Ács József

DOSZTOJEVSZKIJ ÉS A SZABAD AKARAT PARADOXONA

DOSZTOJEVSZKIJ ÉS A SZABAD AKARAT PARADOXONA

A Mítosz és regényt, Tallár Ferenc nemrég megjelent kitűnő könyvét[1] az teszi rokonszenvessé számomra, hogy valahányszor szerzőjük A Karamazov testvérek világának feltérképezése közben súlyos filozófiai kérdésbe ütközik, nem kikerüli, hanem körbejárja. Nem elfordítja róla a tekin­tetét, hogy szempontot váltva tovább­lendítse a műelemzést, hanem szembenéz vele és a lehető legtöbb oldalról szemügyre veszi.

A nagy filozófiai kérdésekre amúgy sem várunk köznapi értelemben vett választ. Az effajta válasz lezárná a teret, amit a kérdés megnyitott. Eldugaszolná a csatornát, ahonnan a kérdések – és valamiféle (nem feltétlenül szóbeli) válaszok is – érkeznek. A filozófiai problé­mákkal alig­hanem akkor járunk el a leghelyesebben, ha – mint a könyv szerzője teszi – a lehető legjobban elmélyítjük azokat.

Magam is erre teszek most kísérletet a szabad akarat paradox fogalma kapcsán, főként az Ördögök és A félkegyelmű néhány alakjának elemzésén keresztül.

saját maga mértéke

Tallár esszéjének első része Dosztojevszkij nagyregényének értel­mezése közben számos alapkér­dést érint. Példaképpen: miként jön létre – ha létrejön egyál­talán – az ember identitása? Hogyan nyernek értelmet – ha nyernek – a „történtek” (főként Fjodor Pavlovics Karamazov meggyilko­lása)? Elbeszélhető-e az életünk anélkül, hogy folyton mente­getőznénk, magyarázkodnánk vagy épp saját emlékművünkké merevednénk – azaz önvád és hiúság nélkül? Van-e olyan méltó bíró, s ha igen, hol, akinek törté­netünket elmondhatnánk? Lehet-e az ember saját maga mértéke? Meddig terjed az ember felelőssége a többi emberért?

Egyenként is fejtörésre és önvizsgálatra késztető bölcseleti kérdések, ráadásul, mint azt az esszé imponáló tömörséggel bemutatja, össze is függenek egymással.

Dosztojevszkij persze, nem filozófus. Ezeken a kérdéseken nem úgy gondol­kodik, hogy fogal­ma­kat határol el, választ szét és kapcsol össze, nem érvel, nem cáfol, nem bizonyít. A problémát feltárja, felmutatja, ábrázolja – sokfelé ágazó összefüggéseivel együtt. Nem érvel, hanem ütköztet. Szólamok és ellenszólamok sodrása hömpölygeti a polifonikus regényt a lezárulás felé. Megesik persze, hogy az elbeszélő vagy valamelyik figura elvont fogalmak segít­ségével analizál valakit vagy valamit, végigvisz valamilyen okfejtést, ám ez csupán egy a szóla­mok közül. A benne megmutatkozó igazság alárendelődik a történet egészében feltáruló igazság­nak, melyhez a Mítosz és regény is igyekszik közelebb férkőzni.

Vizsgálódásom középpontjában az az ember áll, aki, mint Tallár írja, „saját lényegét, saját tételét keresi, aki nem felfedezni, hanem egy döntés által megteremteni akarja ön­magát”[2]. Aki ilyen célt tűz maga elé, nem ismerheti el a közös életvilágban kialakított jelen­téseket, az ott elfogadott mintákat. Figyelmem ezekre a makacs, önma­gukat megkonstruálni, autonómiájukat bizonyítani, szabad akaratuk létét igazolni igyekvő hősökre – s ismétlődő kudarcaikra, végső soron tragédiá­jukra – irányul. Nem célom a regények egészének elemzése. Az író által alkotott és értelmezett karakterek sajátságainak kibontásán keresztül a szabad akarat és a szabadság problémájához szeretnék eljutni.

A rokontalan árva, a kallódó lény

Dosztojevszkijnél rendszerint gyermekkorukban ajnározott vagy trau­matizált, elkényez­tetett vagy elhanyagolt, elvárásokkal bombázott vagy épp semmibe vett emberek önteremtő igyekezete fut zátonyra.

A félkegyelmű központi nőalakja, Nasztaszja Filippovna sorsa mintha egyszerre példáz­ná az összes körülményt. „Csodálatos arc!”, szól a fiatal nő fotográfiáját nézegetve a cím­szereplő Miskin herceg. „És biztos vagyok abban, hogy a sorsa sem mindennapi. Vidám az arca, de ő maga ször­nyű sokat szen­ve­dett, ugye? […] Ez büszke arc, roppant büszke, csak azt nem tudom, hogy jó-e ez a nő? Hej, bárcsak jó volna! Akkor minden meg volna mentve!” [F50][3]

csalhatatlan szakértő

Nasztaszja Filippovna hétéves korában előbb édesanyját veszíti el – birtokukat tűzvész sújtja, s a mama benn ég a házban –, majd korábban elszegényedett apját, aki beleőrül a történtekbe és forrólázban meghal. A szülők két, hat- és hétéves kislányát a szomszéd birtok tulaj­donosa, Tockij veszi gondjaiba: német jószágigazgatója családjára bízza nevelésüket. Ő maga külföldre utazik. Nasztya aztán húgát is elveszti szamárköhögésben. Tockij csak öt évvel később keresi fel a birtokot. Ott „egy rend­kívüli szépségnek ígérkező, okos, kedves, pajkos tizenkét éves kislányt talált. Afanaszij Ivanovics e tekintetben csalhatatlan szakértő volt.” [F56]

A szakértelemre hivatkozás az első utalás arra, ami ezután következik. A földbirtokos svájci nevelőnőt hívat mellé, négy év elteltével pedig a serdülő lányt egy távoli birtokra költözteti szé­pen berende­zett, leány­könyvtárral, hangszerekkel és festőeszközökkel fel­szerelt csendes faház­ba. A falut „nyilván nem véletlenül” Otradnojénak (magyarul Öröm­szerzőnek) hívják. A gáláns támogató két hét múlva személyesen is meg­jelenik. Azontúl nyaranta két, sőt, három hónapot is ott tölt, mert, írja Dosztojevszkij, „megsze­rette ezt az isten háta megetti pusztai falucskát”. [F57]

Ez a berendezkedés négy évig áll fenn. Akkor a húszéves Nasztyának fülébe jut egy híresztelés, hogy Tockij házasságra készül egy gazdag és előkelő hölggyel. A meg­mentett árva – immár kitartott nő – útnak ered. Pétervárra megy, egyenest az ötvenéves Tockij­hoz. Az megdöbben Nasztaszja Filippovna tudásán, tájékozott­ságán, világismeretén, de még inkább a tapasztalt sajátos változáson: „[…] ez teljesen más jellem volt most, mint eddig, vagyis nem valami félénk, határo­zatlan, amolyan intézeti-lányos, néha elbűvölően, eredetien pajkos és naiv, néha meg szo­morú és mélázó, álmélkodó, bizalmatlan, sírós és nyugtalan lény.

Nem: most egy egészen szokatlan, váratlan lény kacagott itt előtte, szurkálta epésen gúnyos megjegyzéseivel; kereken kijelentette, hogy sohasem érzett iránta semmit a már-már hányingert keltő, mélységes megvetésen kívül, amely mindjárt az első elcsodálkozás után támadt benne. Ez az új nő kijelentette, hogy neki a szó teljes értelmében egészen mindegy, ha akár most mindjárt feleségül veszi azt, akit akar, de ő mégis azért jött, hogy megakadályozza ezt a házasságot, mégpedig nem haragból, hanem csakis azért, mert ő így akarja, tehát ennek így is kell lennie – ’ha másért nem, legalább azért, hogy kedvemre kinevethesselek, mert most végre-valahára én is nevetni akarok’.” [F58]

Mire Tockij reakciója: „mint sok kalandon átesett gentleman, eleinte megvetéssel gon­dolt arra, milyen olcsón jutott hozzá ehhez az érintetlen teremtéshez, az utóbbi időben egy kissé kétel­kedni kezdett e nézetében.” [F61]

A gazdag földbirtokos a kislányt láthatólag nem másik emberi lénynek, hanem tulaj­do­ná­nak tekinti. Abban az értelemben bánik jól vele, mint cipőivel vagy jól szabott ruháival. Azokba is akkor bújik bele, ha kedve tartja. De Afanaszij Ivanovics nem egyszerűen a fárado­zásai ellenértékét természetben behajtó jótevő, aki következetességével és módszerességével csak a „világ romlottságát”, a „semmi sincs ingyen” álböl­csességét igazolja. Látjuk ugyanis működni a korábban említett „szakér­telmét”: nagy hatalmú rendezőként ő építi fel Nasztya idilli világának díszleteit, benne Nasztya szerepét – s ezen keresztül magát Nasztyát is –, hogy a darabban aztán hálát és odaadást bezsebelő főszerep­lőként lép­hessen színre. Szerző és rendező egy személyben. Meg­kom­po­nálja Nasztyát, mint egy zenedarabot. Felépíti, ahogy a nyaralót.

Nasztya gyermeki ártatlansággal fogadja el a gondoskodást, engedelme­sen hagyja, hogy neveljék, tanítsák, elkényeztessék, úrilányhoz illő életvitelhez szoktassák. Nem gondol rá, hogy cserébe, ha felserdült, kimon­dat­lan elvárásokat kell majd teljesítenie. A kínos helyzet fokozatosan alakul ki. Mindig csak egy kicsivel kérnek tőle többet. Miért tagadná meg?

És ki tagadná meg? Hiszen az, akivé lett, mindent Tockijnak köszönhet! Ő ennek a világ­nak az Istene, teremtője! Aki pedig alkotója ellen fordul, szembeszegül vele, önmagát számolja fel és semmisíti meg. Mert ki volna ő a köréje épített, őt megtartó világ nélkül?

Semmi és senki. Rokontalan árva. Apját, anyját, testvérét elvesztett, kallódó lény.

meg­is­te­nülés

Tockijt nem pusztán a testi élvezet köti Otradnojéhoz, de a meg­is­te­nülés részegítő érzé­se is. Ugyanúgy hozzászokik, mint Nasztya a jóléthez és kényelemhez. A földbirtokos és a megmen­tett lány kapcsolata eleinte formális, áttételes és személytelen. „Isten” azonban a maga körei­ből aláeresz­kedvén váratlanul megjelenik a faházban. Tockij az epifánia megrendítő erejét ügyesen kihasználva lendíti előre a kapcsolatot az általa eltervezett úton. Isten és teremtmény viszonya kis lépésekben deformálódik, s mivel mindig csak csekély változások esnek, ezért semmit sem kell kimondani. A lány belenő az új szerepbe. A történteket úgy könyveli el, hogy Isten, legalább időle­gesen, maga mellé emelte a trónra. Ha ugyanis nem akar Tockijtól elsza­kadni, azaz megsemmisülni, ugyanakkor nem akarja erőszak áldozataként végigélni a nyári hónapokat, nemigen marad más választása: kapcsolatukat vonza­lom­ként kell értelmeznie. Ehhez a leánykönyvtár bőségben kínál romantikus mintákat és fantázia­képeket.

Az illúzió fenntartását épp a kimondatlanság és tisztázatlanság teszi lehetővé. A függő Nasztya nem akar tisztázni semmit, úgy sejti, az öngyilkos lépés volna, Afana­szij Ivanovics pedig saját világa istene­ként természetesen nem magyarázkodik, csak cselekszik. Egyszemélyes világ ez, a maga kellékeivel. Egyszemélyes színház, tanúk nélkül.

A kimondatlanság következményeként észrevétlenül kialakul egy másik csapdahelyzet. A világ előtt – látszat szerint – minden a lehető legerkölcsösebben zajlik: a „nevelt lányról” jótéko­nyan gondoskodnak, a birtok tulajdonosa pedig néha nyaralni érkezik. Mi volna ebben kivetni­való? Pletykák azonban lábra kapnak. Az emberek tudják, hogy semmi sincs ingyen. Átlátnak a szitán. Bizonyítani ugyan semmit sem lehet, mégis mindenki biztosra veszi, hogy a pompás faház lakója kitartott nő.

Ha védekezik a vádak ellen, az felér egy beismeréssel. Makacsul úgy kell tennie, mintha nem lenne Tockij szeretője, miközben tudja, hogy mindenki tudja: az. Fenn kell tartania egy látszatot, melyről mindenki tudja, hogy látszat csupán.

Nasztya eközben felnőtt nővé érik. Egyre többet fog fel e kettős csapda működéséből, egyre élesebben látja saját kiúttalan helyzetét: arany kalitka lakója. Buborékban él. Tockij küszöbön álló házasságának híre aztán puskagolyóként durrantja szét az évekig színezgetett vágy- és fantá­ziaképek (emlékszünk: ceruzák, ecsetek, festékek!) léggömbjét. Felnőtt nő, de traumatizált lény. A benne természetes módon felébredt hála érzését kihasználták, kiforgatták, átértelmezték – ami annyit jelent: hozzáférhe­tetlenné tették – a számára.

Ekkor születik meg az „eredetien pajkos és naiv, néha meg szo­morú és mélázó, álmél­kodó, bizalmatlan, sírós és nyugtalan” Nasztyából a félelmetes új lény: Nasztaszja Filippovna.

Kicsoda is ő tulajdonképpen? Ha körültekint a kijózanító valóságban, első pillantása a csapdára esik. Egzisztenciális függésben él, és az arany kalitkán kívüli világ­ban sem könnyű a lábát megvetnie, hiszen rossz híre megelőzi. Messze földön, ahol nem ismerik, tiszta lappal indulhatna, de hogy jut el oda és miből? S hogyan álljon meg a saját lábán idegen­ben (a regény egy későbbi pontján csakugyan eltűnik: Moszkvába utazik).

sok apró autonómia

A rokontalan árva, a kallódó lény ebben a világban nem egykönnyen maradhat életben. Csak, mint a szegény sorból származó kislányok általában: cselédként. A jólét, a kényelem, a viszony­lagos függet­lenség és létbiztonság, a sok apró autonómia öröméről lemondani nagyon nehéz.

