AZ „INFORMÁCIÓS TÁRSADALOM” JELENTÉSÉHEZ

„Az ipari társadalom vedlésének sem adhat értelmet más, csak ha zöld információs társadalommá alakul át.”
(Darányi Sándor)^[1]

---

Információs társadalom – honnan hova?

Dordick és Wang szerint^[2] Tadeo Umesao, a Kyoto Egyetem professzora volt az, aki 1963-ban előrejelzésében az információs szektor gazdasági térnyerését tapasztalva az „információs társadalom” eljövetelét elsőként fogalmazta meg. Ha igazuk van, akkor Umesaóra száll vissza a fogalmi tisztázás alapkövetelményét következetesen szem előtt tartó gondolkodók minden átka. Szó-szüleménye ugyanis az elmúlt harminc évben verbális Gólemként csörtetett tudományterületről tudományterületre (a gazdaságelmélet irodalmából a politikatudomány, a politikai tervezés, a szociológia, a kommunikációtudomány, majd a filozófia szótárába is bekerült), hogy aztán „globális információs társadalomként” (GIS, Global Information Society) feloldódjon a politikai marketing boszorkánykonyhájában, az informatikai-telekommunikációs óriások hírértéke és hirdetői ereje folytán pedig stabil magazintémaként végigsöpörjön a sajtónyelven. Szekérderéknyi irodalma a felszínes publicisztikákból összeállított ötlettelenül bombasztikus népszerűsítő munkáktól a részletkérdésekben alapos és elmélyült társadalomelméleti elemzéseken át a bármilyen téma mögé új keletű buzgósággal az „információs társadalmat” ráncigáló info-technokraták „kiterjesztett” szakmai univerzumának váltakozóan éles elméjű és dilettáns terméséig húzódik, a bibliográfiakészítőknek tartós depressziót okozva, a kérdéskörrel történeti metszetben is foglalkozókat óhatatlanul a 15–20 alapmunkát tartalmazó „fősodor” felé terelgetve.

támadnak kétségeink

A fogalommal kapcsolatos alapvető gond viszonylag egyértelmű: amennyiben az „információs társadalom” csak egy új iparági dominancia-állapot szinonimája, akkor elsősorban gazdasági érvényessége van, rövid távú és nem különösebben lényeges társadalmi hatáskövetkezményekkel kiegészülve. Ebben az esetben tehát már legalább negyven éve legalább az Egyesült Államok^[3], majd hamarosan Japán és sorra a többi fejlett ország par excellence „információs társadalom”. (Nem véletlen hát, hogy majd húsz éve, 1978-ban rendezték meg Seattle-ben, a Washingtoni Egyetemen azt az amerikai–japán meghívásos konferenciát, amelynek fő céljaként már a két ország „információs társadalma” által felhalmozott tapasztalati anyag összevetését jelölhették meg.^[4]) Ha azonban az „információs természetű tevékenységekre épülő piaci konglomerátum” helyett használatos „információipar” nem egyszerű metafora, hanem az új iparági szerkezet valódi és erős leíró fogalma, akkor a „poszt-indusztriális = információs társadalom” megfeleltetéskor támadnak kétségeink, még ha ez a nagy hatású Daniel Bell nyomán teljesen „bevetté” is vált a szakirodalomban. Miért is volna posztindusztriális az információipar? Ha a könnyebbik utat választjuk, egyszerűen hibásnak kell minősítenünk a megfeleltetést. Ha a nehezebbet, magával az „ipari” korszak fogalmával lesz bajunk, és a modern kapitalizmussal létrejövő gazdasági-társadalmi formációknak kell teljesen újszerű fogalmi határországot építeni. Felismerve ugyanis, hogy a termelés, az elosztás és a politika struktúrái lényegében nem változtak meg, csak néhány összetevő arányeltolódása szabta át belső szerkezetüket, az „ipari” jelleg mögött és helyett egy még mélyebb szervező-determináló erőt kell keresnünk. Ha ilyen létezik, akkor a lényeget hosszú időn keresztül éppen az ipari mozzanat túlsúlyos mivolta nem engedte megközelíteni, és éppen a „hagyományos” ipari jelleg hanyatlásával válnak láthatóvá a kontúrjai.

