CSEHORSZÁGBA, HA ÁTMEGY AZ ÚT
ott már egészen más.
Nem gondolok rád.
Nincs magyar városnév,
értelmetlen költőiség.
Idegenként mutatkozom,
szégyellve honnan jöttem,
hiába nem cserélném el.
A mozdonyon úgyis látszik.
A kultúrtáj fejlődéstörténetének
kellemetlensége helyett
belebambulok a rozsba.
Állomások. Hangtalan kocsi.
Nem vallok.
Gyalázat, hogy én megyek máshová,
és nem más jön hozzám,
pedig a kő az kő,
az üveg, üveg,
az irdatlan vasszerkezet ugyanaz,
a felirat csak alakban más,
mint a „fiacskám”, a „főnök”,
az artikulálatlan ragasztószájú srácok,
akik leírják az étkezőkocsiban,
hogy „szotyi”, mert kimondani nem tudják,
a tripla „mivan”,
hátraforduló szemkontaktus,
zabálás, QR-kódolvasó,
a kecske az alagút bejáratán,
ahogy kapaszkodik a sután egyenes lábaival,
a gyűjtőtartály bezzeg,
meg a felhők,
végül is én forgok alattuk
engem tükröz
a lúdtüdő sípolása,
a zúzógyomor elsavasodása,
a vízvisszatartó belek és gabalyodó epe,
zsírosodó máj és eltelt vese,
a hármas koszorúér mesze,
meg a nyúltagy vízlebenye,
a léghólyagos térdem és a csípőm,
a hörgőcskék remegése,
a félárva vetélése,
a kiszakadt, lefolyó embrió
WC-kagylón csillogása,
mikor átmegy az út Csehországba.