ÖRÖKVÍZ

Hogy a dolog éppen az aszály századik napján történt, éppenséggel lehetett a véletlen műve is. T. ezt a napot is, mint minden hétköznapját, a műhelyben töltötte, az elvégzett munka örömétől átszellemülten, pusztán dél és egy óra között hagyva magának némi szünetet. Ilyenkor feleségével, M.-mel elfogyasztották szerény ebédjüket, T. közben egyáltalán nem szólalt meg, M. ellenben megállás nélkül beszélt. Sokszor mondta is, hogy ennyi erővel akár magában is dünnyöghetne, mint egy félnótás, ám férje csendes falatozása, megfontolt bólogatása, kezének kissé esetlen simogatása mégis elegendő biztosítéka volt M. épelméjűségének. Az ebéd végeztével T. rendre megcirógatta felesége hátát, csak azután tértek vissza mindketten teendőikhez.

A műhely barna volt és szürke, mintha agyagos tájra borús ég telepedne, volt ebben valami igazán megnyugtató. Valahányszor belépett ide, T.-t mindig elöntötte az az enyhülést hozó érzés, amit perzselő nyári napokon élt át egy-egy vihar közeledtével. Körülnézett, nyugtázva a délután hátralévő feladatait. Össze kell szerelni a szétesett nyugágyat, hegeszteni a fémvázakat, újrakárpitozni a széket. Mindenekelőtt azonban a mosógépet kell megjavítani. A megrendelő három napja hagyta itt nála, T. pedig ma estére ígérte, hogy működőképes állapotban szolgáltatja vissza. Az elöltöltős gépen már kicserélte a lengéscsillapítót és az egyik eltört csavart, hogy újra rögzíteni tudja a leszakadt dobot. Cserélte a zavarszűrő kondenzátort is, a vezérlőpanel azonban továbbra is hibakódot jelzett. T. gondterhelten egyenesedett ki, idegességében a fogát szívta ütemesen. A felesége utálta ezt a hangot: sosem késlekedett emlékeztetni őt arra, hogy nem egy szivattyúhoz ment hozzá. T. letette a szerszámokat, és keselyű módjára körözni kezdett a műhelyben. Az nem lehet, hogy egy mosógép kifog rajta, hisz több százat helyrepofozott már. Lehet, hogy tanácsot kellene kérni a fiától. De nem, őt nem akarja ilyesmivel zavarni, messze lakik, családja van, elég neki a saját életét egyben tartani, nincs szüksége még az örege töketlenségével is szembesülni. Egyébként is megbeszélték M.-mel, hogy a gyerekeknek – bármi is van – mindig azt fogják mondani, hogy értük ne fájjon a fejük, velük minden a legnagyobb rendben van.

rémisztő tempóval

T. visszatért a géphez. Na, gyere csak, suttogta neki. Gyere csak, apukám! Azzal odaguggolt hozzá, és megpróbálta kipattintani a kezelőpanelt. Különös kattanást hallott. Aztán az a fura érzés. Először azt hitte, csak az idegesség miatt fut végig sípcsontján a hideg. De mikor lepillantott a lábára, látta, hogy melegítőnadrágja és cipője is átázott, a műhely padlóján pedig rémisztő tempóval okkerszín pocsolya terebélyesedik. Kapkodva igyekezett bezárni a mosógép ajtaját, hátha azzal sikerül megfékeznie a dobból kiáramló vizet, de az ajtó nem zárult, az oldalán lévő kallantyú csak lötyögött, a víz megállíthatatlanul zubogott tovább. A jó büdös kurva életbe, kiáltotta T., mire nyílt az ajtó, és berohant M., kétségbeesve, hogy férjének baja esett. Az asszony nem figyelt a felázott padlóra, lába kicsúszott, jókorát zuhant, majd hátán egy darabon odébb siklott, mint valami célt tévesztett curling kő. Most már mindketten szentségeltek, M. megkísérelt feltápászkodni, de a mosógépből rázúduló víztömeg újra feldöntötte, T. közben egész testével nekifeszült az ajtónak, hátha sikerül helyére nyomni a zárat. Végül csak diadalmaskodott, a vad zuhatag egy időre a dob börtönébe került, ott kavargott, egyre jobban kitöltve a teret. T. a pillanatnyi nyugalmat kihasználva felhúzta feleségét, és a vezérlőfelülethez ugrott. Most ugyanazzal a mozdulattal nyúlt a géphez, mint amivel a kezelőpanelt akarta kipattintani. A különös kattanás megismétlődött, a víz áramlása előbb szelídült, majd teljességgel alábbhagyott. T. hátrább lépett, csípőre tette kezét. Csak ekkor, hidegvérét visszanyerve döbbent rá, hogy a mosógép nincs is rácsatlakoztatva a vízvezeték-hálózatra. T. kikerekedett szemmel fordult felesége felé, M. pedig hamar ráeszmélt, min lepődött meg úgy a férje. Sokáig álltak ott mozdulatlanul, megszeppenve, mintha a világ teremtését figyelnék. Te, szólalt meg nagy sokára M., ez a gép vizet csinál, az anyád szemit!