Ha az „információs társadalom” másik alapértelmezéséhez nyúlunk, végül is pontosan ugyanide jutunk, és még inkább recsegnek-ropognak a társadalomtörténet hagyományos kategóriáinak eresztékei. Yoneji Masuda bátor könyveivel szintén Japánból indult útnak az az iskola, amely az „információs társadalomban” egy új, majd megszülető társadalmi minőséget látva a jelen változásaiból „levezeti” és a trend-dinamika figyelembevételével „megkonstruálja” azt az érték-tevékenység- és szerveződés-világot, amely egy „új” gazdasági-társadalmi alakulatban teljesedhet ki. Különös, hogy megjelenése óta tart Masuda és követői munkáinak könnyed „leutópiázása”, miközben a valóság egyre inkább utoléri a 80-as évek elejének elméleteit, fényesen igazolva például az „információs közművel” vagy „az információs értékszerkezettel” kapcsolatos fejtegetéseket. Ha az „utópiát” „ember- és társadalom-eszménnyel” helyettesítjük, könnyebben meg lehet érteni, miként kapcsolódhattak össze – elsősorban Japánban – az „információs társadalom”-gondolat a politikai tervezés intézményeivel, miért is készültek el a húsz-, ötven-, majd hetvenéves átfogó társadalomfejlesztési koncepciók, miképpen kerültek a kormányzati stratégiakészítés szótárába olyan avantgárd fordulatok, mint „értékvilág”, „életminőség”, „tevékenységszerkezet”, „időháztartás”. Azon sincs semmi csodálkoznivaló, hogy e rövid frigynek nagyon gyorsan vége szakadt, s már a nyolcvanas évek elejétől radikálisan különváltak a társadalomelmélet műhelyeiben és a politizálás útvesztőiben használt fogalmak és jelentések. Persze, hiszen az információtechnika a legnagyobb üzleti előretörést produkálta, a kihívások nemzetközi verseny­térben, szigorodó piaci logikával jelentkeztek. Amióta a távközlés és a számítástechnika rendszereinek és vállalatainak földrengésszerű fúziósorozata billiós nagyságrendűre ugratta a dollárban történő üzleti számolgatásokat, azóta ráadásul a király is meztelen. Az „információs szupersztráda” metaforát hallva még el tudtuk képzelni a hol céltudatosan egyenes, hol szeszélyesen kanyargó információs közművet, ami mindenhonnan eljut mindenhova, ennek „nemzeti információs infrastruktúrá”-vá történő kiterjesztésével sem volt gond, de már a „globális információs infrastruktúra” fogalmának megjelenését – az ellátottság elképesztő világméretű különbségei miatt – nehezen lehetett másképp értékelni mint az infrastruktúra építésére képes nemzetgazdaságok és multinacionális vállalatok stratégiai expanzióját megalapozó frázisnak.

A „globális” jelző helyét keresi

Képzeljük magunk elé a Toshiba két vezetőjét, amint az 1995 októberi genfi távközlési világkonferencián „Globális információs infrastruktúra az emberekért és a jövőért” címmel előadásukat tartják.^[5] Avatott fordulatokkal körvonalazzák a 600 Terabit/secundum átviteli kapacitású hálózati architektúrát, „amely a gazdasági növekedés támogatása révén a békét és a jólétet hozza el mindenkinek a 21. századra”. És ha kétségeink támadnak az állítás komolyságát illetően, a szerzők meg is magyarázzák, hogy a GII-biztosította technológiára korrekt, nyilvános, pontos és gyors sajtótudósítások épülhetnek a regionális és törzsi konfliktusok megelőzésére, az oktatási hálózatok a népességnövekedés korlátozásának eszközeiként állhatnak fel, és a telekommunikációs ipar a jólét fenntartásának zálogává fejlődik. Egy ilyen erejű misszió árnyékában nem csoda, hogy megszületik a „globális telekommunikációs társadalom” terminusa is^[6], s a szakadékká növekvő ellátottsági egyenlőtlenségek ismételt megjelenítése helyett jól jön az izgalmasan hangzó kifejezés, az „új infokommunikációs geográfia”.^[7] Innen nézve a „globális információs társadalom” is a majdani „univerzális szolgáltatások” miatt lesz érdekes^[8], nem csoda, hogy az EU Bangemann-jelentés néven elhíresült szakanyagának legerősebb „üzenete” a távközlési piac liberalizálásának sürgető kényszerét ismételgeti.

