ÖSSZEKACSINTÁS IS LEHET
[SZÓ-BESZÉD]
Rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.
„Általában föltehető a kérdés két káromkodás közt, hogy romlik-e a nyelv. Mindegyik kor szeret erre igennel válaszolni, generációkon át húzódik ez a bezzeg-a-mi-időnkben nyafogás. Az örök Apor Péter bennünk. Persze ilyenkor nem a nyelvről beszélünk, hanem a beszélt nyelvről. (A nyelvet nem olyan könnyű megmozdítani.) Kétirányú a mozgás. Egyrészt egyre kevesebbet bízunk a nyelvre, egyre egyszerűbb (ha tetszik: primitívebb) kifejezési formákkal élünk. Az aporos változat: nincs rendes mondat, mert nincs rendes gondolat etc., a durvaságunk a baj, a növekvő tahóság, a gyűlölet, melyet még tisztességesen megfogalmazni sem tudunk. Másrészt közelebb kerültünk a nyelvhez, aktívabb lett a viszonyunk, játékosabb. Ami 80 éve joyce-os nyelvkísérlet volt, ma mindennapos, laza szójáték.”
(Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből, 2003)
Úgy érzem, Esterházy előadása a Mindenttudás Egyetemén (olvasva és előadva is elérhető az interneten) manapság különösen aktuális.
Az író szerette a káromkodások etimológiájában felfedezni egy nemzet, egy korszak világképét, és kifejezőerejüket alkalmazni, így amikor a nyelvromlást ennek keretében említi, már állást is foglal: a nyelv nem megítélhető egy adott kor moráljának átmenetileg támasztott elvárásai alapján, hiszen a beszélők gondolkozásának, a tudatnak mélyen gyökerező, komplex, hibátlan, szabályozhatatlan szilárdsággal megalkotott rendszere, s legfeljebb használatáról vitatkozhatunk. A beszélt nyelv megmutatja, hogy a használók milyen mélységben, milyen részletekben hozzák mozgásba, így a változó értékrend, a gondolkodás látlelete. A nyelv független erő, általa tetten érhetjük a közgondolkodás és az egyéni tudat rezdüléseit. A köznyelv és a magánbeszéd sematizálódik, erodálódik, vagy akár – ezekkel párhuzamosan – új, játékos formákat talál magának. A ma egymás mellett élő generációk például sokszor alig értik egymás nyelvét, hiszen az internet feltartóztathatalanul áramló tartalmaira, változó trendjeire az idősebb korosztály képtelen rácsatlakozni. A mémkultúra – mely nyelvhasználatot is teremt – értéke például ellenkultúraként éppen a felfokozott, állandó változás, ahol a közös humor forrása a belső poénokkal lépéstartás közösségteremtő érzése.
Ráadásul, amikor Esterházy ezeket a mondatokat leírta, beszélt nyelvünk még félúton sem volt a világfaluban kialakult mai állapotához képest, a politikai beszédmód ahhoz a szélsőségesen demagóg szinthez, amiben mostanság plakátokon és a közösségi médiában működtetik. De azt hiszem, ő is élvezte volna az olyan kifejezéseket, amik a dollárbaloldal és a cringe (önironikus éllel, rossz magyar kiejtéssel krindzs) mellett a mai politikai- és közbeszéd részét képezik – ahogy Nádasdy Ádám a cukiságfaktor kimaxolását.
Mert a nyelv tényleg újraalkotja önmagát, változása működésébe kódolt. A nyelvet vizsgálva megismerhető a kor, amely éppen működteti. A rengeteg jövevényszó, amit a fiatalok viccesen ragozva használnak, nemcsak az énképüket nagyban meghatározó sorozatok, filmek, játékok hatását mutatja, de azt is, ahogy egymással beszélgetve észrevétlenül váltanak egyik nyelvről a másikra. Ahogy beemelnek kifejezéseket, sőt, egész mondatokat látszólag véletlenszerűen, már a jövő- és világképüket is tartalmazza. Ez nemcsak popkultúra, egyszerre össze is kacsintás, kikacsintás abból, ami legtöbbször éppen nyelvi mivoltában tarthatatlan. Miért akarna egy mai fiatal olyan országban berendezkedni, olyan nyelvben énképet kibontani, mozgásteret keresni, ami politikai, morális távlatokban ennyire fojtogató sémákban próbálja lehatárolni a tudatát?
Az, hogy a hatalmon lévők milyen retorikát alkalmaznak, mindig nagyon sokat elárul egy társadalom aktuális állapotáról. És nemcsak azért, mert van, aki egyetért azzal, amit választott vezetője megenged magának. Nemcsak megmutatja, mi az a szint, amit célközönsége elfogadhatónak, sőt, támogatandónak ítél – a köztudatba iktatott kifejezések olyan fogalmi kategóriákat hoznak létre, amelyek a világ szerkezetének érzékeléséig visszahatnak (a szimpatizálókon túl gyakran ellentétes előjellel, polarizált jellegét megtartva az egyet nem értők gondolkozására is).
„Egyre több dolog jut tudomásunkra. A nagy világon e kívül nincsen számodra hely, jó, meglehet, de nagy-e még a világ? Összezsugorodott; világfalu, szokták mondani. És mindent megtudhatunk, ami a faluban történik, csak épp érzelmileg vagy érzékszervileg nem tudjuk követni. A falunk kicsi, de sok, túl sok, nem vagyunk képesek befogadni.”