ESKÜ

’56 októberében Bibó jó ösztönnel szabódik a miniszterségtől („valami kétségbeesett ellenkezés volt bennem az egésszel szemben”), majd az orosz csapatok bevonulásakor magától értetődően – minden következményével – mégis vállalja a posztot a Nagy Imre-kormányban. Én ekkor még tinédzser sem voltam, nem tudtam semmit Bibóról, de nagyon is értettem-éreztem: adott helyzetben hogyan kell viselkedni. Azokban az október-novemberi napokban orvos-szüleim rendszeresen kigyalogoltak (a buszok nemigen jártak) Városmajor utcai lakásunktól a Korányi szanatóriumba (orvostársakkal, nővérekkel, asszisztensekkel), s késő délután meg a hétvégeken az anyám varrta vöröskeresztes karszalaggal, elsősegély-felszereléssel oda mentek, ahol leginkább lőttek, és szükség volt rájuk. Valaki – talán nagyanyám, vagy az egyik szomszéd, vagy egy épp nálunk bujkáló (mert akkoriban sokan húzták meg magukat nálunk, volt, hogy egy időben aludt a kihúzható rekamién a Borsodból menekült párttitkár meg a Szegedről jött forradalmi bizottsági vezető) – meg is kérdezte anyámtól, miért csinálják ezt. A kérdésre azonban éppúgy nem emlékszem, mint a kérdezőre, s inkább csak visszakövetkeztetek (talán őszintén aggódó, sőt, tapogatózó volt az a mondat, hogy miért keresik szántszándékkal a bajt), anyám válaszából próbálom kitalálni, mit mondhatott – de anyám arcát, a veszélytől-helytállástól is csillogó, gyönyörű szemét olyan tisztán látom, mintha most peregne belső filmem, hangosfilm persze, az évtizedek nem koptatták el a képet, nem mosták össze a későbbi fotográfiákkal, nem. Ragaszkodom is az eredetihez, restaurátorként megtisztítanám a megmásító rárakódásoktól, a saját keserűségeim-csalódásaim ellenében is őrizni szeretném, méghozzá pontosan azt a képet-jelenetet: ahogy a harmincnégy esztendős hősnő, még kihívó, majdnem kacér bájjal feleli: „már csak az orvosi esküm miatt is”. Engem nem is a bátorsága bűvölt el (azt valahogy olyan magától értetődőnek találtam, mint Bibó a miniszterséget), hanem a hippokratészi eskü létezése. Hogy van szakmai erkölcs, etikai norma. Az anyámtól hallott fogadalmat könnyűszerrel fordítottam le és alkalmaztam aztán az író, a szerkesztő, a tanár mesterségére – éltem (élek) a magamban, magamnak tett, szavakba talán nem is foglalt eskü következményeivel, s még amikor Nemes Nagy Ágnesnél találkoztam az ő Babits-vonzalmának egyik motívumával, hogy „kezébe [Babits kezébe] tettem le matrózblúzos hűségeskümet egy rejtett, szellemi kazamatában”, még akkor is diadallal gondoltam: na, ugye, van hűségeskü és van szellemi kazamata.

makacsul kutakodtam

A Horkosz szövegét pár esztendeje olvastam Hornyánszky Gyula nagyszerű Hippokratész-könyvében (A görög felvilágosodás tudománya); eleinte azt hittem, csak egy részletet, és makacsul kutakodtam tovább: mert benne kell lennie, még sok egyébnek is benne kell lennie. Anyámtól tudtam, mi mindennek. De nincs. Nemcsak az nincs benne, hogy az orvosnak akár élete kockáztatásával is orvosolni kell, hiányzik a „mindenkor, minden rászorulónak” szívet dobogtató ideája is, az, amiben felnőttem, majd a magam képére és hasonlatosságára formáltam. Hippokratész felvilágosultan és rokonszenvesen fogadtatja meg az orvosokkal, hogy mesterüket apaként, a mester gyerekeit testvérként tisztelik, ingyen és szabadon adják tovább a mesterség fortélyait, megtagadják a méreg kiszolgáltatását és a magzatelhajtást, hogy nem élnek vissza az orvos bizalmas helyzetével, megtartják a titkokat és így tovább. De hogy minden rászoruló rendelkezésére állnak, bármikor és ingyen?! Ezt a szüleim találták ki? S olyannyira elhitték, hogy tévtanukkal engem is beoltottak egy életre? Hiszen ez keményebb követelmény, mint akármely vallásé, s ezek szerint nincs is „tudományos” hivatkozási alap!

