, mely rövid itt-tartóz­kodás után alkotóelemeire hullik. És amit a nyelvről mondtam a harmadik sor kapcsán, egész létezésünkre is igaz: visszhangból kom­ponált áttétes álom.

A lírai én családfakutatás közben, gulyások, napszámosok, szobalányok, cselédek vándorlását figyelve mondja ki a Piroska című versben: Visszhang vagyok, / száz év távlata, / pusztába kiáltott szavak, / elsuttogott sikolyok visszhangja.

Utánozzunk vagy tagadjunk meg akár szándékosan, akár önkéntelenül másokat, ősein­ket vagy kor­társainkat, az utánzat sosem lesz olyan, mint az eredeti, s a tagadás sem képes sohasem szakítani azzal, amit tagad. Életünk sok tekintetben meglévő mintákat másol, szük­ségképp elté­résekkel, hiszen a vonzó példa is bizonyulhat követhetetlennek, miközben öntudat­lanul hordoz­hatjuk és működtethetjük korábbi generációk traumák és egyéni felis­merések formálta gondol­kodás- és reagálásmódját. Létünk maga a visszhang: múltbeli tapasz­talatok pontatlan továbbadói (átala­kítói, kiegészítői) vagyunk. Fájdalmaink, görcseink nem csak közvetlen élet­tapasztala­tunkból erednek. Valóban ez vagyunk: áttétes álom. Az áttételes helyett választott, egy szótaggal kurtább jelző persze az átvett, átöröklött, tükrözött, ismételt tartal­makat kimondottan rossz­indulatúnak mutatja. Az efféle álmok pusztítóak is lehetnek.

A Kispostás című versben a társaság tagjai láncba szerveződve, fülbesúgással adnak tovább egy kitalált mondatot, s kíváncsian várják, mivé torzul az üzenet, mire az utolsó emberhez ér. A játék nyilván akkor igazán mulatságos, ha a szájról szájra adott mondat a félrehallásokban nem alakul át minden ízében, nem válik teljesen felismerhetetlenné, ha a végeredmény „ugyanaz és mégis más”. Ha kivehető még az eredet.

Már Robert Musil majd száz évvel ezelőtt megkezdett nagyregényének főhőse, Ulrich is efféléken töpreng^[2]: „a század kettős rendekben lovagol, és a „parancstovábbadást” gyakorolja, […] elöl azt mondják: „Század: irány a nagyerdő!”, hátul ez jön ki belőle: „Százhat zsivány agyonlövendő”, vagy valami efféle. Hasonlóképpen kelet­kezik a világtörténelem is.”

A Kispostás tizenéves hősei eredetileg csak marháskodni akarnak, de a sztori három verssor nyomán allegóriává tágul: Aztán a végén egymás mellé állítottuk mindazt, / ami útra kelt és ami megérkezett: / az elvetélt, elveszett, elvett lehetőségeket. A kilencvenes években a poli­tikai válto­zásokban csalódott, csalódó vagy csalódni készülő állampolgárok fő foglala­tos­sága volt a megélt történelem eseményeit e három kategóriába szétosztani, majd ezen mások­kal éjszakába nyúlóan vitatkozni.

A hasonlatot nemcsak nagyarányú központi elgondolások végrehajtás közbeni eltorzu­lá­sára vonat­koztathatjuk, minek következtében mindig valami más valósul meg, mint amit el­ter­vez­tek, de a kultúra, vagy tágabb értelemben a hagyomány nemzedékek közötti tovább­adására is.

„A jelen mindig akárha egy város legszélső háza lenne, mely valahogy már nem tarto­zik egészen a város házai közé. Minden nemzedék azt kérdi csodálkozva: ki vagyok? kik voltak elődeim? Kérdezné inkább: hol vagyok?, feltételezvén, hogy elődei nem másmilyenek, csak másutt voltak; már ez is komoly eredmény lenne”^[3], folytatja töprengését Ulrich.

fülbe súgott üzenet

A Kispostás mintha csak ezt a tanácsot fogadná meg, mikor a következő, fülbe súgott üzenettel példálózik: „A sírban, hol nemzet süllyed el, / Új kedvvel új ifjúság tolong, / És bölcsőnek díszíti fel.” A fülbe súgó maga is fülbe súgott üzenetet továbbít: Csengey Dénes sorait a Vörös­marty költő lázbeteg éneke című verséből^[4], ahol pedig a Szózatból és A vén cigányból átvett motívumok járják tovább útjukat. Csengey egyébként így folytatta: „Micsoda rémek a bölcső­ben, / Úristen, micsoda rémséges babák!” Jogos a kérdés, ugyan mivé serdül­tek azóta. A költői látomás akkor ilyen képet rajzolt a jövőről: „Gyermekké rémített magyar népem, / ebben a bölcsőben temetnek, úgy lehet, / mely nem ápol, nem ringat el, / csak hányásig forgat tégedet.”

