APÁM TEHÁT
1986 november
Amit az élőnek meg nem teszünk, a holtan élőnek
mit ér? – Ne kérdezősködj, ily résekbe feszüIni ne akarj,
s ha mégis, a mondhatót azért el ne hagyd, nélküle
nincs talajod… Apám tehát: a szegénység présében kisajtolt
és behorpadt tehetség, akarat és szívósság sűrűsödése.
Nincsenek róla gyengéd emlékeim; férfiasan keményre
szerette volna kalapálni egyetlen fiát, hogy talpon
maradhasson a hujjogató éjszakai rémségek és az aljasságok
nappali áradatában – de a szeme, a fekete szembogár rajongása,
ahogy nézett, ahogy tolt mindig föl, föl, valami fénybe,
rangba, magasba, nála többre, és dühei, mikor tévedni,
mássá lenni látott, a beletörődés aztán és erősödő bizalma,
hogy mégiscsak sikerült neki, mert örökségében otthon vagyok;
ott izzottam a szemében s ezen a halál sem változtatott.
Apának lenni, ha ellenére is, tőle tanultam, belőle éltem,
ő volt a homokbánya – már végleg az, homok.
Egyszer télen, egyetlen egyszer, befogta magát lónak a szánkóm
elé: vágtatott hatalmas, fekete árny, kirúgott lábaival,
mókázott nekem, látta erdő, torony, anyám a kapuban és
tekergett föl a vattás égre barna füst… A gödi házban
ma is előbukkannak zugokba dugott kicsi kellékek, szögek,
pántok, gyűszűnyi kenőzsír, drót, tartalékanyagok és
pótalkatrészek, a keze művei, de nekem foghatóbb
az almafa alatti árny: fölpillant a szőlősorok közt
futó cementlapos útra, hogy jövök-e.