FÜST MILÁN VERSÉRŐL

TÉL

Fagyos és sötét a föld. S egyre ridegebb lesz, meglásd, amint majd lassu ütembe’ fordúl
Az Orion-csillagzat ködképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is, azok is porosak, ridegek
S képzeld el: még egyre porosabb lesz minden. Mindétig szürkébb
lesz a világ, – mintegy a ridegség Elönti majd a ‘dolgok leglényegét, lehatol s a por is itt fenn
Mindegyre elhatalmasodik …

S menj most tovább! Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott, megállt, megúnta vándorlását, megmeredt, – S már itt harsog feletted az apokalypszis száraz kőförgetege, melyben
A fagyott göröngy majd úgy repül, akár a vak madár,
Veri a szél, a forgó-szél veri, tölcsérben forog, avagy a rohanó szélvihar
Lökéseiben csapdos, szárazon kopog és megver…

S képzeld el ezután, hogy itt jártam én, vedd szívem melegét,
Vedd, hogy itt voltam egykor, énekeltem s mily dallamokat! Földnek fekete göröngye felszállottam
Mélységes éjszakámból sáppadt arccal, fel a nap elé, a fény alá…
S himnuszaimat zengettem feléd! – és harsogtam
S rajtad feledtem szomorú szemeimet: vígasztalan örökkévalóság!

Kakasviadal volt itt s ó minő! Még emlékeznem is! A földnek két röge feltámadt
S egymásnak eredt… Ezernyi pár párviadalban öklözött s hirtelen visszahullt.
Időnként rádmeredtek: Megfoghatatlan! – s kiáltának: íme a megfoghatatlan! s vérben forgó szemeik Kimeredtek az iszonyattól… Lobogás volt itt, lázas vacogás, – lélek, ó árva vándor,
Pornak vándora, – lassan vond ki magad innen, úgy akarom. Ne figyeld a lobogást. Várj.
Amíg majd befordulunk valamerre valahányan s a felejtés szürke köpenye s a kőzivatar
Betemet s beborít.

Arról, hogy gondolataim mennyire összekuszálódnak, ha versközelbe kerülnek, és vagy verssé lesznek maguk is, vagy semmivé – minek írjak? És most megint ezt a rám cáfoló és terméketlen erőpróbát kezdem épp. Ami mégis maradt belőlük, álljon itt helyettük!

Azt sem kell említenem, hogy tél van, megint tél, és választásom ezért esett e versre, Füst Milántól éppen erre, hogy rá miért, azt pedig amúgy sem tudom; remélem, senki sem kérdi, akkor meg miért is. Inkább arról kellene beszélni, hogy miféle tél ez, fehér például vagy fekete, és még ezernyi más. Úgy persze, hogy előre tudom, inkább valami, „láthatatlan, örök bolygó, kinek neve sincs”; inkább ilyen ez a tél is, a Tél, ahogy a többi, Füst Milán évének egyéb bolygói, melyeknek változhatatlan gyújtópontjai mindig ugyanott (és ugyanakkor) lobbannak föl. Ez persze talán kicsit homályos így!

Azt írja a szerző, hogy híres divinációinak egyike éppen e versével kapcsolatos. „Én csillagászattal sohase foglalkoztam, arról se volt fogalmam soha, hogy mi az Orion-köd, ezt a szót nyilván olvastam vagy hallottam valahol, s hogy a föld fordul-e, vagy nem fordul oda télen, honnan sejthettem volna? Mindenesetre leírtam azonban, mert tetszett nékem a szó, s miután megírtam a verset, egy régi lexikonban megnéztem, hogy voltaképp mi is az az Orion-köd? Kiderült, hogy tényleg télen fordul a föld arrafelé.” (Emlékezések és tanulmányok, 1967, 703.)

Noha Füst Milán valószínűleg nem gondolt bele Orion alakjának sokrétűségébe, én most mégis beszélnék róla egy keveset. Először is: vadász volt, hatalmas és délceg, olyannyira, hogy a Hajnal (Éosz) a szeretőjéül választotta őt. Egy másik történet szerint megvakították, és egy jóslat szavára hallgatva keletre zarándokolt. hogy a napsugarak a szemébe tűzzenek, és visszaadják a látását. Így is lett. Artemisz nyilaitól pusztult el. Talán mert féltékenyek lettek rá az istenek, hogy Éos szerelmese volt. Csillagképpé változott. Egy mítosz szerint halála után az árnya tovább vadászik a földön: örökkön-örökké. Azt is mesélik, hogy öt hónapon át üldözte szerelmével a Pleiászokat, akik szorongattatásukban galambokká, majd csillagokká lettek.

A talmudi hagyomány Nimródot, a nagy Lázadót és Vadászt azonosítja a csillaggá lett Orionnal. A bálványimádó király büntetésből fejjel lefelé függesztetett az égboltra.

Akkor hát minderre gondolt volna Füst Milán, és még ki tudja, mi mindenre? Egyáltalán nem. De valahogy „divinációjában” mindezek megfoghatatlan összessége, foglalata ott van. Aki ismeri őt, tudja, hogy mennyire hitt az ilyesmiben.