Add tovább az átkot, sóhajt, lemondást, imát, írja immár Taizs, hogy rögtön beismerje: egyre csak játszottunk, hogy / a végére érjünk. / De nem értünk / semmihez. Az utóbbi két sor alighanem szándékosan kétértelmű. Mert mi sült ki a Csengey-sorokkal űzött játszadozásból? Ez: A zsírban ott sercegünk veled, / Új nedvek, új izzadtság csorog, / térkőről mit is hisztizel? Botrány­publicisz­tikával terhelt izzadtságszagú slam poetry.

A Kispostás a hagyomány átvételének paródiája. A puszta látványt, a hangzást, a felszínt reprodukálni, azt is csak úgy-ahogy. Mintha.

Mihez kezd akkor az éhes szellem?

A Még moccan Pilinszky János Terek című verséhez írt széljegyzet. Pilinszky pokla mint térélmény: egy lépcsőházból lefelé nézve meglátott alagsori szoba. Ahol Lemérik, hány kiló egy hattyú. Taizsnál a logikus folytatás: Levágjuk. Észszerű a lehetséges magyarázat: már a Terekben is azért mérték le a hattyút, hogy aztán levágják. Elvégre ott van Pilinszky Passió­jában: Üveg­mögötti csöndben / lemosdanak a mészároslegények. A hattyú azonban nem jel­lemző konyhai alapanyag: rendkívül ritkán, inkább csak királyi udvarokban fogyasztott presztízs­fogás. Másrészt az alagsori szoba sem vágóhíd. A botrány a mérés maga. A mérés aktusában egy összetett minőséget, a szépség, kecsesség, méltóság hagyományos szimbó­lumát, a hattyút jól szám­szerűsíthető fizikai jellemzőjére egyszerűsítik. A jelenet a reduk­cionizmus képi ábrázolása. Az üzem­szerűvé tett egyszerűsítés és számszerűsítés magától az élettől tekint el, tehát teljesen logikus folytatása az ölés. Ez már a haláltáborok logikája.

Nem több, mint statisztika, írja Taizs.

A hattyú lemérésében megnyilvánuló redukcionizmus jelenkori megjelenése nála: Föntről lefele látunk (tehát a Terek terében a pokolba nézünk), mozi az egész világ.

Kép. Felszín. Mintha.

A verset ihlető sajtófotón egy magányos szikláról elcsigázottnak tűnő tűzoltó tekint végig a lángok martalékává lett tűlevelű erdőn. Nem fentről, a mennyország szabad teréből pillant a pokol alagsorába, hanem benne áll a pusztulásban. Az élet eltérő alakzatai, a hely­béli flórát alkotó növények elszenesedésük után minőségüket elvesztve immár csakugyan közös nevezőre kerültek.

nehezen bogarászható

Ha foglyul ejt bennünket a redukcionizmus, megbabonáznak minket a számadatok, rög­tön feltesszük a kérdést: mit jelent az írásban ránk maradt költői hagyományhoz kap­cso­lódni, miközben min­den­fajta írásbeli­ség háttérbe szorulni látszik? A videókhoz kevert zene sodrával érkező dalszö­vegek mellett az olvasást kívánó költészet úgy hat, mint valami homályos értel­mű, nehezen bogarászható, fakó fény­másolat. A terjedelmesebb esszékről meg már ne is beszéljünk.

Csengey életművéből is a Cseh Tamásnak írt dalszövegek jól hajtogatott papírrepülői szálltak a legmesszebbre.

Eszünkbe juthat persze, hogy minden korok emberei öreg korukban saját hagyományuk elsikkadásáról, felhígulásáról, sőt pusztulásáról panaszkodtak – mindez talán csak óhatatlan pers­pektíva torzulás. Háttal megyek, csak az kerül / elém, amit már elhagyok – ahogy Tan­dori Dezső írta Egymás című versében. Walter Benjamin – Paul Klee Angelus Novus című képe nyomán – ugyanebben a pozícióban írta le a történelem angyalát: a Paradicsom felől fújó szél­vihar szárnyaiba belekap, és elsodorja. Repül, de nem a maga erejéből – és háttal a jövőnek.

A történelem egészét aligha nevezhetjük felívelésnek, diadal­menetnek, vagy ha igen, éppoly joggal észrevehetjük benne a lesüllyedés és elzüllés mozzanatait is. Szakadatlan kibontakozás, ez tény – csakhogy minek a kibontakozása? Az érté­kelés talán többet mond rólunk, mint a bennünket messze meghaladó törté­nelemről.