A megrendelő este hétkor érkezett. Addigra a műhely padlója úgy-ahogy felszáradt, ám T. és M. arcán még mindig ott derengett az átélt csoda fénye. Nem tudtam megjavítani a gépet, uram, vallotta be T., de ha elfogadja az ajánlatomat, szívesen megvásárolnám Öntől így, hibásan is. A megrendelő – elgyötört, apró termetű férfi –, mint aki már hozzászokott az élet csalódásaihoz, finoman legyintett egyet. Hagyja csak, morogta aztán, legalább nem kell gondoskodnom ennek az ócskavasnak az elszállíttatásáról. A férfi elköszönt, kilépett az éjszakába. Ahogy autója felé tartott, léptei nyomán porzott a talaj.

A következő napot T. a mosógép működésének alaposabb megértésével töltötte, és szűrőt szerelt a gépbe, hogy tiszta, iható víz folyjon belőle. Rájött, hogyan lehet szabályozni a kiáramlás erősségét és a víz hőmérsékletét. Ebédnél már a mosógép által kibocsátott vizet itták a burgonyalepény mellé, és talán most először kapcsolatuk történetében, T. volt az, aki jóval többet beszélt. Tudod, mit jelent ez, cucukám, felfogod a jelentőségét, kérdezte izgatottan, nem pusztulnak tovább a növényeink, nem fogunk soha szomjazni, se mi, se a falubeliek! Építek egy házi vízerőművet, és csökkenteni tudjuk az áramköltségeket is. M. tűnődve hallgatta férjét. Aztán hirtelen félbeszakította T. lelkendezését. Várj egy kicsit, apuka, lassítsál, értem a buzgalmadat, hogyne érteném, de kettőnk közül én vagyok a földhözragadtabb, nem úgy van az, ahogy te elképzeled! Örökös álmodozó vagy, folytatta némi nehezteléssel hangjában, ami nem baj, végül is abból születnek a nagy ötletek, ugye, csak hát aki a saját fejébe zárkózik, az ritkán látja maga körül a világot, biztosan érted, mire gondolok. T. homlokráncolva hallgatta nejét. M. közelebb húzta székét. Ha bárki megtudja, mire képes ez a gép, halkította le hangját az asszony, mindenki idesereglik majd. Nemcsak a faluból, hanem a környező településekről is. Mindenki kuncsorogni fog, először szépen, alázatosan, először csak kis adagokért esedezve, a szomjazó gyermekükre, haldokló apjukra hivatkozva. Aztán visszatérnek, újra és újra, egyre többen, egyre többet követelve, és akkor már nem lesznek kedvesek, azt fogják kiabálni, hogy ez közkincs, ez nem lehet csak a miénk, és előkerülnek a kések, a kaszák, az öklök, és mire kettőt pislantasz, apukám, mindkettőnket a falhoz szögeznek. T. komoran rágcsálta a lepényt. Mit javasolsz akkor, kérdezte kedveszegetten feleségét. M. felállt az asztaltól, és néhány percig járkált. Aztán megtorpant: máris kész volt a terv. Palackból fogjuk árulni a vizet, nyilatkoztatta ki M., nem titkolt büszkeséggel arcán. Palackból, dünnyögte T. Árulni? Pénzzé akarod tenni? M. széttárta karját. Valamiből meg kell élnünk, te dinnye, kiáltotta az asszony, gondolj a gyerekekre és az unokákra is! Tessék, most ő is a gyerekekre hivatkozik, gondolta T. rosszallóan, de látván felesége csillogó tekintetét, és elégedett mosolyát, rögtön megenyhült. Igen, végtére is igaza van, és ha a boltinál olcsóbban adják a vizet, még így is jót tehetnek sokakkal. Jól van, mondta T., és most ő is felállt a székből. M. a nyakába ugrott, és hosszan megölelte. T. szemébe könny szökött.