A globális információs társadalom persze korántsem új keletű kategória: MacLean^[9] szerint jóval megelőzve a nyolcvanas évek elejének „népszerűsítési” és a késő nyolcvanas évek „intézményi szakaszát”, az OECD ötletgyárosainál jelent meg a hatvanas évek végén. Mire azonban végképp jelentéktelenné kopott volna a kilencvenes évek közepén, helyére új trónkövetelő jelentkezett: a „tudás” köré épülő szócsalád.

A „tudás” és környéke

Ami korábban néhány növekedéselméleti iskola trendszámításokkal alátámasztott hipotézise volt, az mára alapvető ténnyé vált. A „humán infrastruktúra”, az emberi tőkébe foglalt tudástartalom, a mögötte álló képzési intézmények és értékek vitathatatlan prioritása átrendezi a gazdaság szerkezetét és működésmódjait. Legalább négy-öt éve megindult a gazdasági-politikai harc az oktatási rendszer versenyképesebbé tétele – és ezen keresztül a tudáspiacon megszerzett vagy megerősített pozíciók birtoklása – érdekében, az Egyesült Államok számára egyenesen nemzetbiztonsági problémává avatva az oktatás kérdését.

tudásipar és kultúraipar

Mondanunk sem kell, ahova a politika látványos csinnadrattával megérkezett, oda a társadalomtudomány több mint harminc évvel ezelőtt betette már a lábát. Fritz Machlup 1962-ben ugyan még „csak” a „tudás előállításának és szétosztásának” rendszereit vizsgálta nagy empirikus anyagot megmozgató monográfiájában^[10], de Peter Druckernél 1968-ra már készen állt a „tudástársadalom” (knowledge society), a „tudásgazdaság” (knowledge economy), a „tudásmunkások” (knowledge workers) és a „tudástechnológia” (knowledge technology) kategóriája mint a korszakváltáson áteső világot értelmező kulcsfogalmak^[11]. Druckert persze csak akkor kezdték komolyan venni, amikor kiderült, hogy a termékfejlesztés- és forgalmazás pokoli ciklusaiban egyre kevésbé a hagyományos tőke hiánya bizonyul meghatározónak, hanem szűk keresztmetszetté mindinkább az emberi tudás, a kreativitás, a problémamegoldó képességgé transzformált kulturális talapzat válik. Hirtelen felröppentek a fejlett országok „oktatásiparának” versenyképességével kapcsolatos kétségek, ezt azonmód követték a látványos fejlesztést ígérő politikai programok, majd a változások horderejét érzékeltetendő a kilencvenes évek közepén negyedszázados szünet után a politikai nyilvánosságban meg-, illetve újjászülettek a „tudás(tengelyű)gazdaság” és a „tudás(bázisú)társadalom” kategóriái. A mindehhez szorosan kötődő „élethosszig tartó tanulás” esélye, lehetősége és követelménye a szóteremtő fantáziát meglódítva a „tanuló társadalom” és az „edukatív társadalom” gondolatáig vezetett, hogy aztán – egyelőre csak szakmai berkekben – egyszerre több helyen is megérkezzenek a logikusan következő lépcsőfok, a „kultúrtársadalom” stratégiai tételezéséig. Ahogy azonban az információs szintről az abból származtatott bonyolultabb tudás-alakzatokon át a mindent magába foglaló kultúráig természetes út vezet, akképpen lesz az információiparból tudásipar és kultúraipar (már Masudánál is!), hogy azért egy új elnevezéssel még ne oldódjon meg minden gondunk…

Milyen információs társadalomra számítsunk?