És akkor most vizsgáljuk meg közelebbről ezt az „orioni” világot! Rögvest: fénylő (hisz csillagzat), de köd(ös) is (ködkép). És milyen tél fölött uralkodik? Melyben a fagyos rög egyben por is, szürkeség, „száraz kőförgeteg”, a kései Vörösmarty-versek apokaliptikus világának színtere. Imaginárius tél. Eszkatologikus idő, mely után semmi sincs. Ilyennek látszik.

Eszembe jut, hogy azt írta a Naplójában: „Fejjel lefelé benne lógunk a semmiben.” (Napló/II, 265.) Mintha csak Nimródra gondolt volna! A Télben pedig: „fel a nap elé, a fény alá…” Mintha Orion lenne, aki így akarja visszanyerni a látását!

Az Este van című versében olvasom: „Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el / A föld a semmiség felé”. Ez feltűnően hasonlít ehhez: „lassu ütembe’ fordúl / Az Orion-csillagzat ködképe felé”.

És az Este van-ban csillaghoz hasonlítja magát, ahogy a Barátaimhoz! címűben is. Akkor hát szabad belső tájnak értelmezni ezt a telet? Ahol saját lelke ez a csillagzat? Vagy inkább az a szög, melyből ez a csillagzat, a „semmiség” láthatóvá válik? Talán igen. Hogy a fagyott rög ő maga, miután „megúnta vándorlását”, a lélek, mely lassú ütemben, ferdén fordul (mint egy csónak, gondolom, Kháron ladikja), a Semmi felé, lassan hűlni kezd, „kivonni” magát innen. Tehát az eszkatologikus jövendölés nem a próféta hangja mégsem, és nem a világnak szál, hanem a Füst Milán-i Bölcsé, aki önmagához, voltaképpeni egyetlen beszélgető társához szól, mint mindig. Nem arról van szó, hogy egyszer csak, most, későn, végül beállt ez a tél, hanem mindig is ez van, olyan apokalipszis ez, mely állandóan tart, nem jövendölés, hanem helyzetleírás.

De miféle „kakasviadalról” beszél? Nem tudom pontosan, bevallom. De olyasvalaminek tűnik, amit a Gondolatok vázlata a külső és belső szemléletről című dolgozatának végén olvasunk: „… hogy mit érez a Lesütöttszemű, ha egyszer csak felemeli fejét, kinéz cellája ablakán, s e nagyvilág lenyűgöző és érthetetlen látványán elcsodálkozik”: Ne felejtsük el, hogy e versét nem élete végén írta, hanem majd harminc évvel előbb, tehát nem valóságos haláláról beszél, hanem erről a folyamatosról. A Naplóban írja: „Az igazság maga az élet.” (Napló/II, 338.) És ezt: „S ha még jobban elmerülsz szemléletében, változik a kép… ami messzi volt, elveszti még távlatát is, amit egykorinak hittél, egybeolvad a jelenvalóval. S látni fogod a legnagyobb csudát: hogy nincs is távolság, – mert a jelenségekben együtt, tehát az igazságban is: ok és okozat mindörökre jelenvaló.” (Uo. 339–340.) A „kakasviadal” tehát a távolság eltűnésének előzménye, iskolája. A jelenségek („ezernyi pár”? ahogy vannak, még külön-külön. A létharc ellentmondásaiban, tehát a bellum omnium contra omnes. És persze a „lobogás” az, amin a Bölcsnek fölül kell emelkednie, az, amit a Közelítő télben (Füst kedves versében) Berzsenyi így mond: „Minden csak jelenés”.

És amikor ezt a „lobogást” olvastam, akkor éreztem meg igazán, hogy nem naptári tél ez, hanem allegorikus, de a jelentése is mintha fejjel lefelé függne a semmiben. „Megfoghatatlan.” Mert a léleknek a természete szerinti „lobogás” és a kihűlés között kell választania, és a vers a paradox feszülés drámai monológja az utóbbi felé, azaz soha, egyetlen pillanatra sem lehet harmonikus formává. Azon gondolkodtam el, hogy mire vonatkozik a „dolgok leglényege” kifejezés? Valami melegre? Netán a szív melegére? Ez a dolog, ami van, a „Tél” szárazon kopog, az viszont énekelt, himnuszokat zengett. Dehát éppen ez volt a kakasviadal, a lobogás! Ami az emberi színjáték külső, és a lélek belső drámáját egyszerre jelenti. Amely lobogásról az Este van című gyönyörű vers így beszél: „Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság, / E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.” Amiből most már ki kell ennek a vándornak, a léleknek vonulnia. Pedig ez volt „rejtelmes” hazája is: a „zaklatott boldogság”. És mihez énekelt akkor a szív? Az Örökkévalósághoz. És hova kell kivonulnia? A felejtésbe. Ami az apokalipszis attribútumaival van felruházva, kőförgeteg, forgó-szél, sötét és fagyos, tehát allegorikus „Tél”. Úgy is mondhatnánk, Orion nem nyerte vissza látását a Naptól, az Örökkévalóságtól, a „dolgok leglényegétől”. És most úgy repül, „akár a vak madár”. Ami „után” pedig nem a halál következik, hanem a várakozás („Várj.”), az az állapot, aminek az allegóriája a Tél, vagyis a Bölcsesség imperatívuszának fordulata: „Ne figyeld a lobogást.”

kép | vecteezy.com