Kicsoda hát ő? Elárvult kisgyerek? Egyszerű emberek közt nevelkedett falusi kislány? Elkényez­tetett úrilány? Kitartott nő? Alighanem mindegyik. De melyik szerepben maradjon talpon az életben? A fantáziavilág, amibe ringatta magát, szétoszlott a semmibe, mint egy füstre vetített kép. Hogyan válhatna autonóm, szabad nővé, aki nem mások függvényeként, nem mások kreatúrá­jaként, nem mások kiszolgálójaként éli a napjait? Hogyan tudja fenntartani magát a megve­téssel szemlélő, ellenséges emberek körében?

Íme a keresett hős, „aki nem felfedezni, hanem egy döntés által megteremteni akarja önmagát”.

Kígyó a virágok alatt – paradox autonómia

Nasztaszja Filippovna, bár a múltját nem ismerő, s ezért elfogulatlan, egyszerű emberekkel továbbra is szeretetteli, szívélyes kapcsolatot tart, arra jut, a legjobb védekezés a támadás. Ha a társas élet világá­ban felül akar kerekedni, neki magának kell alakítania a viszonyokat, neki kell megszabnia a játék­szabályokat. Az élet színpadán (a gyűlölt Tockij mintáját követve) neki kell rendezőként fellépnie. Ha nem akarja, hogy mások konstruálják meg őt, neki kell megkonst­ruálnia magát és a helyzeteket. Ha nem építhet az emberek jó tulajdonságaira, szerete­tére, részvétére, ha nem alapozhat erényeikre, akkor talán gyengeségeikre, hibáikra, gyávasá­gukra és kapzsiságukra igen.

Összefoglalva: szerepet kell játszania. Nem lehet szerepjátszáson inneni „önmaga”, különben, véli, lecsúszik, felmorzsolódik, elpusztul.

Első akciója: az autonóm életért küzdő lény ellentámadása. Felismeri, hogy bár intim kapcsolatuk bizonyít­hatatlan, s így jogi síkon, a hivatalosság, a formalitás, a látszatok világában nem árthat élete rendezőjének, de a pletykákból összeálló földközeli „második világ­ban”, melynek perzselő ítéletét neki is a saját bőrén kell megtapasztalnia, annál inkább. Ha Tockijt kioktatja, előfordulhat, hogy már más­nap leveszi róla a kezét. El kell érnie, hogy ne csak ő függjön Tockij­tól, de az is tőle. A társadalmi megbecsültségét, nyugalmát és kényelmét féltő, öregedő férfi gyáva­ságát kihasználva félelmet kelthet benne, például attól, hogy nyil­vánosan megszégyenül, s ezzel rábírhatja, hogy folytassa támogatását. Fellépése sikeres. A férfi lakást vesz neki Péterváron.

Afanaszij Ivanovics úgy látja, hogy Nasztaszja Filippovna „képes lett volna véglegesen és jóvá­tehetetlenül tönkretenni magát kényszermunkával, Szibériával, csak azért, hogy csúffá tegye azt az embert, akit olyan embertelenül utál; hisz nem törődött ő semmivel, a legkevésbé önmagával”. [F60]

Dosztojevszkijnél gyakoriak az ilyen árulkodó, elejtett megjegyzések: sötét zugokba világít be velük. Érdemes ezeket közelebbről is szemügyre venni.

„Nem törődött ő semmivel, legkevésbé önmagával.”

Súlyos megállapítás, de az előzőek fényében nagyon is érthető. A nő új korszakának meg­­határozó alakzata a szerepjáték kényszere. Egyik célja a mesterkélt, de eredményes viselkedés, a meg­előző jellegű provokáció. A másik: önálló akaratát – melytől korábban megfosztották – most önmaga és a külvilág előtt is állandóan bizonyítania kell különféle kirívó cselekedetekkel.

fantá­ziája öntőformája

Paradox helyzet. Nasz­taszja felis­merte, hogy „önmaga” Tockij szá­mára sosem létezett, legaláb­bis nem érdekelte. Egyes össze­tevőit igénybe vette, s képzeletével kiegészítette, a többiről nem vett tudomást. Belepréselte saját fantá­ziája öntőformájába. Meghamisította őt. De, hogy a férfit vissza­zsarol­hassa, most neki kell úgy viselked­nie, hogy meghamisítja önmagát – nem fogad­hatja el elárvult, érzelmes, szeretetre vágyó lényét, nem engedheti át neki a gyeplőt. A nyilvános­ság előtt ezzel ellentétes, maga írta szerepet kell játszania. Nem eshet ki belőle, nem válhat sebezhetővé. Tockij helyett most neki kell semmibe vennie saját magát.

Íme az autonómia.

Tockij barátságosan viselkedik, igyekszik megszelídíteni a kitartott nőt: beilleszteni valamiféle rendezett életvitel keretei közé, férjhez adni, áttölteni, mint egy zsák homokot, a házasság, a család öntő­formájába. Ehhez 75 ezer rubellel és egy férjjelölttel kívánja hozzásegíteni.

Nasztaszja váratlan udvariassággal reagál, elfogadja az ajánlatot. Új méltóságát alapoz­za meg nagy­lelkű viselkedésével. A pénzadomány semleges és absztrakt valami: egy­fajta le­párolt cselekvő­képesség. Kondenzált hatalom, mely nem ír elő semmit. A pénz felhasz­nálá­sáról ő maga dönthet: ez az önállósodás lehetőségét kínálja. Valódi, de kívülről kapott függet­lenség ez. A költekezés ráadásul nem rejthető véka alá, megindulhat a szóbeszéd, s akkor meg­ítélése tovább romlik. Nevelt lány és nevelőapja viszonylatában az effajta ajándék cseppet sem volna szokatlan, sajátos viszonyuk azonban a prostitúció kellemetlen fel­hang­jait vegyíti a tet­sze­tős elképzelésbe. A lány biztosítja Afanaszij Ivanovicsot, hogy „elfogadja ezt az össze­get, de korántsem mint fizetséget a gyalázatért, mert ő abban nem bűnös, hanem csupán mint kárpótlást elrontott sorsáért.”

Tockij gyanakszik: „most sem egészen hitte el, amit hallott, és sokáig félt, hogy nem lappang-e itt is kígyó a virágok alatt?” [F67]

A bőrrel összeforrt páncél

Nasztaszja Filippovna érzi, hogy kiházasításának terve, s az egész konstrukció nem vezet sehová. Mások által konstruált, másoktól függő élete folytatódik. Fel is lázad ellene. Saját lakásá­ban rendezett születésnapi ünnepségén, lázas betegen, hisztérikus jelenetekkel űz gúnyt minden­kiből. Ebben segíti a duhaj kereskedőcsemete, az égő tekintetű Rogozsin, aki apja halálával nagy vagyon­hoz jutott, s most szintén önálló aka­ratát akarja demonstrálni: látván, hogy itt a pénzado­mány szabja meg a dolgok mene­tét, gúnyos licittel 100 ezer rubelt ajánl Nasztaszja Filippovnáért, s a napközben kölcsönökből előteremtett összeget újság­papírba tekerve ki is csapja az asztalra.

Nasztaszja ezen az lidércnyomásos estélyen újra találkozik a „félkegyelmű” Miskinnel, aki, mikor a férjjelöltnél meglátta a fény­képét, rögtön leolvasta arcáról a szenvedést, és nyom­ban szere­lemre is lob­bant iránta. A herceg első találkozásuktól a jobb sorsra érdemes rokon­talan árvához, a kalló­dó lényhez beszél, amit a nő mindjárt érzékel is. A maszkját nem sok figyelemre méltató Miskin rávilágít, hogy ez a gúnyos, cinikus nő valójában nem ő. Az egész csak beteges roham. A saját kitartottságát nagydobra verő nő végül, hogy mindenkiből csúfot űzzön, otthagyja a társaságot, a Tockij­tól kapott pétervári lakást a személyzettel együtt, s elmegy Rogo­zsinnal. De hogy jelezze, Miskin helye­sen mérte fel őt így búcsúzik tőle: „Isten veled, herceg, először láttam embert!” [F238]

A Miskinnel köthető házasság a herceg fantáziája: csak társasági szórakozásra alkal­mas, csábító, de irreális ábránd. Nasztaszja eljátszik a gondolattal, de aztán elso­dorja a szerep kény­­szere. Amúgy sem merné életét egy kétségkívül őszinte, ám a régi önmagára emlékeztető, naiv és ki­használható ember kezébe tenni, akit a váratlanul megörö­költ mesés vagyon sem védene meg semmitől, épp ellenkezőleg: még inkább kiszolgáltatná a ravasz­kodó és álnok haszonlesők nyüzsgő seregének. Hiszen épp az ilyen áldozat-lét elől menekül!

trauma­­tizált gondolkodás

Tekinthetnénk ezt kissé megkésett kamaszkori lázadásnak is. Többről van szó. A trauma­­tizált gondolkodás zárlatossá válásáról. A tételmondat itt: „Aki szeret, sebezhető”. A cinizmus páncélja viszont sebezhetet­lenné tesz. Igaz, mire kiderül, hogy az örökké hordott páncél szűkebb még egy börtöncellánál is, megeshet, hogy úgy találjuk, tulajdon bőrünkkel is összeforrt: immár levethetetlen.

Érthető, hogy Nasztaszja Filippovna szabadulni kíván a múltjától, el akar határolódni régi énjétől, nem akar újra mások játékszere lenni. Ezért tudatosan el kell nyomnia magában az érző lényt. Ebben két paradoxon is rejlik.

Az első az a hiedelem, hogy ha szabad, autonóm emberként szeretne élni, szakítani kell korábbi énjével. Meg kell tudnia védeni magát, akár magára kényszerített, felvett viselkedéssel is. De ki az a „maga”, akit megvéd, ha mindehhez lénye egy részét meg kell tagadnia, el kell hallgattatnia?

A másik, hogy identitását az eluta­sításból nyeri, közvetve tehát épp abból a traumából, melyet a lehető legmesszebb lökne magától. A negatív identitás mindig paradox. Nem derül ki belőle ugyanis, mi lenne az a pozitív tartalom, ami köré életét rendezhetné.

Az apja árnyékából kilépni kívánó Rogozsin célja szintén saját szabad akarata kifeje­zése, majd látványos érvényre juttatása. Nasztaszja Filippovnában ugyanezt a törekvést érté­keli: lelki rokonát ismeri fel benne. Kapcsolatuk, mint várható, folyamatos hatalmi harccá alakul. Rogozsin végül rövidre zárja a szüntelen feszültségtől szikrázó áramkört: egyenesen a meghódíthatatlan szervbe, a bevehetetlen középpontba, a nő szívébe döfi a kést.

Démonok órája

Dosztojevszkij a szabad akarat paradoxonait még jobban kiélezi, és még alaposabban kidolgozza az Ördögökben.[4] A mű polifonikus szerkezete a legszorosabban összefügg a szöveg élére állított, Lukács evan­géliumából vett idézettel. Jézus a hegyoldalban tanyázó megszállottból kiűzi az ördö­göket, mire azok gazdatestet váltva beköltöznek a hegyen legelésző disznókba. Minden állat lerohan a meredekről, egye­nest a tóba, és megfullad. Az idézet nem foglalja magába az ördög­űzést megelőző pillanatot: „Megkérdé pedig őt Jézus, mondván: Mi a neved? És ő monda: Légió; mert sok ördög ment vala bele.”[5]

A görög szövegben itt a daimónia, „démonok” szó szerepel, ez adja a regény címét. A pusztába űzött embert démo­nok serege tartotta megszállva. A sokszólamúság fő funkciója, hogy leképezze: a regény szereplőinek többségét vala­milyen démon űzi, hajtja. „Előre”, ez a szó itt szubjektív értelmet nyer. Nem haladást, fejlődést jelent, csupán annyit fejez ki, hogy a démonok mindenkinek a háta mögött állnak. Nem láthatóak, az emberek tettein keresztül viszont nagyon is megnyilvánulnak.

Vajon a szabadság kifejeződése-e, ha kiéljük ezeket a késztetéseket?

A regény legrejtélyesebb, és talán legmodernebb alakja Nyikolaj Vszevolodovics Sztrav­­rogin, ez a látszatra jó körülmények közt nevelkedett, unatkozó, az ürességgel a külső és a belső világban egyszerre küzdő fiatalember, aki sem testi erejével, sem másokat meg­babonázó szépségével nem tud mit kezdeni. Sajátosan kapcsolódik hozzá a Nyecsajevről[6] mintázott, az esemé­nyeket a háttérből mozgatni kívánó gátlástalan felforgató, Pjotr Sztyepa­novics Verhovenszkij, aki megkísérli a mai politológia – és mar­keting – nyelvén szólva „felépíteni” Sztavrogint a nihilista forradalmi mozgalom vezéralakjának. Ő lenne – a szavakat most az idézőjelek csipeszei közé fogva – a „brand” „arca”.

Egy bábszínház története

Furcsa módon a regény első fejezete – a tényleges történet bevezetéséül – egy kisszerű figura részlet­gazdag életrajzát tárja elénk. Elsőre nem világos, miért olyan fontos megismerkednünk Sztyepan Trofi­movics Verhovenszkij figurájával (aki egyébként Pjotr Sztyepanovics apja). Ez a beszédébe egy­szerű emberek társaságában is folyton francia kifejezéseket szövő, haladó, nyugatos szellemi­ségére büszke, ám sem az irodalom, sem a történet­tudomány terén semmi érdemlegeset nem alkotó, a radikális értelmiségi szerepében tetszelgő pozőr, aki érdemeit saját állítólagos üldözöttségével igazolja, miért érdemel ilyen kitüntetett figyelmet? Dosztojevszkij még a Faust második részét utánzó ügyetlen színmű­vének tartalmi kivonatával is megörvendeztet bennünket, hogy minél élesebben rajzolódjék elénk az Oroszország sorsáért látványosan aggódó, képzelete szín­padán ágáló, s közben kényelmes papucsban moralizáló fotel­forradalmár képe.

Különös nyomatékot ad ennek a bevezetőnek a tény, hogy Dosztojevszkij a regény első válto­zatát elvetve újrakezdte azt, egy másik koncepcióból kiindulva. De miért gondolta, hogy ez az életrajz előbbre való a történetnél?

Tallár Ferenc könyve elemzi, miként vizsgálja a Karamazov testvérek a világ kihívásaira adható lehet­séges válaszokat a fiakon keresztül, akik az egész ember egy-egy részfunkcióját hordozzák (Ivan a gondol­ko­zást, Dimitrij az érzéki észlelést, Aljosa az intuíciót, a balkézről született, el nem ismert fiú, Szmer­gyakov az érzelmeket és értékelést).