A közkeletű elképzelés úgy tartja: a múlt a hátunk mögött van, a jövő előttünk. Pedig a fordítottja éppúgy igaz. A jövő ismeretlen. Nincsenek nyomai, mint a múltnak. Megragad­hatatlan. Valójában a múltból kölcsönzött vagy azzal vitatkozva kialakított formák vetülnek elénk jövőként, s ez az elképzelt jövő kerül hátunkba, mint hajtóerő. Minden egyetlen kibon­takozás. Az embernek azonban nem adatik meg, hogy a pillanat gödrein és bukkanóin túl mindent egybe­lásson. Ahogy a tükör / reflex írja: a fáklyák mozgása / izzó csíkokat éget az éjszakába // így láthatja isten az időt / de az életünket bizonyosan az elejét a végét / és a kettő közt kanyargó tüzes csiganyomot […] nézi isten az időt és benne minket / nézi mintha folyékony tükörben / és velünk együtt akaratlan rándulnak össze izmai.

A költészet a fénytorzókban csak tátogás: szinkronkísérlet a kimondhatatlanra. Valóban, ahogy az önkognitó mondja: fennhangon titkolt tehetetlenség.

Tehetetlenség, mert az elmondhatatlant próbáljuk mondani. Titkolt tehetetlenség, mert a mondással máris az a látszat keletkezik, mintha a csak-körülírt elmondható volna. Ráadásul fennhangon titkolt, mert a költészet a sűrítés külön nyomatékától a hétköznapinál hangsúlyosabb közlés.

Minket meghaladó egészbe illesztve élünk, és csak töredékesen fogjuk fel azt – a meg­értésért, a tájékozódásért folytatott állandó küzdelemben. Minden fel­ismerés élet­össze­függé­seiből kiszakítva megszilárdul ugyan, de meg is merevedik. Csakhamar kiszárad, széthullik, elporlik. Ahogy a kvázi pietà írja: az igazságnak nincs genezise / mert szüntelen a vajúdás.

Az ön­kog­nitó még élesebben fogalmaz: isten nem beszél emberi nyelveken.

Az égő csipkebokrot megbámuló Mózes vagy az ószövet­ségi próféták legnagyobb élmé­nye az volt, hogy Isten előbb nevükön szólítja őket, majd beszél hozzájuk. Jézus Krisz­tus meg­jelenésével az Ige testté lett – tehát Isten nemcsak hogy emberi nyelven beszél, de egye­ne­sen emberré lett. Való igaz, hogy Isten ugyan­akkor mérhetetlenül meg­halad ben­nünket. Azaz nem csak emberi nyelven szól. Izajás próféta szinkron­kísérletében: „az én útjaim nem a ti útjaitok”.

belátható töredékesség

Csakhogy a zsidó-keresztény kultúr­kör­ben mi magunk, s a világ egésze sem egyéb, mint Isten beszéde. János evangéliumának kezdete így fogalmaz: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Isten­nél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdet­ben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.” De ha az egész világ Isten beszéde, akkor mindenfajta megértés Isten beszé­­­dének részleges felfogása, lefordítása emberi nyelvre. Létünk, s így nyelvünk és gon­dol­­kodásunk magunk számára is belátható töredékessége miatt hálóval kifoghatatlan a víz­tömeg.

Létünkről beszélhetünk, de átfogni nem vagyunk képe­sek, akkor sem, ha költőként igyekszünk is vissza­hátrálni a nyelv és létezésünk forrás­vidé­kéig, erőfeszítést tenni, hogy friss és eleven felismerésekhez jussunk. Szóhoz juttassuk a néma tartomá­nyokat.

Erről az önkognitót követő iránytalanság című vers beszél (úszni szülőcsatornán felfele / torkom szakad­tától már ha számít). Ez a vers szerkezetileg is szépen tükrözi saját felisme­rését: a kezdet egyúttal végállomás, fogalmazza meg a záró versszak, hogy végezetül eljusson a kezdet kérdéséig: az első és utolsó vallomást / hol is kezdhetném mégis.

1. Franz Kafka: Naplók, levelek. Oskar Pollakhoz, 1904. január 27., Tandori Dezső fordítása. https://mek.oszk.hu/00400/00417/html/01.htm ↑

2. Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember. Fordította Tandori Dezső. Budapest: 1977, Európa. I. kötet, 509–510. o. ↑

3. i. m., 510. o. ↑

4. https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/a-het-verse-csengey-denes-melyrepules.html ↑

   kép | vecteezy.com

TAIZS GERGŐ | AZ ÉHES SZELLEM