A palackokat egyik távoli rokonuktól, a tejüzemtulajdonos R.-től szerezték be. R. minimális részesedést kért csak, igaz, őt sem avatták be a csodálatos mosógép titkába. A rá következő vasárnapon a környező falvak közös piacán standot foglaltak, és kihelyeztek harminc, vízzel teli palackot. Bár számítottak rá, hogy az aszálytól sújtott vidéken nagy lesz a kereslet a vízre, arra azért nem készültek, hogy egy óra alatt mindegyik palack elkel. M. a standnál maradt, türelmet kérve a körülöttük várakozóktól, T. pedig felpattant a Babettára, és már robogott is haza az újabb adagért. Aznap még háromszor kellett fordulnia. A harmadik kör után M. jelezte a tolongóknak, hogy sajnos, elfogyott a jelenlegi mennyiség. Mikor észrevette T. kérdő pillantását, odasúgta férjének, hogy nem szabad gyanút kelteniük, azt kell higgyék, nekik is végesek a vízkészleteik. T. fájó szívvel figyelte a csalódottan elkullogó embereket. Hazafelé szótlanul ült a babettán, M. mögötte kucorgott, átfonva karjával a férfi mellkasát.

hétről hétre drágább

Ekkortól már nemcsak vasárnaponként, hanem a hét minden napján árusították a palackokat. M. egy idő elteltével megemelte a víz árát, azzal győzve meg mind inkább elkeseredő férjét, hogy még így is jóval olcsóbb, mint a boltban kapható, egyébként hétről hétre drágább termék. T. azonban rosszul viselte el a beesett arcú, cserepes ajkú férfiak és nők, idősek és gyerekek látványát, akik már nemcsak a közeli településekről érkeztek; jöttek mindenünnen, hisz másutt nem tudták megfizetni a vizet, és meghunyászkodva igyekeztek alkudozni. Nem is a könyörgés, még csak nem is a fel-feltörő zokogás volt a legborzasztóbb, hanem látni, miként ragyog fel a palackot végre megkaparintók szemében a földöntúli öröm. Igen, ez T. számára még kínzóbb volt, mert egyértelművé tette számára, hogy a szomjúság kínjai közepette milyen gyorsan bomlik le az emberi minden ösztönösen túlélni akaró állatról. Megkaphatnák akár ingyen is, gondolta önmagát marcangolva a férfi, jutna belőle mindenkinek, talán örökké.

A konyhában ültek, M. a pénzt számolta. Elégedett mosolya, elteltsége már nem töltötte el jó érzéssel T.-t. Sosem tapasztalt harag jelent meg benne a nő iránt, élete szerelme, gyermekei anyja iránt. Meg tudta volna ütni, földre tudta volna borítani, és fojtogatni, amíg van benne szusz. T. alig nyúlt az ételhez, félretolta a tányért. Nem, ez így nem mehet tovább, döntötte el. Nehéz volt megszólalnia, mert tudta, hogy az indulattól remegni fog a hangja. Aztán mégis összeszedte magát. Holnaptól, jelentette ki, ingyen osztjuk a vizet. M. felnézett a pénzkötegből, értetlen arccal fordulva T. felé. Hisz ezt már megbeszéltük, mondta aztán, inkább elnézően, mint felháborodva. T. nyakát elöntötte a forróság, szája kiszáradt. Felőlem dugdoshatjuk a mosógépet, rendben. De a palackokért nem kérünk el soha többé pénzt! M. most már megértette, hogy férje komolyan beszél. És ismerte annyira T.-t, hogy tudja, a férfi ritkán makacsolja meg magát, de olyankor aztán igazán, olyankor nincs az az erő, ami kimozdíthatná fafejű csökönyösségéből. M. megrémült. Ne butáskodj, apuka, kérlelte, végre lesz megtakarításunk, végre el tudunk menni a tengerhez is, végre… Elég ebből, kiáltotta magából kikelve T., így lesz, vagy sehogy! Azzal feldúltan kiviharzott a konyhából, ki a vályogházból is, át a műhelyépület felé.