Sztyepan Trofimovics Pjotr Sztyepanovics Verhovenszkij apja és Nyikolaj Sztavrogin házitanítója, nevelője, „szellemi atyja”. Vér szerinti fiával nem sokat törődött: első feleségével úgy döntöttek, „már a legelején hazaküldik Oroszországba, és valahol az isten háta mögött, távoli nőrokonoknál, egész idő alatt ott is nevelkedett.” [Ö12] Tanítványával ellenben bizalmas kapcsolatot alakított ki.

kölcsönzött eszmék

A házitanító alakja a nihilista lázadókat nevelő generáció magatartásának szimbolikus összefoglalásaként is felfogható. Dosztojevszkij ábrázolása szerint ez a nemzedék vagy elhanya­golta a gyermekeit, vagy kölcsönzött eszmék hiteltelen továbbadójaként minden gondo­latot lejáratott, fiait minden – sosem képviselt, csak hangoztatott – eszméből kiábrándította.

Kérdés, ki járt rosszabbul? Az, akit teljesen elhanyagoltak, vagy akit a szellem maskaráját hiú­ságból magára öltő, s abban kakasként peckesen fel-alá járkáló, hamis hangon deklamáló Sztyepan Trofimovics ismertet meg a világgal?

A nevelő azonban nem a maga ura. Ez a gyámoltalan és tehetetlen ember azt kép­zeli, nagyra hivatott. Dosztojevszij króni­kása Gulliverhez hasonlítja, aki Lilliputból hazatérve úgy jár-kel a londoni utcákon, mintha még min­dig óriás volna. Egy fiktív figura életét éli a magáé helyett. Ezért elzárva marad előle az önismeret és valóságismeret. Hogyan képes mégis fenntartani ezt az életvitelt? Sztavrogin anyjának, Varvara Petrovnának, „bizalmas barátjának” támogatásával. „Ezt a két oly nagy­szerű lényt a legfino­mabb és a legtapintatosabb kötelék fűzte össze – örökre” [Ö12], festi le kapcsolatukat a krónikás enyhe iróniával. Sztyepan Trofimovics dajkálásra szorult, így Varvara Petrovnának, aki „mindig csak a legmagasz­tosabb elképzelések nevében cselekedett”, óriási volt „húszéves befolyása szegény barátjára”. [Ö14]

Ez az adóbérlő apja egyetlen leányaként, tábornokfeleségként, majd özvegyként is tehetős asszony jelentős birtokok tulajdonosa. Képes megfegyelmezni, korlátok közé szorítani a kissé szét­szórt házi­tanítót is. „Varvara Petrovna maga tervezte neki még azt az öltönyt is, amelyet aztán egész életén át viselt. Az öltöny választékos volt és jellegzetes: csaknem állig begombolt, de pom­pásan álló, hosszú aljú, fekete kabát; széles karimájú puhakalap (nyáron szalma); nagy csokrú és lecsüngő végű, fehér batiszt nyakkendő; ezüstfejű sétapálca, vállig érő haj.” [Ö20]

Figyelemre méltó, ahogy a krónikás a ruházat leírása végén megemlíti a hajviseletet is. Viseletről van ugyan szó, s a frizura némiképp az öltözködéssel rokon, a felsorolás mégis áttéved szemé­lyesebb területre, finoman érzékeltetve, hogy a megtervezettség nem ér véget a ruha és a test határ­vonalán. Nemcsak a hajviselet megtervezett. Az egész ember az. Panoptikum­ba való viaszfigura. A krónikás másutt kereken kimondja: „Ő találta ki Sztyepan Trofimovicsot, és ő maga volt az első, aki hitt is a találmányában. Sztyepan Trofimovics afféle ábrándja volt… Viszont ennek fejében csakugyan sokat, néha valóságos rabszol­gaságot követelt tőle”. [Ö16]

Ironikus motívum: megtudjuk, Varvara Petrovna még a nevelőintézetben jutott hozzá Kukolnyik költő arcképéhez, és beleszeretett. A később is amulettként őrizgetett ábrázolás terv­rajzként szolgál, melyet a gyakorlatban is kivitelez: a báb, Sztyepan Trofimovics megformá­lásával. A költő egyébként létező személy volt.[7] Nevének jelentése: bábjátékos.

Az asszony úgy érzi, maga is nagy dolgokra hivatott, ezért Péter­várra utaznak, hogy ott felújítsa kapcsolatait, lapot alapítson, és eldicse­kedhessen a férfi kiválóságával, fürdőzhessen kettejük sikerei­ben. Felveszik a kapcsolatot értel­miségi társaságokkal, ott is a „legfelsőbb körök­­kel”, és Varvara Petrovna – a tehetség nélküli ambíció szokása szerint – türelmetlenül várja a sikert. Semmi kétség, saját életét is valamiféle mintaképhez szeretné igazítani, akárcsak Sztyepan Trofi­movics, de benne jóval több az erőszakosság. A férfi ön- és világismeret híján hamarosan nevetsé­gessé válik, az asszonyt lenézik: el kell hagyniuk Pétervárt.

A mozgatórugó

Varvara Petrovna vegykonyhájának terméke, a valóságtól elzárva képzelgő Sztyepan Trofimovics, noha saját magáról igen fennkölt és magasztos képet alkot, titkolt kártyaadósságai fede­zése céljá­ból elkezdi a vér szerinti fia, Pjotr Sztyepanovics Verhovenszkij öröklött tulajdonát képező, de általa kezelt birtokon álló erdő egyes részeit eladogatni. A fiút születése óta egyéb­ként csupán egyszer látta. Pjotrt egy név­telen kiadvány szerkesztése miatt perbe fogták, ezért Genfbe mene­kült. Mikor úgy hírlik, haza­tér, az apa kénytelen feltárni a rejtegetett titkot Varvara Petrovna előtt: fia birtokának értéke időközben meg­csappant. Arról fantáziál, hogy a csonkítatlan birtok teljes értékét leteszi Pjotr elé az asztal­ra, bizonyítva, mennyire felelős­ségteljes ember és milyen szerető apa – mindezt természetesen Varvara Petrovna kontójára. A nő azonban ezt már nem fogadja el.

magasztos szavakba csomagolt önzés

A hazatérő fiú nagy társaság előtt gúnyos hangon portrét rajzol az apjáról. A retorikailag briliáns, hatásában megsemmisítő szónoklat egyúttal Pjotr Sztyepanovics belső működésének ábrázo­lása is. A leleplező önmagát is leleplezi – legalábbis az értő olvasó előtt. Az efféle kettős jellem­rajz Dosztojevszkijnek amúgy is kedvelt technikája. Megrendítő, ahogy a nyilvánosan megszégyenített apa, Sztyepan Trofimovics rögtön a lelep­lezést méltósággal viselő, önmagával bátran szembenéző ember szerepét alakítja. Pjotr Sztyepanovics játszi könnyedséggel csavar mindenkit az ujja köré (ezért lehet egy titkos szervezkedés mozgatórugója is). Hatékonyságának több összetevője van. Lehengerlő elán­nal képes szónokolni, s másokat meggyőzni: kimeríthetetlennek tűnő energia birtokában van. Honnan veszi? Azt mondhatnánk, az álságos és képmutató világgal szemben érzett mérhe­tetlen gyűlölet és megvetés mozgatja. Az őt gyerekkorában eltaszító apa, ez az esendő ember, sűrítmény for­májában tárja elénk e gyűlölet tárgyát. A bátorság és fennköltség látsza­tához ragasz­kodó gyáva kisszerűséget. A magasztos szavakba csomagolt önzést. Hogy önma­gát a külvilág és az utókor képzelt reakcióival hitegeti és bódítja, miközben semmit nem alkot. Az egész ember hom­lokzat. Látszat. Hanyagul összetákolt, kifestett, majd hátulról Varvara Petrovna pénze állvány­zatával megtámo­gatott színpadi díszlet. Minden gesztusa hamis, kimódolt. Pjotr Sztyepanovics unásig ismeri az ilyesféle emberek működését, s elhatározza, revansot vesz. Úgy áll bosszút rajtuk, hogy gyarlóságaikat ügyesen kihasz­nálja a maga céljaira. Tudja, ki miben és hogyan hazu­dik önmagá­nak, hol van gyenge pontja, amelynél megra­gadva – mint Gaganov – az orránál fogva vezethető. Mennél hiúbb és hazugabb valaki, annál könnyebb fogást találni rajta. Mennél defor­máltabb lelkek veszik körbe, annál könnyebb össze­szerelni belőlük valamiféle gépezetet.

Pjotr Sztyepanovics is bábjátékos, akárcsak Varvara Petrovna, mégis fölötte áll. Könnyen fölébe kerekedik, mert az asszonyt hamis illúziók éltetik, ő ellenben illúziótlan. Ezért sokkal jobb az ember­isme­rete. Rájön, hogy az emberek közé furakodva, bizalmukat elnyerve szorgos apró­munkával a kívánt irányba terelheti őket. Formáló erő, isteni hatalom birtokosa. S amint ezt megérzi, már nemcsak a gyűlölet és megvetés, de a hatalomvágy démona is űzi.

A többi ember – s velük együtt meggyőződéseik, eszméik, intézményeik, minden és min­denki – csak eszköz. Bármi megengedhető – ha működik. Sztravrogin gúnyosan felveti neki: az általa verbuvált forradalmi csoportot úgy tarthatja egyben, még ha el is távozik a városból, ha őrizgetni való közös titkuk lesz, mégpedig egy közösen elkövetett bűn: „Lám, maga az ujjain számolja elő, milyen erőkből tevődnek össze azok a körök. A hivatali szel­lem meg az érzelgősség – az mind jó csiriz, de van ennél különb dolog is: bujtsa fel egy kör négy tagját, hogy tegyék el láb alól az ötödiket azzal az ürüggyel, hogy besúgó, és akkor a kiontott vérrel mint egyet­len boggal, összeköti őket. A rabszolgái lesznek, nem mernek lázadozni vagy számon kérni bármit is. Hahaha!” [Ö421]

előre kell gondolkodni

Pjotr Sztyepanovics csekélyke ellenállását az ötlettel szemben nem erkölcsi megfontolá­sok váltják ki, hanem az irigység, hogy ez a pompás ötlet nem neki jutott eszébe. Mert az világos, hogy tevé­keny­sége ezzel magasabb szintre emelkedik. Más az emberek már meglévő lelki defor­mitását kihasználva terelni őket a kívánt viselkedés felé, mint e célból előbb defor­málni őket – ponto­sab­ban rávenni őket, hogy az irá­nyítás majdani eszközéül szolgáló deformitásukat ők maguk idézzék elő. Olyan ez, mint a sakk, ahol nem elég az aktuálisan legjobb lépést megtalálni: több lépéssel előre kell gondolkodni. Ez a lehetőség megragadja a képzeletét, és szinte azonnal bele is vág a megvalósításába.

Pjotr Sztyepanovics pszichopata.

A mágnes másik pólusa

Nyikolaj Vszevolodvics Sztavrogin egészen másfajta ember. Alkalmi szövetségük a mágnes ellen­pólusai közt mutatkozó vonzásra épül. Pjotr Sztye­panovics nihilizmusa csak a hatalom démoná­nak öltö­zéke. Mintha Nasztaszja Filippovna negatív iden­titását tágítanánk társadalmi méretekre: le kell rombolni a fennállót, hogy romjain új világ épülhessen. Nagy léptékű, időigényes folya­matról lévén szó, Pjotr Sztyepanovics sajnos, csak a munka első részét tudja vállalni, a rombolást. Ami utána következik, már nem az ő dolga. Persze, Pjotr Sztyepa­novics tudja a leg­jobban, hogy ebben a világban az eszmék csak maskarák. Neki sem a meghirdetett eszmei célok a valódi cél­jai, hanem a hatalom részegítő átélése. Ezzel teljes mértékben tisztában van, sőt, egy alkalommal Sztravroginnak ki is fecsegi. „Hisz én szélhámos vagyok, nem pedig szocialista. Hahaha!” [Ö460] Aki nem hiszi el saját hazugságait, fölénybe kerül azokkal szemben, akik igen. Pszichopataként ön- és világismeretben egyként környezete felett áll. Mint minden megszállott, ő is eltökélt és ambiciózus, tervez és cselek­szik is célja érdekében. Sztravrogin megkülönböztető jegye viszont az, hogy neki nincsenek céljai, tervei, ambíciói.

Varvara Petrovna már gyermeke házitanítójából, ebből a gyenge, képlékeny emberből is igyekszik kész minta szerint romantikus költőt és hős értelmiségit gyúrni, elképzelhetjük hát, milyen viszonyt alakít ki tulajdon fiával. Hiszen a kézenfekvő csábításnak, hogy az íratlan viasz­táblát a saját soraival rója tele, nehéz ellenállni. Különösen, hogy tábornok férje, a vér szerinti apa, már külön él tőle.

A fela­dat elvégzését a saját meghosszabbításának tekintett Sztyepan Trofi­mo­vicsra bíz­za, aki azonban a fiúnak nem nevelője, hanem barátja lesz. Megosztja vele minden személyes gondját, bánatát, olyasmiket, ami­ben a gyermek szorul apja-anyja tanácsára, s nem fordítva. A kis Nyikolaj ezekkel nemigen tud mit kezdeni, de azért együtt sír a megbántott férfival. Annyit nyil­ván felfog, hogy az úgynevezett érzelmi élet a görcsök és traumatikus élmények világa – nemigen érdemes belebocsátkozni. Anyjáról annyit tud, hogy nagyon szereti – de csak elviekben, mert ritkán beszélnek. Távoli alak, aki inkább az elvárá­sain keresztül érintkezik vele.

Gyerekként Sztavrogin anyja terveinek leendő kivitelezője, akit nem szeret­nek, hanem konstruálnak. Női oldalon szigorúság és érzelemhiány, férfi oldalon túláradó érzelgősség. Mind­kettő megkötöz. És mindkettő taszít. Amit e két, szülőhöz hasonlító figura mellett nem tanul meg, hogy mit kezdjen saját érzelmeivel.