És mindennek tetejébe tapasztalnom kellett, hogy ez az idea eleve ellenzéki pozícióba szorít – diktatúrában és a diktatúra gyakorlatát, jellegzetes fogásait használó, személytelenséggel kérkedő „demokráciában” is. Mert a szellemi kazamatában – magamban – a leegyszerűsítő mondatok, szavak nélkül tett fogadalom (végtére is ez a lényege, sőt, a definíciója) gátolja, hogy belesimuljak a mindenkori, az ideához képest vérlázítóan önző, könyörtelenül kizsákmányoló gyakorlatba – a szokásrendszerbe. Az alkalmazkodás, az ilyen-olyan kiegyezés, még a szerénynek hazudott integrálódás sem képzelhető el árulás és az árulást mindenkor kísérő-követő torzulás nélkül. A gyakorlat (a létező szocializmus, a létező demokrácia) pedig – mintha mégiscsak emberek összjátéka volna – igen érzékenyen kiszűri a bármilyen szelíden lázadót. Kiszűri az idea-dédelgetőt, aki eleve valahogy „kivétel”, és megnyomorított az önelégedetlenségtől, hiszen lehetetlen nem látnia a hatástalanságát, hogy nem tesz – de vajon tényleg nem képes eleget tenni a fogadalmának. Akkor hát esküszegő?

méregfog

Manapság, ha a fizikai üldözéshez, tiltáshoz nincs is hatalma senkinek (oly feleslegesek a régi brutális eljárások), eléggé sikeres (nekem úgy tűnik; minden korábban használt fortélynál eredményesebb) az idea-eltüntetés. Bebizonyosodott, hogy a fejlett világban szükségtelen az ellenállókat börtönbe zárni, deportálni, szilenciumra ítélni – mert mi az, hogy „ellenálló”? Kinek és miért akar valaki ellenállni? Vagyis – mintha méregfog lett volna – a „szellemi elit” szíves közreműködésével kihúzatott a szavakkal bajosan rögzíthető idea (a helyébe nem győzik begyömöszölni az illedelmes vallást), s noha perverz módon olykor ellenzékiként tüntetnek és tiltakoznak a „másság” képviselői, általában ez is csak a létező demokrácia egyetemességét és nagyszerűségét hivatott előadni. Egyfajta show-műsor. A „minden rászoruló”-féle fogalmak odalettek.

Ahogy írom ezt, és közben kínoz a tudat, milyen kevéssé lehetek ellenálló – mert ellenállás-e a nem belesimulás? –, de ugyancsak közben látom már kinyomtatott szavaimat egy Liget-könyvben, és betelhetetlenül ámuldozom ezen a mégiscsak megteremtett-megőrzött szabadságon; ahogy kavarog bennem az egész, a vissza-visszatérő kérdéssel, hogy csakugyan ilyen egyszerű volna az ellenállás-kérdés, és mintha még kívülről is látnám a fortyogást, ámuldozást, kétkedést – ez leginkább anyám vöröskeresztes karszalag-varrására emlékeztet. Praktikus értelme nemigen volt annak a rongynak, a golyótól biztosan nem védett. De jelezte a részvétel, a magatartás szándékát; úgy tűnik, az eskü legmegfelelőbb testesülése volt akkor.

A HAJÓZHATNÉK című kötet utószava

kép | vecteezy.com