WEÖRES SÁNDOR VERSÉRŐL
2009 december
BARBÁR DAL
(Képzelt eredeti és képzelt fordítás)
Dzsá gulbe rár kicsere
áj ni musztasz emo
áj ni mankütvantasz emo
adde ni maruva bato! jaman!
Ole dzsuro nanni he
ole csilambo ábábi he
ole buglo iningi he
lünlel dáji he! jaman!
Vá pudd shukorno ikede
vá jimla gulmo buglavi ele
vá leli gulmo ni dede
vá odda dzsárumo he! jaman!
Szél völgye farkas fészke
mért nem őriztél engem
mért nem segítettél engem
most nem nyomna kő! ajaj!
Könnyemmel mosdattalak
hajammal törölgettelek
véremmel itattalak
mindig szerettelek! ajaj!
Földed tüskét teremjen
tehened véres tejet adjon
asszonyod fiat ne adjon
édesapád eltemessen! ajaj!
Milyen rettenetes, hogy a versbe kívánkozó, sokszor a költő elől is rejtett indulat, a titkokat jelző és őrző dallammenet mindig küzd a jelentés gravitációjával. El kell nehezednie a nyelvben – a ritmust, a zenét értelemmel és érzelemmel földre kell hozni. Mert a vers – képszerű tömbössége és zenei foghatatlansága ellenére – nyelv. Micsoda szegénység és gazdagság ez a bilincs!
Itt mégis egy szabadulóművészt látunk. Hiszen a képzelt nyelv eloldja a szemantikai megkötést – szárnyalhat a zene, működhet a fantázia. Előttünk az ősire hangolt, kántálóan archaikus megszólalás. Ám mi lenne a képzelt fordítás nélkül! Lám, a tündérjátékot is az értelem visszatükrözésében élvezhetjük. A fordítás (amely rosszabb, mint az eredeti, hiszen annak ízeit, dallamtrükkjeit, asszociációs gazdagságát nem érheti el) értelmi fogódzókat ad, jelentés-kottát, hogy aztán a magyarázatról elfeledkezve újra átadhassuk magunkat az archaikus szöveg indulatának.
varázsolva kántál
Női hangot hallunk. A megszólítás mintha indiánok titkos nevét idézné: szél völgye, farkas fészke. Varázsolva kántál a hűtlen férfitársról. A versszakok indulatmenete, mint a barlangrajzok kontúrjai vagy az ősi szobrok térképzése. Első szakasz: panasz és kesergés, számonkérés és szembesítő krízishelyzet. A második: vádoló aránytalanság – a szeretet elárulásának lajstroma. A harmadik: átok, hogy a három versszaktömböt közös hangzó pánttal fogja össze a szakaszzáró refrénszerű indulatszó. A felkiáltójelek nem harsogóak, a pátosz visszafogott és elegánsan árnyalt, az indulat fokozása „megszenvedett” – ripacs önsajnálatnak nincs helye. A vád jogos, az átok ősi és megérdemelt, a panasz örök és ismétlődő – majdhogynem kollektív erejével hat az egyéni tragédiában.
A nyelvi varázslás igazi lényege azonban az ismeretlen nyelv (egyszerre közel és távol tartott) ereje. A Barbár dal éppen ettől az idegenségétől több, mint ismerős!