A sápadt, tűnődő, mélabús fiú tizenhat évesen Pétervárra kerül a líceumba, aztán egy elit lovas gárdaezredhez. Egyre kevesebbet jár haza, hajdani „tanítójával” csak vonakodva beszél­get. Hamarosan jönnek a hírek: „Nicolas” kifordult önmagából: nőcsábász, iszákos, duhaj alak. Két párbajt vív, egyik ellenfelét megöli, a másikat nyomorékká teszi. Ezért lefokozzák közkatonává, és beosztják egy gyalog­ezredhez. Ott tiszti rangra vergődik, de leszerel, és eltűnik a pétervári lakosság söpredéke közt, sötét nyomortanyákon, elzüllve, lerongyolódva él. Mint írott vallomá­sából megtudjuk, megront egy gyerek­lányt, akit unalmában öngyilkosságba kerget. Titokban feleségül veszi Marja Lebjadkinát, az itt-ott alja munkát végző, meg­vetett, sánta és értelmi fogyatékos lányt, akivel nem sokat törődik. Aztán – huszonöt évesen – anyja könyörgésére hazatér.

Nasztaszja Filippovna A félkegyelműben fellázad az élveteg Tockij konstruálta világ és a benne ráosztott szerep ellen, de múltjával együtt magát is megtagadja. Az Ördögök Sztavroginja lázad anyja és nevelője látszatokból épített világa s a vele szemben támasztott kimon­dott és kimondatlan elvárá­sok ellen, de neki nincs kit megtagadnia magában: üres. Mindketten szívesen lepik meg az embereket váratlan cselekedetekkel. Kiszámíthatatlanok. A kiszámít­hatatlanság hatalom: végre másoknak kell hozzájuk igazodni, és nem fordítva.

Mindketten úgy érzik, a szabadság, ha másutt nem is, a váratlan, provokatív, pimasz és indoko­latlan cselekvésben mégiscsak megnyilatkozik. Nasztaszja Filippovna Rogozsin papírba csavart pénzét a kandalló tüzébe vágja, majd felszólítja frissen elutasított férjjelöltjét, szedje ki onnan, de puszta kézzel. Ha megteszi, a teljes summa az övé. A fiatalember menekülőre fogná, de nem jut el az ajtóig sem: elájul.

erősen beleharap

Az Ördögökben az idős Gaganov a klubban unásig emlegeti, hogy: „Nem, kérem, en­gem nem fognak az orromnál fogva vezetni!”. Sztavrogin egyszer csak megragadja, majd pár lépés erejéig szó szerint az orránál fogva vezeti a „koros és érdemes” idős Gaganovot a klubhelyiség­ben, s amikor jó ismerőse, a botránnyá dagadó eset előtt tanácstalanul álló kormányzó magához rendeli, azt tudakolván, ugyan mi készteti ilyen „minden közszokáson és határon” kívül álló, garázda cselekedetekre, „Nicolas” a füléhez hajol, és kétszer, hosszan és erősen beleharap.

De ha Sztavroginnak, mint mondtuk, nincsenek céljai, tervei, ambíciói, akkor miért cselekszik egyáltalán? Fekhetne otthon naphosszat, és nézhetné a falat.

A fülharapás után két hónapig épp ezt teszi. Az egészből semmit sem értő környezete pedig várja, hogy „felgyógyuljon”. A sztavrogini nihilizmus, a kicsapongásokban mindent végigpróbáló, de sehol semmiben helyét nem találó nyug­talanság magyarázata az odabent ásító űr. Sztavroginnak nincs miből kigyógyulnia. „… tudok kívánni jó dolgot cselekedni, és ettől élvezetet érzek; ugyanakkor kívánom a rosszat is, és ugyancsak élvezetet talá­lok benne. De egyik érzés is, a másik is változatlanul mindig túlságosan sekélyes” [Ö775], vallja meg a regény végén egy ügyet­len levelében, mielőtt felakasztja magát a padlásszobában. „… énbelőlem csak tagadás fakad, de minden nagy­vonalúság és minden erő nélkül. Sőt, még tagadás sem fakad. Mindig minden kicsi­nyes volt és bágyatag.” [Ö776] Bármit tett, mindig az volt az érzése, megjátssza csupán. Imitálta, hogy él.

Sztavrogin, írja a krónikás, „minden európai műveltsége ellenére sem tanulta meg kellőképpen a helyes orosz fogalmazást” [Ö774]. Mintha ezzel a mellékes vonással az egész em­bert jellemezné: amit gyermekkorában nem tanult meg házitanítójától, később bepótolhatat­lannak bizonyul. Minden építménye ingatag és leomlik: egyszerűen az alapok hiányoznak.

A pszichopata és az üres ember

A mágnes két pólusa: két alkat, aki merőben más módon jut „túl jón és rosszon”. A pszichopata és az üres ember. Sztavrogin saját tapasztalatából kiindulva állapítja meg, hogy a társadalmi normák csak elő­ítéletek, jó és rossz puszta konvenciók. Neki például semmit sem jelentenek. Pjotr Sztyepa­novics is fütyül az elfogadott erköl­csi normákra, de nagyon is kihasználja létezésüket.

Mi adja Sztavrogin vonzerejét? Szépsége és tiszteletet parancsoló testi ereje. No meg irigyelhető öntörvényűsége és botrányos szabadsága. Hogy nem ismeri a félelmet.

Ez a pontos megfogalmazás. Nem túljutott a félelmen, nem leküzdötte, nem meghaladta.

Nem ismeri. Nem tűnik számára valóságosnak az sem – nincs vele kapcsolata.

Pjotr Sztyepanovicsnak is van Achilles-sarka. Végső soron ő is önistenítő fantáziájának foglya, méghozzá sokkal súlyosabb és veszedelmesebb formában, mint gyermeteg és gyengécs­ke apja, akit nem azért vetett meg, mert korszaka vezető intellektusának vizionálta magát, hanem mert hiányzott belőle a határozottság és a tetterő, hogy ezt a gyakorlatban is bizonyítsa. A ravasz taktikus azonban, amint a maga vesszőparipája kerül szóba, könnyen megrészegül, s éppoly osto­bán viselkedik, mint cél­pontjai. Kiteríti a kártyáit és nem számol a követ­kez­ményekkel. Éppoly gyanútlanná válik, mint apja, aki ügyetlen tákolmányait irá­nyadó művek­nek képzelte, vagy maga is elbódult saját dilettáns szavalataitól, s közönségsikert remélt. Mint a második kötet nyolcadik fejezetében Sztrav­roginnal folytatott önfeltáró beszélgetéséből kiviláglik, Pjotr Sztye­panovocs szá­mára nem a hazugság a probléma, hanem a hazugság el­fogadtatásában és érvényre juttatásában tanúsított erőtlenség. Ő is szerepet játszik, akárcsak az apja, csak épp eredmé­nyesen. Ő ugyanis nem hiszi el, amit mond, míg apja önmagát is becsapja. „Hisz én szélhámos vagyok, nem pedig szocialista, haha!” [Ö459]

felgerjessze

Miként Sztavrogin, ő is magából indul ki, s mindenkit ezzel a mércével vizsgál: így kerül latra a meg­vetett egyház is, mely egyszerre konkurens és nagy előkép, a modern termék­fejlesztés nyel­vén a megvalósít­hatóságot bizonyító „proof of concept”, egyfajta „pilot project”, főpróba. Ahogy azt első nagy színre ­lépésekor Varvara Petrovánának kifejti „minél rosszabb az egyes ember élete, és minél elnyo­mottabb vagy szegényebb az egész nép, annál makacsab­bul ábrándozik a menny­béli kárpótlásról, ha pedig még százezer pap is azon fáradozik, hogy felgerjessze ezt az ábrándo­zást, és épp erre spekulál…” [Ö209] Ő pontosan ugyanezt tervezi végbevinni – a maga módján.

„Sztavrogin, maga szép férfi! – kiáltotta szinte mámorosan Pjotr Sztyepanovics.” [Ö458] Az ese­mények mozgatórugójának szerepét élvező fiatalember tudni véli, mi a forradalom első lépése, hogyan lehet megindítani a lázadást: „[…] behatolunk a nép sűrűjébe. […] a tanító, aki a gyer­mekekkel együtt nevet az istenükön meg a bölcsőjükön, már a mienk. Az ügyvéd, aki azzal védi a művelt gyilkost, hogy képzettebb áldozatainál, és kénytelen volt embert ölni, hogy pénzt szerez­zen, már a mienk. Az iskolások, akik megölnek egy parasztot csak azért, hogy kipróbálják, milyen érzés az, szintén a mieink. A bűnösöket egyre-másra felmentő esküd­tek a mieink. Az ügyész, aki attól retteg a tárgyaláson, hogy nem találják eléggé liberálisnak, a mienk, a mienk. A közigazga­tási hivatalnokok, az irodalmárok közül sok, rettentő sok a mienk, bár maguk se tudják! Másfelől az iskolások meg a tökfilkók engedelmessége már elérte a legfelső határt; az oktatókat elöntötte az epe; mindenütt hihetetlen mérvű hiúság, hallatlan vadállati étvágy…” [Ö459]

„De az kell, hogy a nép is elhiggye: mi tudjuk, mit akarunk”, fűzi tovább a gondolat­menetet Pjotr Sztyepanovics lázas megszállottsággal győzködi Sztavrogint: „Nekem magára, magára van szükségem, maga nélkül nulla vagyok. Maga nélkül egy légy, lombikba zárt eszme vagyok, Kolum­busz Amerika nélkül.” [Ö459] Nyikolaj Vszevolodovics azonban ódzkodik „új cárevics” szerepétől is. Megint kívülről akarják megkonst­ruálni, amit ked­vetlenül utasít el.

„Miért, miért nem akarja? Fél? Pedig én éppen azért kapaszkodtam magába, mert maga semmitől se fél”, mondja csalódottan a lázadó.

Sztavrogint tetszetős külseje mellett épp iránytalan szabadságvágya, benső üressége tenné alkal­massá a vetítővászon szerepére. A felszabadulásra vágyó tömegek beléje vethetnék hamis remé­nyüket. Ő lenne a nép új ópiuma, Pjotr Sztyepanovics pedig a laboratóriumban kifőzött drog fő terjesztője. A szélhá­mos a Sztav­roginból sugárzó félelemnélküliséget nem hiánynak, csonka­ság­nak, fogya­tékosságnak tartja, ha­nem haszno­sít­ható tulajdonságnak, vonz­erőnek: olyasminek, mint a testi szép­séget. Mikor azt tervezgeti, hogy őt teszi meg mozgalma vezéralakjának, ironikusan apja dilettáns színművének egyik jelenetét készül megren­dezni: „Ezután fekete lovon egyszer csak beléptet egy leírhatat­lanul szép ifjú, akit roppant tömegben követ mindenféle-fajta nép. Az ifjú a halált szemé­lyesíti meg, és minden nép mohón arra vágyik.” [Ö10]

Pjotr Sztyepanovics, a minden hájjal megkent politikai kalandor nemcsak az egyes emberek veséjébe lát, de pontosan felismeri azt is, hogy kapcso­la­taik­ban milyen deformitások kapaszkod­nak össze, s miképpen. Nemcsak felheccelni és mozgósítani, de egymás ellen ugrasztani is képes őket. Pillanatok alatt szembefordítja apját és Varvara Petrovnát, kijátssza egymás ellen a tarto­mány új kormányzóját, Lembkét és hitvesét, Julija Mihajlovnát.

Sztavrogin azonban manipulálhatatlan. Szabad ember. Nem lehet rajta fogást találni.

Más embereket könnyű megragadni és mozgatni lelki problémáikon, kiszolgál­tatott­sá­gukon, becsvágyukon és félelmeiken keresztül. Hiúak és mesterkéltek, mint apja és Varvara Petrovna, be akarják tölteni valamivel a bennük tátongó ürességet, és be is töltik, ha mással nem, hazug fan­táziákkal, mint a társaságban részegen elbődülő, saját klapanciáit önfeledten harsogó Lebjadkin kapitány.

Sztavrogin ilyesmire nem képes. Ő sosem azonosul senkivel és semmivel. Még egy pilla­nattal korábbi önmagával sem. Ahol másoknál valamiféle kialakult személyiségmagra bukka­nunk, ott Nyikolaj Vszevolodovicsban űr tátong. Míg a szélhámost a szüntelen kalku­láció és az állandó aktivitás jellemzi – ennek külső jele a pergő beszéd –, az üres ember meghatározó létállapota a mérhetetlen unalom.

A szabad akarat paradoxona

A szabad akarat kérdése egyike a filozófia legrégebbi alapproblémáinak, hiszen morális megfontolások például csak akkor merülhetnek fel, ha az ember szabad döntésre képes. A vita többnyire a szabad akarat és determinizmus szembenállása körül forog. Ha minden determinált, nyilván senki sem vonható felelősségre a cselekedeteiért, hiszen nem ő cselekszik, ha­nem a társadalmi berendezkedés, a kör­nyezet és a múlt erői fejtik ki ben­ne hatásukat, minden ezek következménye: ami megesett, csupán megtörtént vele. Razumihin és Porfirij Petrovics vizsgáló­bíró a Bűn és bűnhődésben pontosan erről vitat­koznak.[8]

Az önmagában vizsgált ember, az izolált individuum szabad akaratának koncepciója, ha belegondolunk, meg­lehe­tősen ingatag. Mikor mondjuk, hogy valaki szabadon dönt? Ha semmi sem kény­szeríti. A példa kedvéért: szabadon dönt róla, hogy felemeli a kezét vagy sem, s ha igen, mikor. Emberünk sokáig nem csinál semmit, aztán egy pillanatban váratlanul felemeli a kezét. Mi történt? Egyszer csak, spontán módon, mintegy véletlenül, jött egy gondolat: most! S ő cseleke­dett.

Ha így van, joggal mondhatjuk: mindez csupán megtörtént vele. Nehéz lenne azt mon­dani, hogy ő irányította a dolgot. És tulajdonképpen ki is az az ő?

a szabad akarat: élmény

Figyelemre méltó, hogy a döntés, a szabad akarat: élmény. Csak belülről értelmezhető. Egy ön­reflexió nélkül élő lénnyel minden csakugyan megtörténik csupán: mindennemű szabad akarat élmé­nyének előfeltétele az önreflexió. Az akaratot Kant kifejezetten az ész cselekvéseket kor­mány­zó, az embert az eszmék és az erkölcsi törvény világához kapcsoló működéseként értelmezi.

Még ha a szigorú determinizmus álláspontjára helyezkedünk is, be kell látnunk, hogy min­den önreflexív lény önmagáról alkotott képe szükségképpen hiányos, hiszen a saját működését nem képes teljeskörűen modellezni, azaz önmagát hiánytalanul saját valamely részhalmazára leképezni. A modellnek magát az önreflexiót, a modellezés folyamatát is tartalmaznia kellene, sőt, az erre való reflexiót is, és így tovább…, ami végtelen regresszus­hoz vezet. A folyamat a való­ság­ban egy ponton szükségképp megszakad.