M. egész másnap magába roskadtan ücsörgött. Nem szóltak egymáshoz, kerülték a másik tekintetét. Az asszony bekapcsolta a tévét, órákon át bámulta a képernyőt, de pár perccel később már fel sem tudta idézni, milyen műsort nézett az imént. Délután kopogtak az ajtón, de ő úgy tett, mintha süket volna. Csak arra figyelt fel, hogy T. kilép a ház elé, és az ott összeverődött sokasághoz szól. Sajnáljuk, zengett T. hangja, sajnáljuk, de mi is kifogytunk a vízkészletből! Sajnáljuk, ha az elmúlt hetekben hiú reményeket ébresztettünk! Ne haragudjanak ránk! Azzal visszahátrált az előtérbe, és becsapta az ajtót. Az elégedetlen moraj még sokáig hömpölygött a ház körül, de idővel elenyészett. M. hallotta férje zihálását, és hallotta, amint T. újra elhagyja a házat. Megy a műhelybe, gondolta az asszony. M. jó darabig hezitált, aztán rászánta magát: felállt a tévé elől, megigazította szoknyáját, és követte férjét.

Mire odaért, a mosógép szétzúzott darabjai már szanaszét hevertek a barna padlón. T. kezében még remegett a súlyos vasdorong, és csörömpölve hullott a földre. Percekig álltak némán, egyikük sem tudta, mit mondjon. Akkor M. óvatosan közelebb lépett T.-hez, és finoman belekarolt. T. letörölte verejtékes homlokát, átölelte feleségét. Gyere, szólt csendesen az asszony, üljünk le kicsit a kertben.

Már esteledett, ők a két rozoga kerti székből figyelték az eget. A sűrűsödő sötétség miatt nehéz lett volna megmondani, de odafent mintha szürke fellegek gyülekeztek volna.

kép | Amanda M. Perobelli, Reuters: Brazília eddigi legsúlyosabb áradásai

A brazíliai Rio Grande do Sul államban rekordot döntő áradások pusztították a környezetet, több mint 600 000 lakost kellett kitelepíteni és 183 ember halt meg. A kormány az állam eddigi legnagyobb éghajlati katasztrófájának nyilvánította az eseményt, amely 2,39 millió lakost érintett és jelentős emberi, állati és gazdasági veszteségeket okozott. Egy nemzetközi tudóscsoport szerint az El Niño által fokozott éghajlatváltozás kétszeresére növelte az árvíz kialakulásának valószínűségét. A szakértők arra figyelmeztetnek, hogy az ilyen rendkívül ritka időjárási események, amelyek korábban 100–250 évente fordultak elő, a fosszilis tüzelőanyagok égetése és más formájú környezeti károsodások miatt egyre gyakrabban fordulnak majd elő. Az árvíz tönkretette a helyi gazdaságokat és közösségeket. Míg egyes lakosok elköltöznek, hogy új életet kezdjenek, mások úgy döntenek, maradnak és újjáépítik életüket.

João Engelmann kinyitja a sáros vízzel teli mosógépet Integracao Gaucha településen, lánya házában, az árvíz után. Háromnapos esőzés után Engelmann és felesége elmenekültek otthonukból. Eldorado do Sul, Rio Grande do Sul állam, Brazília, 2024. május 10.

WORLD PRESS PHOTO
Biodóm | 1146 Budapest, Állatkerti krt. 16.
2025. szeptember 26 – november 9.