BABITS MIHÁLY VERSÉRŐL
2012 július
VERSSOR AZ UTCAZAJBAN
„– számon kívül maradtak;
Ixion –”
Vörösmarty
Fény fény de rettenetes
lángoló betűk transzparensek
mint a szégyen fénye bennem
ráng ráng az emberi hús
millió sok millió
„– számon kívül maradtak; Ixion –”
óh versekkel zsongó pokol-láz
zsúfolt agyam azelőtt
minden vers egy szent ajtó volt
templomokba de most
becsukódtak a templomok s én az utcán
meztelen leragadva futnék
hiába én testvéreket
keresnék de minden találkozás
csak lökés és akadály
harc utca tolongás lárma
fény fény de rettenetes
lángoló betűk transzparensek
meztelenségeimre
engem számon tartanak óh ha
azok közé veszhetnék akiket
csak az Isten tart számon
mint tenger csöppjét s part homokját
s ruhám lenne az egész Mindenség!
„Nem merek s únom, hogy nem merek / dacból előttük levetkezni pőrén / s szemetektől megkapni, emberek!” Mint bakfislány éjjel letolja dőrén / paplanát, ingét, hogy Isten szeme / korcsolyázzon legalább sima bőrén: // perverz lelkem épúgy tolja le / takaróit az utolsó szálig / mikor maga van (Isten látja-e?)”, írja Babits egy korábbi versében, az Őszi harangozóban. Hajtotta a kitárulkozás vágya, de közben folyamatosan szorongott és szégyenkezett. Ha a modern világot, a nagyváros gyűlölt forgatagát akarta versbe venni, még konzervativizmusát is feladta. A törött formák, zaklatott áthajlások közé – Eliot technikájával – beiktatja a Gondolatok a könyvtárban egyik sorát. Kik maradtak számon kívül a „fehérre mosdott” könyvek lapjain? Az Ixion véget nem érő bűnhődésében osztozók, a szenvedő tömegek, a rángó emberi hús. Ebben a világban nem kíváncsiak ránk, de számontartanak: ezért nincs kitárulkozás. Hangzavar van csak, védtelen, kiszolgáltatott pőreség. A fényreklámok: megannyi ordítozás. A közvilágítás vallatólámpái elveszik tőlünk az éjszakát. Fény fény de rettenetes. Magunkat megmutatni már csak Istennek tudjuk – négyszemközt, mert becsukódtak a templomok. Ahol csak Isten tart számon: a természeti lét. Az esztergomi kertes ház a domboldalban.