A szabad akarat élményének forrása saját cselekvésünk előrejelezhetetlensége. Hogy színtere vagyunk csupán az eseményeknek. Gondolataink befolyásolják cselekedeteinket, de saját gondola­tainknak éppúgy nem tudunk a hátuk mögé kerülni, azaz determináltságukat, ha fennáll is, éppúgy nem tudjuk eredetükig visszakövetni, mint ahogy saját árnyékunkat sem léphetjük át.

Következésképp a szabad akarat tapasztalata és determinizmus semmiféle ellent­mon­dásban nem áll egymással. Hogy a kettő között valamiképp választanunk kellene, tévedés.

Sztavrogin kísérlete

Számos Dosztojevszkij-figurára igaz, hogy „nem felfedezni, hanem egy döntés által megteremteni akarja önmagát”. Így tesz a törvények felett álló kiválasz­tott státusára sóvárgó, s oda útrövidí­téssel – rabló­gyil­kossággal – eljutni kívánó Raszkolnyikov, az önálló akarata érvényesítését kereső Nasztaszja Filippovna vagy Rogozsin is. A probléma legalaposabb kidolgozását azonban Nyikolaj Vszevolodovics Sztavrogin alakjában találjuk meg.

Sztavrogin élettörténetéből kiolvasható: makacsul elutasítja, hogy mások elvárásai szerint éljen. Semmilyen külső kontrollt nem tűr. „Önmaga” szeretne lenni. Élete egyetlen törekvése „önmaga” keresése: folyamatos kísérletezés.

Minden kamaszkor leglényegesebb, kikerülhetetlen feladata az önállósodás. Doszto­jevszkij A kamasz című regényének címszereplő-elbeszélője a világ fölötti hatalomszerzéssel azonosítja az önállóságot. Ha a világot a hatalom rendezi el, az adja formáját, akkor vagy alávetett leszel, vagy az, aki másokat alávet. Nincs harmadik út. S mert így látja, „Rothschild” akar lenni: a pénz, a leg­abszt­raktabb és legrugalmasabb, bármire beváltható hatalomforma felhalmozásától reméli a szabadságot. Arkagyij Dolgorukij úgy érzi, másra nem tudna támasz­kodni. Nincs egyértelmű identitása: papíron egy jobbágycseléd fia, vér szerinti apja föld­bir­tokos, családneve pedig a Moszkvát megalapító kijevi nagyfejedelemé.

saját bőrét akarja leved­leni

Sztavrogin haláláig kamasz, mégsem hasonlít rá. Nem képzeleg a meggazdagodásról. Nincsenek anyagi gondjai. Eléje a vagyonos csemeték jól kikövezett útja terül: tiszti szolgálat után, megboldogult édesapja nyomdokain járva ő is tábornokká avanzsálhatna, s a társas élet kedvelt figurájaként nyugodtan élhetne öröklött birtokai jövedelméből. Tőle azonban mindez idegen. Nem érzi, hogy ez az ő sorsa volna. Miután tanulmányai kiszakítják otthona bizarr világából, nyitott kérdéssé válik önmaga számára. Anyja „szépremé­nyű katonatiszt”-nek szeretne fiát. Nyikolaj szolgálatba lép ugyan, de képtelen azonosulni a szereppel. Ellentámadásba megy át. Agresszív lesz és kötekedő. Mint aki saját bőrét akarja leved­leni. Csendes, jóravaló gyereknek hiszik? Akkor az ellenkezőjét teszi: pár­bajozik, garázdálkodik, lecsúszik, elzüllik. Sztavrogin nem egyszerűen dacból és az elfojtott indulat nyomására él – Pjotr Sztyepanovics szavaival – csúfon­dáros életet. A szélhámos, mikor az anyának szemtanúként elme­séli fia sötét pétervári éveinek históriáját, azt mondja, Nyikolaj különcségből adta át magát annak az életformának.

Ha van Sztavroginnak identitása, akkor csakugyan ez: különc. Kísérleti hittétele: a szabadság az, ha nem hagyjuk, hogy mások határozzanak meg minket. Ha rácáfolunk mások elvárásaira. A regényben Kirillov mellett Sztavrogin a negatív identitás leg­radiká­lisabb megvaló­sítója, pályafutása pedig a negatív identitásban rejlő paradoxonok legtisz­tább szemlél­tetése.

A negatív identitásnak azt a természetét, hogy épp a gyűlölt és megtagadott dologhoz láncol, gyor­san felismeri. A negatív identitás alakzatai is elvárássá válnak, a leghelyesebb hát, gondolja Sztavrogin, ezeket is megtagadni. Viselkedése ezért válik kiszámíthatatlanná, ezért nem jöhet létre egységes, folyto­nosságot adó személyisége sem. A társaság azt várja, hogy együtt röhögjön velük a szánalmas, zavart és sánta Marja Tyimofejevnán? A leghangosabbat kihajítja az ablakon. Nem lovagiasságból. Tette sza­badsága bizonyítéka. Mert senki se hinné róla, hogy képes lenne rá, feleségül veszi a sérült teremtést. Nem részvétből. Kísér­letezik. Pjotr Sztyepanovics így meséli Kirillov vádját: „Maga szántszándékkal választotta a legutolsó teremtést, egy nyomorékot, akit örök szégyen és ütlegek borítanak – ráadásul jól tudja, hogy ez a teremtés majd meghal a maga iránti komikus szerelemtől, és erre maga szándékosan elkezdi bolondítani, csakis azért, hogy lássa, mi sül ki belőle!” [Ö206] Következik a botrány a klubban, az orránál fogva vezetett Gaganov, majd a váratlanul fülön harapott kormányzó esete. Sztavrogint letartóztatják, a fogdában meglepően nyugodtan viselkedik (ki várná?), hogy aztán éjjel kettőkor dührohamban verje szét a zárkát (ki számítana rá?). Delíriumban találják, hazaszállítják, két hóna­pig fekszik. Jellegzetes, elbizonytalanító dosztojevszkiji közbeszúrás: „Igaz, némelyek később is megmaradtak abban a meggyőződésükben, hogy a semmirekellő csupán gúnyt űzött mindenkiből, a betegséget pedig inkább csak megjátszotta.” [Ö56] Másutt a krónikás így jellemzi: „azt hiszem, soha nem is ismerte azokat a vak dühkitöréseket, amelyeknek során már nem tud mérlegelni az ember. Néha ugyan végtelen harag fogta el, de olyankor is mindig teljesen meg tudta őrizni önuralmát”. [Ö224] Haragja „hideg volt, nyugodt, és ha szabad így kifejezni – józan, tehát a legundorítóbb és a legfélelmesebb, amely csak elképzelhető”. [Ö225]

Sztavrogin anyja házában, nagy társaság előtt megtagadja Marja Tyimofejevnát, azt állítva, nem a fele­sége. Satov, aki tisztában van a tényekkel, és részvétteljesen támogatja a fogyatékos nőt, egyszer csak feláll a székéből, Sztavroginhoz megy és nagy, csontos öklével teljes erővel az arcába sújt.

Sztavrogin, akiről egyébként köztudomású, hogy félkézzel elintéz minden kötözködőt, nem üt vissza: „mind a két kezével rögtön vállon ragadta Satovot; de hamar, csaknem ugyan­abban a pillanatban visszarántotta és a háta mögött keresztbe tette a kezét. Némán meredt Satovra, és olyan fehér volt, akár az inge. De furcsa módon mintha kialudt volna a tekintete. Tíz másodperc múlva már hidegen és – biztos, hogy nem hazudok – nyugodtan nézett. Csak iszonyúan sápadt volt”. [Ö225]

Gaganov botrányhős fia párbajt provokál ki vele. Sztavrogin félelmetes hírű párbajozó: nyugalma már az elején rettegést vált ki ellenfeléből. Ám a párbajban ezúttal mellélő. Az első lövés után Gaganov felháborodik. Sztavrogin kifejti, neki joga van úgy lőni, ahogy akar. Majd hozzáteszi, hogy nem akar többé senkit se megölni. De azt nem tűri, hogy jogait korlátozzák. A második lövésváltásban is Gaganov fölé céloz, aki tajtékzik dühében. Harmadik lövése Sztavrogin szőrkalapját fúrja át. Válaszul Nyikolaj Vszevolodovics „minden tapintat nélkül” a ligetbe lő.

Közelítések a szabadság fogalmához

A szabadság szót sokféle értelemben használjuk. A kérdést talán a legalaposabban körbejáró Heidegger Schelling-tanulmányában[9] hét eltérő szabadságfogalmat vázol fel. Az első, és talán legkönnyebben megragadható ezek közül: a szabadság mint alap nélküli kezdet. Az ember képes újat kezdeményezni: olyasmit, ami nem magyarázható az előzmé­nyekből. Nasztaszja Filippovna és Sztavrogin meghökkentő, provokatív, értelmetlennek tetsző gesztusai ennek a fajta szabad­ságnak az átélését teszik lehetővé. Tagadják saját determináltságukat. Bizonyítják maguk és mások előtt, hogy kiismerhetetlenek, kiszámíthatatlanok: autonóm cselekvők.

Az is előbbre visz, ha megkülönböztetjük a szó kétféle, igen eltérő értelmét. Az egyik a szabadság valamire, a másik a szabadság valamitől. Az elsőt, akárcsak az identitás esetében, nevezhetjük pozitív, a másikat negatív szabadságnak is.

identitás

Sok Dosztojevszkij-hős igyekszik magára a szabadságra alapozni identitását. A Bűn és bűnhődés Rasz­kol­nyikovja egy lapnak tanulmányt ír a vak szaporodásnál többre hivatott, törté­ne­lemformáló ember külön­leges elő­jogairól. Az állandó pénzzavarral küzdő diák, aki sanyarú helyzetét és mardosó kételyeit fantasztikus arányúvá növesztett, bosszúfantáziák energiájával táplált, s magabiztosnak tetsző önképpel kompenzálja. Tulajdon majdani jelentőségét megelő­legezve már most magának vindikálja e különleges jogokat – akár a gyilkos­ságra is. Mondhatni, a szabadság valamire megszállottja, gondolkodása a körül forog. Úgy véli ugyan, hogy a rablógyilkosság megszaba­dítja a családját a szegénység gondjaitól (szabadság valamitől), s húgának sem kell feláldoznia érte a boldog­ságát. Mindezek azonban a negatív szabadságnak csak külső vonatkozásai. A tett elkövetése után a negatív szabadság hiányzó belső oldala miatt zuhan a mélybe, árad szét benne a rettegés a leleple­ződéstől, ezért kapaszkodik egyre kétségbeesettebben – már az elmezavar határát súrolva – a pozitív szabadsággal kapcso­latos rögeszméibe.

A félkegyelmű Nasztaszja Filippovnája menekül a múlttól és régi, megsebzett, megalá­zott önmagától (negatív szabadság), pozitív szabadságát hol öntörvényű, hol önkényes szimbolikus cse­le­kede­tekkel juttatja kifejezésre. Az égő tekintetű, szenvedélyes Rogozsin apja halála után senkitől sem fél. Ő a pozitív szabadság megszállottja.

Sztavrogin is rettenthetetlen figura. De másként, mint Rogozsin. Mint negatív identitása mutatja, nála a legfőbb érték a szabadság valamitől. Szabadság valamire? Jóra, rosszra? Ezzel nem tud mit kezdeni. Leggyötrelmesebb problémája nem tettei szabadsága, hanem megalapozottságuk hiánya. „A teljes istentagadás tiszteletreméltóbb a világi közönynél”, mondja neki Tyihon atya. Sztavrogin azonban az ateizmusban sem talál semmiféle szilárd alapot. Dogmatizmussá erősít­hetné magában, de az sem adna értelmet cselekedeteinek. Mielőtt kis, külföldön nyomtatott füzet formájában átadná neki a gyermeklány megrontását elbeszélő vallomását, maga kéri Tyihon atyát, mondja el a Jelenések könyvének egy részletét: „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vaj ha hideg volnál vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggaz­dagodtam, és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyava­lyás és szegény és vak és mezítelen…”[10] Csakhamar szükségét érzi azonban, hogy újra leszö­gezze, ő a saját lábán megálló autonóm lény: „én nem szeretem a kémeket meg a pszicholó­gusokat, legalábbis az olyanokat, akik a lelkemben vájkálnak. Én senkit se hívok, hogy bele­túrjon a lelkembe, nekem nincs szükségem semmire, meg tudok én lenni magam is.” [Ö473]

A Pjotr Sztyepa­novics által bálványként tisztelt, nemzeti vezér­alaknak, raszkolnyikovi történelem­formálónak szánt figura, úgy tűnhet, túl van már jón és rosszon. Nem tud mit kezdeni se a jóval, se a rosszal, ez igaz, de nem azért, mert túl van, hanem mert innen van rajtuk. Nem ember­feletti, hanem emberré válás előtti, embrionális állapotban tartózkodik.

A kétféle negatív identitás párbeszéde

Érdekes, hogy a Gaganov elleni élet-halál viadalban Kirillov, aki a szabad akarat és a radikális negatív iden­titás paradoxonainak másik képviselője, párbajsegédként van jelen – sőt, a felek az ő féltve őrzött pisztolyaival lőnek egymásra. Miután épségben hazaérnek, Sztavrogin Kirillovtól vár választ saját, mardosó kételyeire. Nem akarta megsérteni az ellenfelét, mégis megsértette. Nem kellett volna kihívni, feleli egyszerűen Kirillov. Akár azt is el kellett volna tűrnie, hogy Gaganov pofoncsapja.

„– Lassanként már semmit sem értek! – mondta dühösen Sztavrogin. – Miért vár én tőlem mindenki valamit, amit másoktól nem várnak? Minek viseljem el én azt, amit senki sem visel el, és vállaljak olyan terheket, amelyeket senki se bír cipelni?

– Azt hittem, maga keresi a terhet.

– Én keresem a terhet?

– Igen.

– Maga… észrevette ezt?

– Igen.

– Annyira szembetűnő?

– Igen.

Egy percig hallgattak. Sztavrogin nagyon gondterheltnek látszott, és egészen meg­döbbent.” [Ö317]

Kirillov biztosítja a párbajozót, hogy nem haragszik rá. De meghökkentő dolgokat mond. Mintha csak Tyihon atyát vagy a Karamazovok lelki emberét, Zoszima sztarecet hallanánk:

„– Ha nekem könnyű a teher, azért van, mert ilyen a természetem, a maga terhe viszont bizonyára azért nehezebb, mert olyan a természete. Nagyon szégyenkezni nincs miért, hanem csak egy keveset.

– Tudom, hogy gyenge jellem vagyok, de nem is igyekszem az erősek közé tolakodni.

– Ne is igyekezzék; maga nem erős ember. Jöjjön majd el teázni.” [Ö318]

Sztavrogin, aki nemrég hidegvérrel farkasszemet nézett egy pisztoly csövével, nem erős ember? Még az is lehet, hogy nem eléggé radikális? Kicsoda ez a Kirillov tulajdonképpen?

Kirillov és a „teljes szabadság” paradoxona

Kirillov, a külföldről négy év után visszatért építészmérnök „a szórendet furcsán összeforgatva beszélt, és mindig belezavarodott, ha valamelyest hosszabb mondatot kellett fogalmaz­nia.” [Ö99] Ez a férfi tehát nem a szavak embere – e tekintetben az „okos kígyó”, a szélhámos Pjotr Sztyepa­novics ellenpólusa. A fecsegő Liputyin szerint „magát az erkölcsiséget is teljesen elveti, mert az üdvös vég­célo­kért végzendő általános rombolás legújabb elvét vallja” [Ö102], Kirillov elutasítja ezt a megfogalmazást, és ki is mondja: „Én megvetem a beszédet”. [Ö103]

Érdekes párhuzam: Sztavrogin helyesírása rendkívül bizonytalan, Kirillov sután, hibás oroszsággal beszél. Mindkettejüknél korán, az alapoknál sérült valami, s mindketten – noha merőben más megfontolásból – öngyilkosok lesznek.

Sztavrogin a negatív szabadság megszállottjaként felismerte, hogy minden döntéssel, választással, minden azonosulással beszűkíti saját mozgásterét. Ezért nem tartja kötelezőnek magára nézve korábbi tetteit és ítéleteit. Feláldozza énje koherenciáját, hogy megőrizze szabad­ságát. De akkor kinek a szabadsága ez?

Ha tetteit csak a hangulatok, semmiből felbukkanó, majd kihunyó vágyak, múló szeszé­lyek kormányozzák, úgy visel­kedik, mint a szabad akaratot demonstráló kísérleti alany, aki egyszer csak felemeli a kezét, s maga sem tudja megmondani, miért. Sztavrogin persze nem egyszerűen a kezét emeli fel: a Tyihonnál című fejezetben idézett önvallomása szerint megront egy gyereklányt, aztán merő szórakozásból kelle­metlen helyzetbe hozza, lopás gyanújába keveri, végeredményben öngyil­kos­ságba kergeti. De sem közben, sem a végén nem tudja megmondani, mindezt miért műveli.

Az impulzusok azonnali kiélése, ez a kiszolgáltatott sodródás lenne a szabadság? Kant a természet determinisztikusnak gondolt világával szembeállított ész döntéseiben ismeri fel a szabad­ságot. Ebben az értelemben az iránytalan sodródás a lehető legtávolabb jár a szabadságtól. Az ész gyakorlati döntéseit Kantnál az erkölcsi törvény alapozza meg. Sztavrogin hangsú­lyo­zottan erköl­csi jellegű döntésekkel is kísérletezik (például egy szerencsétlen nő védelmére kel, vagy elhatároz­za, hogy nem öl meg senkit), ám az ilyen lépések is külsődlegesek maradnak számára, ezeket is szerepeknek érzi, melyekhez nem kapcsolódik benső indíttatás.

negatív szabadság

Gondolatmenetét, hogy a döntések, a következményekkel járó tettek korlátozzák a szabadságot, igazán radikálisan csak Kirillov viszi végig. Ha ő lenne a szabad akaratot demon­stráló, példabeli kísérleti alany, egyáltalán nem emel­né fel a kezét. A kísérletvezető instrukcióját eleve figyelmen kívül hagyná, mint a szabadságát korlátozó kényszert. De egyébként sem emelné fel a kezét. Aki akar vala­mit, és megvalósítja (él pozitív szabadságával), megvalósítás közben már kénytelen korábbi akaratá­nak engedelmeskedni (ami a negatív szabadság deficitje). Az igazi szabadság a negatív szabadság, igazán szabad csak a nem-cselekvés lehet. A teljes szabadság az általános nem-cse­lekvés, a cselekvés teljes megszű­nése. Ezt pedig, állapítja meg Kirillov, úgy hívják: halál.

A még-nem-szabad, a szabadságot csak kereső emberhez egyetlen tett méltó csupán, tartja Kirillov: az öngyilkosság. Ez az egyetlen tett, mely nem foglyul ejt, hanem felszabadít. Ez a pozitív szabadság egyetlen számunkra átélhető formája. Ahogy a maga dadogó nyelvén megfogal­mazza: „Teljes szabadság akkor lesz, amikor mindegy lesz, élni vagy nem élni.” [Ö125] „Most az ember még nem az igazi ember. Majd lesz új ember, boldog és büszke. Akinek mindegy lesz: élni vagy nem élni, az lesz az új ember. Aki legyőzi a fájdalmat meg a rettegést, az maga isten lesz.” [Ö126]

Egyelőre az egyetlen szabad tett: az öngyilkosság. Kirillov erre készülve őrizget két méregdrága pisztolyt vörös bársonnyal bélelt pálmafa dobozokban.

Paradox ember. Önmegtartóztató, mértékletes életvitele szerzetesekére emlékeztet. A legnagyobb misztikusok világossága és egyszerűsége árad belőle. Vágyaktól és félelmektől meg­tisztult, önzetlen ember, akinek „mindegy”, ezért az életet szolgálja: mikor Sztavrogin látogatóba érkezik hozzá, épp önfeledten labdázik a háztulajdonos rokonának másfél éves kislányával, hogy anyja addig kipihen­hesse a hasfájós gyerek mellett töltött éjszakát.

„– Szereti a gyermekeket?

– Szeretem – válaszolta Kirillov, egyébként eléggé közömbösen.

– Tehát az életet is szereti?

– Igen, szeretem az életet is, de miért kérdi?

– Ha egyszer elhatározta, hogy főbe lövi magát…

– Hát aztán? Minek összekeverni? Más az élet, és más az. Élet van, halál meg egyáltalán nincs.

– Kezd hinni a jövendő örök életben.

– Nem, nem a jövendő örök életben, hanem az itteni örök életben. Van egy bizonyos pilla­nat, és ha az ember eljut ehhez a pillanathoz, akkor hirtelen megáll az idő, és örökkévalóság lesz. […] Amikor az ember mindenestül eléri a boldogságot, akkor idő többé nem lészen, mert nem lesz rá szükség.

[…]

– Úgy látszik, maga nagyon boldog, Kirillov.

– Igen, nagyon boldog vagyok – felelte Kirillov, mintha a leghétköznapibb választ adná.” [Ö259]

Távoli analógiaként ide kívánkozik egy részlet A Kara­mazov testvérek elejéről, mert sajátos magyarázó erőt hordoz: „Aki elzarándokol egy kolostorba, s ott sztarecet, lelkivezetőt választ magának, saját akaratáról lemondva „egész életén át tartó vezekléssel végül elérheti az immár teljes szabadságot, vagyis az ön­magától való függetlenséget, és elkerülheti azoknak a sorsát, akik egészen életük végéig sem találják meg magukat önmagukban.”[11] [KT I. 35]

Lehet, hogy az öngyilkos Kirillov az Ördögök legparadoxabb szereplője?

A szabadság mint eszmény

Dosztojevszkijt komolyan foglalkoztatja az ember, aki „saját lényegét, saját tételét keresi, aki nem felfe­dezni, hanem egy döntés által megteremteni akarja önmagát”. Hol itt a probléma? Mi felfedeznivaló van önmagunkon? És nem döntéseinkkel teremt­jük-e meg önmagunkat?

Ezzel csakugyan elintézhetnénk a dolgot – ha ez a bizonyos saját lényeg, saját tétel magától értetődne. De, mint Tallár írja Raszkolnyikov, Ivan Karamazov és Sztavrogin kap­csán: mindegyi­kük „azzal szembesül, hogy saját történetüket mint jelentésegészt (az általuk elkövetett bűnt és az érte hordozandó felelősséget) nem tudják sem elfogadni, sem elvetni, minek következ­tében nem­csak az eseményekkel, de önmagukkal is mint valami megoldatlannal és felfoghatat­lannal szem­be­sülnek.”[12]

jelme­z

A szabadság emberlétünknek ugyanúgy alaptapasztalata, mint szabadságunk sokféle­kép­pen korlátos volta. Szabadság nélkül a bennünk rejlő lehetőségek semmiféle kibontása, sem­mi­féle kiteljesedés nem képzelhető el, sem egyénileg, sem közösségileg. Nincs a media­tizált tömegdemokrácia korszakában sem olyan politikus, aki beszédeiben ne hivatkozna így vagy úgy a szabadságra, ne öltené magára az elégedetlenek élére álló szabadságharcos jelme­zét, ne ígérné meg, hogy a választó­pol­gárokat megszabadítja az őket rabságba taszító első számú közellenség káros befolyása alól, és így tovább, és így tovább.

Tehetünk-e mást, mint hogy lépten-nyomon főhajtással adózunk a szabadság, minden eszmények e legnagyszerűbbike előtt?

A Dosztojevszkij regényeiben kiéleződő, semmibe futó vagy tragédiába torkolló para­doxo­nok azt sugallják, valami még sincs rendben a szabadság közhasználatú (elkoptatott és igencsak körvonal­talan) fogalma körül.

A világ kettéhasítása

A 19. század Oroszországát is elérték a felvilágosult ész önbizalma hajtotta szellemi áramlatok. Az általuk közvetített eszmerendszer természetét és kialakulását Heidegger már említett Schel­ling-tanulmánya elemzi.[13] A nagy földrajzi felfedezések után meginduló gyarma­to­sítás és a bontakozó ipari forradalom időszakában megváltoztak a filozófiával kapcsolatos várakozások is. Egyrészt lehet­ségesnek, másrészt sürgetően szükségesnek látszott a filozófia mate­matikai szigorúságú („more geometrico”) megala­pozása: a világról szerzett ismereteket igye­keztek axió­mák, egymásra épülő tételek és logikailag következetes bizonyítások rendszerébe foglalni. Az effajta rendszertől, épp mert csakis a teljes bizonyosságra és a logika szabályaira alapoz, azt remélték, hogy a világ alakításának garantáltan működő­képes eszközeit adja „az emberiség” kezébe.

A teljes bizonyosság alapjait kereső Descartes végső soron egyetlen cáfolhatatlan kiindulópontot talált a gondolkodó számára: magát a gondolkodás tényét. A res extensa, a kiter­jedt dolog és res cogitans, a gon­dol­kodó dolog radikális szétválasztásával azonban a világ kettéhasadt em­beri szellemre és természetre, „odakintre” és „idebentre”. A tudomány a sokszor megtévesztő és ho­má­lyos érzéki tapasztalás mögött a maga módszeres szkep­szi­sével feltárta az összefüggések válto­zatlan vázát. A termé­szet a mechanisztikus, determi­nisztikus működés lassanként kiismer­hető színterévé lett, az emberi szellem pedig a szabad­ságé, a teremtő képzeleté. A szellem magasba (a természet fölé) emelkedésének feltétele egyfajta negatív szabadság: szabad­ság az ösztönös, érzéki kívánságoktól, a természet lehúzó erőitől. „Mert rabok vagyunk, amíg a puszta testi vágy ösztökélésére cselekszünk, de ha a magunk alkotta törvényeknek engedelmeskedünk, akkor szabaddá válunk”, írja Rousseau a társadalmi szerződés koncepciója kapcsán.[14]

Az ész – az eszmék és elvek megfogalmazásának képessége – nemcsak lehetővé teszi a rendszer­alkotást, de meg is követeli azt. Kant kezdte meg az ész rendszerének módszeres kidol­gozását. Munkája megalapozta és ösztönözte a német idealizmus későbbi filozófiai rendszereit. „A gondolkodás önmagában való bizonyossága dönt […] arról, ami ’van’. A gondol­kodás és bizonyossága válik az igazság mértékévé. És csak az, ami igaz, ismerhető el igaz módon létező­ként. A gondolkodás önmagában való bizonyossága lesz az ítélőszék, amely dönt arról, hogy mi létezhetik, és mi nem, sőt, még többről: arról, hogy mit jelent egyáltalában a lét”, jellemzi ezt az alapállást Heidegger.[15]

Az efféle rendszerépítés előfeltétele, s az építmény alapzata az emberi szabadság. Alap­vető kérdés tehát, mit értünk rajta. Kant után a szabadságnak öt alapfogalma vált irány­adóvá: 1) az önálló kezdeményezés képessége, 2) szabadság valamitől (negatív szabadság), 3) szabadság valamire (pozitív szabadság), 4) az érzéki késztetések feletti uralom, 5) önmeg­hatá­rozás saját lényegtörvényünk szerint (ez magában foglalja az összes előzőt).[16]

a szellem előjoga

A világ kettéhasítása egyben az ember kettéhasítása is egy determinisztikus állati lényre, és egy rárakódó gondolkodó énre, mely nem ereszkedik bele a természetbe, kívül áll annak kauzális összefüggésein: ő egy másik, szellemi szféra alapzata, ahol ő szab törvényt magának. A szabadság a szellem előjoga. A kettéhasítás pillanatától egyenes út vezet a mába. Nemcsak az „ökológiai válságba”, de a jelenlegi világállapotba.

Ez a felfogás volt tehát a német idealizmus rendszerépítő igyekezetének kiindulópontja. Schelling azonban feltett egy utólag már magától értetődőnek tűnő kérdést: nincs-e ellentét az ész zárt rendszere, „a bizonyos, logikailag kikezdhetetlen tudás” és a szabadság között?

Schelling az alapoknál kezdi. Nem fordítja szembe egymással a természetet és a szelle­met, azaz a természetet és a szabadságot. Ha a természet szellemivé, a szellem természetivé válik, ez az ellentét feloldódik. Az ellentmondás azonban megmarad, csak épp most már szükségszerű­ség és szabadság között feszül.

A véges lény szabadsága

A szabad akarat kontra determinizmus vita, mint írtam, egy látszatellentmondásból táplálkozik. Egy önreflexív véges lény önmaga számára szükségképp kiismerhetetlen marad. Ahogy nem lépheti át saját árnyékát, úgy saját viselkedése determináltságának sem ébredhet teljes mérték­ben tudatára, nem derítheti fel tulajdon tettei indokait, teljes motivációs hálóját. Ön­magát meg­hatá­rozott­sá­gokon kívül álló alapnak, kezdetnek, kiindulópontnak érzékeli, mely az okság arisztotelészi rend­szerében cél-okként képes működni.[17]

Ebből nagyon sok minden következik. Hiszen, ha minden önreflexív véges lényben szükségképpen megjelenik ez a fajta szabad­­ság­tapasztalat, akkor például az állatoktól sem vitathatjuk el. Szokás ugyan az állatokat minden további nélkül beléjük drótozott programokat futtató gépezeteknek tekinteni, mégsem tűnik indo­koltnak, hogy a szabadság alap­élmé­nyét különleges, csak az emberre jellemző tapasz­talatnak tekintsük. Ahogyan az ember a szabadságát észleli és hozzá viszonyul, persze nagyon is sajátos, és csak rá jellemző.

Elvben persze lehetséges, hogy egy komplexebb lény tökéletesen, minden részletében modellezzen egy nála egyszerűbbet, egyszerre bizonyítva annak teljes determináltságát és tulajdon felsőbbrendűségét, ilyen egyértelmű fölényről azonban például az ember és állat kapcsolatában sincs szó. Mondhatni, magának az életnek a kiismerhetetlensége az, melyben együtt része­sedünk az állatokkal.

Ha már egy állat sem ismerhető ki teljesen (csak korlátozott értelemben, például praktikus szempontok szerint), mit mondjunk akkor a másik emberről? Hát még a világ egészéről!

Tallár Dosztojevszkij regényeinek egyik visszatérő problémájaként említi, hogy a másik ember elemezgetése mögött nem valamiféle lenézés húzódik-e meg. Kiismerhetjük-e, megítél­hetjük-e, s ezzel elintézhetjük-e embertársainkat? Természetes, hogy a másik emberen, kívülről szemlélve, megállapítunk néhány determináltságot, s a világ ismeretének, a világban való tájéko­zódásnak alapfeltétele az ilyesmi. De a másik ember, erre épp eltörölhetetlen szabadsága az intő jel, éljen bármilyen beszűkülten, sok szempontból kiszámíthatóan és megjósolhatóan, mint egy kényszeres vagy drogfüggő, több ennél. Végső soron, lényegileg még maga számára is kiisme­retlen és kiismer­hetetlen, nem­hogy egy külső szemlélő számára.

Az eltárgyiasító szemlélet kiterjesztése az emberre nagyon is gyakori. Különösen, ahol csak valamely vonatkozása érdekes: az ember mint adófizető, az ember mint fogyasztó, az ember mint választópolgár néhány releváns paraméterre zsugorodik, pár számadattal leírható. Az ember mint munkavállaló megítélése már valamivel összetettebb feladat, de ott is csak bizonyos szem­szögből mérik fel képességeit és viselkedését. Az ember megértése azonban nem egy körül­határolt objek­tum tulajdonságainak, testtömegének, vércsoportjának és hasonlóknak a felmérése. Az még csak a létéről leválasztott, önmagában szemlélt létező. Mintha a szívet, a májat, a vesét csak forma­lin­ban eltett preparátumként tanulmányoznánk, ettől remélve jobb megértésüket.

A félkegyelműben Miskin herceg őszintén igyekszik megérteni mások motivációit, így az öngyilkossági szándékát bejelentő tüdőbajos fiatalember, Ippolit viselkedését is. A nővéreihez képest egzaltált és szeszélyes fiatal leány, Aglaja, élesen bírálja ezért: „igen sértő úgy szemlélni és megítélni egy ember lelkét, ahogy ön Ippolitot megítéli. Önben nincs gyengédség, csupán az igazság van meg, vagyis: igazságtalan.” [F579]

Az utolsó mondatban nehezményezett mentalitásnak (és az önreflexió nehézségeinek) épp e mondat kimondása a legéke­sebb példája. A herceg eltűnődik, majd az igazsághoz hűen feleli: „– Azt hiszem, ön igazságtalan velem…”

a halálba vezető menekülés

Hogy az Ördögök Sztyepan Trofi­mo­vicsa kicsoda, azt a legrészletesebb elemzéssel sem tudhatjuk meg, amíg csak őt magát vesszük szemügyre. Ezt a hiú, sértődékeny, álomvilágban élő – satöbbi, satöbbi – embert ugyanis döntően határozza meg Varvara Petrovnával fennálló kapcso­lata és annak korábban taglalt sajátos jellege, a bábjátékos és a tőle függő bábfigura viszonya. S ez a kapcsolat korántsem statikus, pályaívét Sztyepan Trofimovicsnak a regény végén bemutatott, semmibe, pontosabban a halálba vezető menekülése, „nagy futása” zárja le. „Utolsó kóborlása” egyszerre romantikus képzelgés, szerepjáték, a lappangó szabadságvágy kitörése és lázálomszerű szembesülés a rideg valósággal.

Dosztojevszkij nem filozófus: nem fogalomrendszert alkot. Gondolkodása maga az ábrá­zolás, a megjelenítés. Célja – hogy visszatérjünk koráb­bi hasonlatunkhoz – a működő szív, máj, vese, sőt, az egész organizmus bemutatása, ráadásul nem pillanatképként, hanem folyamatában.

Az ember véges lény. Egy őt körülvevő, őt tartalmazó, őt meghaladó, neki alapul szol­gáló, s teljesen soha ki nem ismerhető világ lakója, aki egyszerre tapasztalja a szabadságot és szabadsága kor­lá­tos voltát. A szabadság eleve paradox jelenség: elválaszthatatlan a végességből adódó, s így teljesen soha, semmi­lyen módon ki nem küszöbölhető hiánytól, „nem­tudástól”. A természet­idegen, s a természet fölött ura­lom­ra jutó szellemnek a német idealizmusban kidol­gozott gran­dió­zus ábránd­képe épp ennek a hiánynak – s vele együtt a szabadságnak – lenne a sziszte­matikus kiküszö­bölése.

Ezt felelhetjük Schelling kérdésére. Mindez – Tallár Ferenc tömör meg­fogalmazásában – „az atomizált cogito önvonatkozására épülő emberi magatartás (és nem mellesleg: filozófiai gondol­kodás) zsákutcája”.[18]

Az ember viszonya az őt meghaladóhoz

Schelling szavaival: „A szabadság révén egy elvileg feltétlen hatalom létezését állítjuk az isteni hatal­mon kívül és az isteni hatalom mel­lett, ami e fogalmak értelmében elképzelhetetlen. Amint a Nap az égbolton minden csillagfényt kiolt, így és még inkább a végtelen hatalom kiolt minden véges hatalmat. Az abszolút kauza­litás Egyetlen Lényben csak a feltétlen passzi­vitást engedé­lyezi minden más lénynek.”[19]

Ismerős, ugye? Szabad akarat és determinizmus. Két dudás egy csárdában. Mi a megoldás?

Mondjuk, ha az egyik dudás felismeri: bár úgy tűnik, ő fújja önmagának a talpalávalót, valójában síp csupán: egyike a Dudás nagy bőrzsákjára kötött, ezerféle formájú, se szeri, se száma sípnak.

újrateremti

Az ember egyszerre tudja, hogy szabad, s tudja, hogy a tetteit a Lét valamiképpen mégis predesztinálja. Létezik valami, mondja Heidegger, amit egyesek „Istennek”, mások „isteneknek”, ismét mások „sorsnak” vagy „gond­viselésnek” (megint mások „evolúciónak”) neveznek: valami, ami az embert meghaladja, de úgy, hogy léte alapját képezi. Lehetővé tette létrejöttét, s törvényeinek működésével minden másodpercben újrateremti: élteti. Isten az alapzat, az ember a maga erre épülő külön-létének sajátos lehetőségeit bontakoztatja ki.

Nincs más kiút, mint felismerni, „hogy az ember nem Isten ’mellett’ (praeter), ’kívül’ (extra) áll, hogy nem Isten ellenében, hanem őhozzá tartozóként van […], vagyis őbenne van.” Ezt a Schelling-féle panteizmust, az ember (és szabadsága) Istenben létét „egyenesen meg­köve­teli az emberi szabadság és az isteni minden­hatóság közti őszintén tapasztalt, vagyis átgondolt ellen­tét.”[20] Ugyanoda jutunk, mint a szabad akarat kontra determinizmus kérdés korábbi elem­zésével: az ellentmondás látszólagos. Kiéleződése a lét kettéhasításának következménye.

„Ha szabadságként tekintjük, akkor az ember szabadsága valami feltétlenség; ha az ember szabadságaként tekintjük, akkor valami véges”, summázza Heidegger.[21]

A szabadság bálványa

A német idealizmus, főleg Hegel rendszerében, az ember rendeltetése az, hogy maga mögött hagy­va „állati mivoltát” a képzés, művelődés révén felemelkedjék a szellem szférájába, a humánum birodalmába: az egyeditől az általánosig jutva szellemi lénnyé váljék.

A szellem felemel, a szellem jó – a rossz csupán a szellem hiánya, tökéletlensége, erőt­len­sége, ha nem tud kitörni a természeti, érzéki elem rabságából, és nem jut el a szabadságig. A rossz: gyengeség.

Mihez kezdjünk akkor a jól kifundált, módszeresen, akarattal végrehajtott gonoszsággal, mondjuk Raszkolnyikov baltás gyilkosságával? Tekintsük puszta gyengeségnek? Hogyan ítéljük meg az egyszerű, derék és jámbor embereket, vagy a különféle s -fajta gonoszságok kárvallottait, a nehéz sorsukat hordozó megalázottakat és meg­szomo­rí­tottakat, akik nem emelkednek a szellem raszkolnyikovi magas­lataira? Ők is gyengék volnának?

A szellem jó. De hogyan is lehetne ez másként abban a rendszerben, ahol a szellem mond ítéletet minden fölött?

Schelling szerint azonban a szabadság, ha egyáltalán megérdemli ezt a nevet, a jóra és rosszra való szabadság. Ez egy újabb, hatodik szabadságfogalom. Ha nem állna fenn a választás szabadsága, erkölcs sem létezne. Akkor viszont az emberi szabadság talaján szárba szökkenő szellemről sem feltételezhetjük, hogy csak jó lehet, csak kiteljesedést, emel­kedést hozhat.

Ez a meggondolás figyelemre méltóan a teodicea ősrégi problémájába torkollik: ha a mindenható Isten a legfőbb jó, és csak jó, miképpen létezhet a világban a rossz? Hogyan engedheti például Isten, hogy ártatlanok szenvedjenek?

Hogy ez a probléma szinte változatlanul átvihető a szellem, illetve a jó és a rossz viszo­nyára, egyértelműen mutatja: a világ – és vele az ember – kettéhasítása után a szellem ült Isten trónjára, a szabadság bálvánnyá lett, a természet szellemtől megfosztott, azaz Istentől elhagyatott vidékként marad hátra – örökkön ugyanazt variáló, szürkén zakatoló gépezetként.

A rossz alakzatai

„A rossz megítélésekor, írja Heidegger, vagy túlságosan is gyorsak és felszínesek vagyunk, vagy pedig túlságosan kényelmesek, amennyiben minden alkalommal csak valami hiányként tekintjük, vagy legfeljebb puszta ziláltságként, zavarosságként, nyerseségként és rútságként, amiként a tévedést is könnyedén félreértelmezzük és alábecsüljük pusztán az igazság hiányaként. A tévedés azonban nem a szellem hiánya, hanem az ellentétébe átfordult szellem. Ezért van az, hogy a tévedés a legteljesebb mértékben szellemdús lehet, és mégis tévedés.”[22]

Ezután Schellinget idézi: a rossz misztériumainak ismerője tudja, „hogy a legteljesebb romlottság éppenséggel egyúttal a leginkább szellemi is, benne végső soron minden természeti eltűnik, így még az érzékiség, s maga a gyönyör is, hogy ez a romlottság kegyetlenséggé változik át, s hogy a démoni-ördögi rossz az élvezettől sokkal távolabb áll, mint a jó.”[23]

sakktáb­la

Az Ördögök legdémonibb figurája, Pjotr Sztyepanovics Verho­ven­szkij semmiféle érdek­lődést nem tanúsít a nők és a szerelmi kalandok iránt. Kizárólag a sakktáb­lája érdekli, ahol eleven emberek a figurák, s egyetlen gyönyört ismer, mely a mások felett szerzett hatalomból meríthető. Nem hiú és sértődékeny, mint az apja, aki e jellem­vonása miatt könnyen irányítható – és irányítják is. Mint minden fantaszta, belülről vezérelt ember. Ha nem áll épp érdekében az ellenkezője, fütyül mások véleményére.

Az érzékiség eleme az utolsó regényben a ripacs álarca mögül kisandítva kalkuláló öreg Karamazov figurájában tér vissza. Fjodor Pavlovics a pozitív szabadság megszállottja, mindenre fel­jogosítva érzi magát. A szabadság számára elsősorban a kicsapongás szabadsága. Az élvezet savát-borsát az a tudat adja, hogy hatalmában áll az életet teljesen kifacsarni, édes-mézes gyö­nyöreit az utolsó cseppig kihörpölni. Szellemi dolgok nem érdeklik, nem keresi, hogyan alapoz­ható meg a teljes bizonyosság (ezek a kérdések Ivan fiára maradnak), másik fiának, a szent életű Aljosának parodisztikus teológiai spekulációkat ad elő, hogy gúnyt űzzön a túlvilág és a pokol gondolatából. Az egyetlen bizonyosság az önzés, mondhatná. Csak gyakor­lati problémák léteznek. A szellemi kérdéseknél kézzelfoghatóságukban megbízhatóbbak az érzéki élvezetek. A „vissza a termé­szethez” nála azt jelenti: vissza a testi örömök­höz! De ami benne démoni-ördögi, ami – Schellinget idézve – nem puszta romlottság, hanem már kegyetlenség – az nem maga az élv­hajhászat, hanem hogy mint igazi perverz, nem éri be a gyö­nyörrel: a testi élvezet csak úgy igazi, ha egyben határátlépés is, melyben egyidejűleg élhető át a szabadság és a hatalom, voltaképpen tehát eszköz és nem öncél. A hecc és a pikantéria kedvéért ejti például teherbe az apró termetű Lizavetát, aki a város bolondjaként télvíz idején is egy szál ingben kószál. A bomlott elméjű fiatal lány egy este Fjodor Pavlovics kerítésén átmászva fiút szül, majd hajnalra meghal. Senki nem tudja, ki az apa. Nemzője nem vállalja, de mint lelencet magához veszi az anyja után a Szmer­gyakov (szmerty = halál) nevet viselő gyermeket, s miután cselédek közt felcseperedett, szakácsként foglalkoztatja későbbi gyilkosát.

A rossz mint kiágyazódás

A szabadság nemcsak lehetővé, elkerülhetetlenné is teszi, hogy az ember törvényt szabjon magá­nak. „Lényege, vagyis lehetősége szerint tekintve, az ember eldöntetlen lény, ám lényege szerint nem maradhat meg az eldöntetlenségben, amelyben van.[24], írja Heidegger. Ki kell lépnie belőle.

De mi is tulajdonképpen a „nemtudás” és a szabadság megjele­nésével együtt felbuk­kanó rossz? A lét rendjének korlátozott körben megvalósuló fejtetőre állítása, mely­ben az önös akarat saját megtartó alapjaival fordul szembe (perverzió = elfordulás, eltérés, elfer­dülés), kiszakad az őt megtartó össze­függé­sekből, „kiágyazódik” – ami hosszabb vagy rövi­debb távon annak is aka­dályává válik, hogy kibontsa az egyébként benne rejlő, jól megala­pozott, azaz a lét rendjébe illesz­kedő lehetőségeket. Mond­hatnánk úgy is: a rossz megvalósít­ható ugyan, de nem fenn­tart­ható.

A rossz itt természetesen nem korlátozódik a morális értelemben felfogott rosszra. Ha pél­dául a fejembe veszem, hogy addig gyakorlom a dobbantást, míg fel nem ugrom a Holdba, lehetetlenre törek­vésem még az egyébként számomra lehetségest is lehetetlenné teszi, például a bennem rejlő többi lehetőség harmo­nikus kibontakoztatását. A rosszban mindig van valami disz­harmonikus, mániákus, hatalmaskodó, zsarnoki vonás, melynek önfelemésztő jellegét mutatja, hogy a rossz ágenseként ágáló ember tulajdon eszméi alárendelt, tehetetlen áldozatává válik (mint Raszkol­nyikov). A Karamazov testvérekben Ivan a kiágyazódott ész, Dmitrij a kiágyazódott szenve­dély foglya. Apjuk, Fjodor Pavlovics esetében ezek a funkciók a min­dent uraló önösség alá rende­lődnek: az észből így lesz ravaszság, az érzéki szenvedélyből – és a másik emberből – a mások feletti hata­lom demonstrálásának és átélésének segédeszköze. Az Ördögök címét adó, embert meg­szálló démonok a kiágyazottság különböző alakzatait teste­sítik meg. Lukács evangéliu­ma mottóként idézett részében a démonoktól megszabadult ember elcsendesedik: mintegy „vissza­ágyazódik”, „magához tér”, „visszatér az emberlét alapzatára”, „megtér”.

Az emberléttől elválaszthatatlan a szabadság, s vele a rossz (és a jó) lehetősége. Az ember nevű létező sajátossága az eldöntetlenség (ez a Schelling-tanulmányban a hete­dik, egyben a többit megalapozó szabadságfogalom). A lét kihívásaira adott emberi válaszok ezért sokkal rugalmasabbak, össze­tettebbek, mint amit az állatvilágban tapasztalunk. Sokkal alkalmazkodó­képe­sebbek vagyunk – amit épp szabadsá­gunknak és relatív önállóságunknak köszönhetünk.

A huzamosabban fennálló létezők közül az élettelen tárgyak vagy az élőlények viszony­lag jól körülhatárolható, állandó alakzatokként jelennek meg. Önállóságuk azonban relatív (ha volnának netán tel­jesen független, autark zárványok a létezésben, azokról amúgy sem lehetne tudomá­sunk, hiszen velünk sem lépnének semmilyen kölcsönhatásba). Különösen igaz ez az élőlényekre, amelyek dinamikus egyensúlyban léteznek: anyagcserét kell folytatniuk.

A létezőt léte kölcsönhatások rendszerébe helyezi. Amit ebből – a maga létminősége és létmódja szerint – felfog, az lesz számára a világ.[25]

aktív rombo­lás

Hogy tehát egy létező micsoda, azt nem pusztán körülhatárolt tárgyi tulajdonságai (a létéből kiszakított, izolált létezőn mutatkozó sajátosságok) határozzák meg, hanem a kölcsön­hatá­sok rend­szerében elfoglalt helye és szerepe is. A természettudomány (és a modern tech­nika) eredmé­nyességének kulcsa, hogy a lehetséges vonatkozások leszűkítésével az izolált, preparátumszerű létezőt tanulmányozza. Ennek az eltárgyiasító szemléletmódnak az eluralkodása az élet más területein viszont oda vezet, hogy általában is könnyen szem elől téveszt­jük a létezők létvonat­kozásait. Ez is része a folyamatnak, melyet Heidegger létfeledésnek nevez. A feledés itt nem puszta negativitást, csonkaságot, valamifajta passzív elbutulást jelent, hanem aktív rombo­lást.

Ha a létezés áradatából ideig-óráig kiemelkedő (de továbbra is benne álló) elkülönült létező önálló akarattal rendelkezik, viselkedése az őt érő hatásoknak nem közvetlen függ­vénye. Reakcióit egy pufferzóna, összetett belső világ is meghatározza, a maga összefüggései szerint. A hatások nemcsak reakciót váltanak ki, de egyben alakítják is ezt a belső világot. Az élőlény a külön-létét működtető, világtól elhatárolódó önös akarat és az alkalmazkodás egyensúlyának kö­szönheti, hogy a maga alakjában többé-kevésbé változatlanul megmarad. A külön-létet felszámoló két szélsőség: az önelvesztés és a kiágya­zódás. Ha csak alkalmazkodó struktúra lenne, feloldódna a környezetében, s megszűnne mint felismer­hető önálló létező, ha pedig csak önös akaratát követné, önmaga isteneként a részt vélné egésznek, illuzórikus létezésével leválna saját alapjairól, felszámolná tulajdon megtartó kötelé­keit. A rossz nem pusztán a jó hiánya, a jótól megfosztottság (privatio boni) is. „A visszá­jára fordulás és a lázadás […] nem pusztán valami negatív és semmis, hanem a hatalmat magához ragadó tagadás […], aminek következménye a létezők szétzilálása.”[26] A tagadás nem „egyszerűen valami meglévőnek az elutasítása; a nemet mondás az igen helyére tolakvás. Ami az össz­hang és az egybehangzás helyére tolakszik, az a nem-egyezés, a hamis hang, amely az egészbe belekerül.”

Süketség és diszharmónia

A német idealizmus a szellemet legfőbb jóként idealizálta, mely külön világot alkotva elemelkedik a kiismerhető, determinisztikus-mechanisztikus gépezetként felfogott természettől (negatív szabadság). Ezzel szem elől vesztette, hogy az emberi szellem pozitív szabadságával élve jót és rosszat egyként tehet. Ahol azonban csak jó létezik, ott a jóval együtt a rossz is meg­szűnik. A szabadság mint önérték kultusza, az emberi szellem önistenítése törvényszerűen oda vezet, hogy rosszat téve is csak azt hiheti, jót művel: a diszharmóniát nem észlelő süket­ség a rendszer felépí­tésének egyenes következménye.

„Ivannak nincs Istene. Őneki eszméje van”, fejtegeti testvére, Dmitrij, a harmadik test­vérnek, Aljosának [KT II. 345]. Ha nincs Isten (ha a természetről leválasztott szellem szaba­don konstruál és nem kell semmihez alkal­mazkodnia), mindent szabad. Ha nemcsak a természetbe, de saját természetébe is beleírt léttörvényeket nem kell figyelembe vennie, minden felelősség az embert terheli. Minden döntés megalapozásának terhe az emberre hárul, aki ennek nem és nem tud megfelelni. Mégpedig – paradox módon – ugyanazért, amiért szabad: önreflexív, de véges lény, aki a végtelen felelősség súlya alatt csak összeroppanhat.

A kettéhasítás egyik fele, a szellemről leválasztott természet üres burok, Heidegger szavaival „pusztán a tömegpontok tiszta helyváltoztatásának birodalma”[27]. Ettől a termé­szettől csakugyan nevetséges volna erkölcsi iránymutatást remélni. Mint Lányi András írja:

„A ’vissza a természethez!’ jelszava korábban is gyakran felbukkant, az empirista ismeretelmé­let, a naturalista etika vagy a természetjogi politikaelmélet jegyében, koronként más-más tarta­lom­mal. Legújabban a mélyökológia egyes képviselői elevenítették fel anélkül, hogy tisztáz­ták volna, melyik természethez óhajtanak visszatérni: a kísérleti természettudományok módszerei szerint meghatározott természethez, a felvilágosodás korabeli filozófusok örök természet­törvé­nyé­hez, ter­mészetes ösztöneink de Sade márki által szorgalmazott korlát­lan kiéléséhez vagy a törzsi varázs­lók és természetgyógyászok receptjeihez. Szerintem az ökológiai világnézet etikai alá­támasz­tásához nem természetes erkölcsökre volna szükség, hanem az ember léthelyzetének és felelős­ségének újragondolására.”[28]

A hasadtság megszüntetése nem pusztán „visszatérés a természethez” – amiként egy kettévágott alma két felét hiába illesztgetjük egymáshoz, soha nem áll össze többé egy gyümölccsé. Romantikus igyekezet ez, abban az értelemben, ahogy a romantika a felvilágosodás egyoldalú „varázstalanító” műkö­désére adott reakció, kompenzáció, s mint ilyen, maga is egy­oldalú. Újra, azaz ereden­dőbben, mélyebben kell átgondolni az ember léthelyzetét. Az erkölcsöt nem a ter­mészetből kell levezetni, nem találjuk benne készen – épp mert szabadok vagyunk jóra és rosszra. Az erkölcs csak az ember sajátos létmódjának megértése nyomán épül fel, e létmód számára, a megértés módja és mélysége szerint. Éltető és megtartó erővé nem válhat másként, csak ha gyökere az emberi természet és a nem-emberi természet közös alapjáig, az ott feltáruló léttörvényekig hatol. Schelling korának nyelvén szólva: ha Istenben áll.

  1. Tallár Ferenc: Mítosz és regény. Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című művének értelmezése. L’Harmattan – Könyvpont, 2025
  2. Tallár: i. m. 70.
  3. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A félkegyelmű. Ford.: Makai Imre, Európa, 1981. (Az oldalszámok a továbbiakban zárójelben, F jelzettel)
  4. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Ördögök. Ford.: Makai Imre, Magyar Helikon, 1972. (Az oldalszámok a továbbiakban zárójelben, Ö jelzettel)
  5. Lk 8,30, Károli Gáspár fordítása szerint
  6. Szergej Gennagyijevics Nyecsajev (1847–1882) orosz nihilista-anarchista, radikális forradalmár. 1869-ben, miután közreműködik egy árulással gyanúsított aktivistája, Ivan Ivanov meggyilkolásában (megverték, megfoj­tották és lelőtték, a hullát egy jeges tóba rejtették), Oroszországból Svájcba menekül, ott 1872-ben letar­tóztatják, hazatoloncolják, elítélik, börtönbe kerül, ahol 35 éves korában meghal. Az Ördögökben a szlavofil eszmékhez vonzódó renegát Satov meggyilkolása, melyet az ifjú Verho­venszkij kezdeményez, az Ivanov-gyilkos­ság ábrázolásának tekinthető. Pjotr Sztyepanovics szüntelen hivatkozása egy világ­forradalmat előkészítő nemzet­közi titkos társaságra, melynek egész Oroszországban működnek sejtjei, szintén Nyecsa­jevtől kölcsönzött motí­vum.
  7. Nesztor Vasziljevics Kukolnyik (1809–1868) orosz romantikus költő és drámaíró.
  8. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés. Ford.: Görög Imre, G. Beke Margit, Magyar Helikon, 1970. 255–256.
  9. Martin Heidegger: Schelling értekezése az emberi szabadság lényegéről (1809). T-Twins, 1993.
  10. Jel. 3,15–17, Károli Gáspár fordítása szerint
  11. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek. Ford.: Makai Imre, Magyar Helikon, 1971. (Az oldalszám KT jelzettel zárójelben)
  12. Tallár: i. m. 30.
  13. A szabadság problémájának, illetve Heidegger és Schelling gondolatmenetének összefoglalását lásd Fehér M. István: Jóra és rosszra való szabadság – a dulakodás szabadsága In Laczkó Sándor–Gyenge Zoltán (szerk): Lábjegyzetek Platónhoz 8. A szabadság, Pro Philosophia Szegediensis Alapítvány, Magyar Filozófiai Társaság, Státus Kiadó, 2010, http://acta.bibl.u-szeged.hu/49179/1/platonhoz_008_141-168.pdf
  14. Rousseau, Jean-Jacques: Értekezések és filozófiai levelek (szerk.: Ludassy Mária, ford.: Kis János), Magyar Helikon, 1978, 484.
  15. Martin Heidegger: Schelling értekezése…, 71.
  16. I. m. 187–188.
  17. Kant a maga filozófiáját egyenesen teleologia rationis humanae-nek nevezi, az emberi ész irányulására vonatkozó tudásnak.
  18. Tallár, i. m. 68.
  19. Schelling, i. m. 36.
  20. Heidegger, i. m. 152.
  21. I. m. 153.
  22. I. m. 253–254.
  23. Schelling, i. m. 15, idézi Walter Schulz a német kiadás bevezető tanulmányában.
  24. Heidegger, i. m. 309.
  25. Metaforikusan ez még tudattal nem rendel­kező létezőkről is elmondható, hiszen a különféle kölcsönhatásokra minden a maga módján reagál. A víz például érzékeny a hőmérséklet- és nyomásváltozásra, a légmozgásokra, a rajta áthaladó rádióhullámokról viszont kevésbé látszik „tudomást venni”.
  26. Heidegger, i. m. 300.
  27. Heidegger, i. m. 130.
  28. Lányi András: Oidipusz, avagy a természetes ember, részlet az azonos című könyvből, Liget, 2015
kép | vecteezy.com