A fogalomáradat elterjedése ellenére továbbra is legnépszerűbbnek mondható „információs társadalom” hétköznapi szinonimája mostanra az „információkban és az azokat kezelő eszközökben gazdag világ” lett – képzetéhez mégis elkerülhetetlenül kapcsolódik a korszakváltás, a gazdasági-társadalmi szerkezet radikális átalakulásának mozzanata. Ezért ha a „milyen lesz” kérdést tesszük fel a „jövő információs társadalmával” kapcsolatban, a válaszok rendre magukba olvasztják a nem-ipari paradigmával kapcsolatos szemléleti kiindulópontokat.

Éppen Darányi Sándor „zöld információs társadalma”^[12] mutat rá ennek lényegére: nem azért kell a minőségi többletet nyújtani képes társadalomnak zöldnek lennie, mert információs – ha létrejön ilyen, az ugyanazokra az okokra visszavezethetően lesz zöld és információs.

És még milyen? Vannak-e olyan jellemzők, amelyek nélkül nem lenne információs társadalom az információs társadalom?

Ha a „zöld” helyett gyakran használt „természeti környezet” érintésével a „környezet” általános fogalmi szintjére ugrunk, majd ezt nagyító alá téve apró elemekre bontjuk, sorra megtaláljuk a keresett mozzanatokat a bioszféra feletti és alatti környezeti rétegekben.

1. Az információs társadalom – megismerő dinamikájánál fogva – „kozmikus orientációjú”: az emberiség a „személyes jelenlét szféráját”^[13] a Holdig, a „távolba hatás” szféráját a Marsig^[14], az „információgyűjtés szféráját” jóval a Naprendszeren túlra terjesztette már ki. A tulajdonnal (megvásárolható parcellák a Holdon) és a termeléssel (ritka nyersanyagok „űrbányászata”) kapcsolatos sajtószenzációk ellenére a világűr „logikája” posztindusztriális – bizonyos értelemben poszthisztorikus (kooperativitásra épít, konszenzuális döntéshozást igényel, információs monopóliumok ellen hat, nem kisajátítható).

2. Az információs társadalom „zöld” jellege nemcsak az erőforrásokhoz, a végtermék-kibocsátásokhoz való viszony vagy az életmód, hanem a természeti környezet szintjén a „szervetlen” megoldásoktól a „szerves” megoldásokhoz visszakanyarodó technológia felől is értelmezhető. (Az agrárgazdaságból jól ismert példák mellett a szennyező kibocsátás nélküli termelési rendszerek előretörése említhető.) Figyelmünket nem kerülheti el az sem, hogy az információs korszak hajtóerejének, a számítástechnikának a jövője „bionika” fedőnév alatt fonódik össze a biotechnológiával (lesben áll a protein-alapú számítógép, a baktérium-interfész, a DNS-programozás, a „lágy automata” koncepciója).

humanizálás

3. Norbert Wiener már félszáz éve figyelmeztetett, hogy a műszaki fejlődésnek is vannak korlátai, nemcsak a természeti erőforrások korlátlanok^[15]. A miniatürizálással és a chipekkel történő „intelligencianöveléssel” a mesterséges környezet elemei talán ezért simulnak mindinkább az ember biológiailag adott és megszokott műveleti „terébe”. Várható és remélhető, hogy ez egyre nagyobb mértékben lesz igaz az épített környezet, a lakberendezés és a közlekedés világára is, akárcsak a számítástechnikára (a hangfelismerő rendszerek sikere részben felváltja az „életidegen” interfészeket, a képmegjelenítés új megoldásai fokozatosan távolítanak a merev monitortól stb.). Az információs társadalom tehát éppen hogy nem az eszközök túlburjánzásával, hanem a mesterséges környezet elemeinek „humanizálásával” jellemezhető^[16].

4. Csak részben eszköz-természetű, illetve eszköz-kötött a mindent körülölelő „médiaszféra”^[17]. Az információs társadalomhoz olyan „médiaökológiai” fordulatra van szükség, amely a tájékoztatás, a műsorszórás és az információszerzés rendszereit és intézményeit felszabadítja az elidegenítő kereskedelmi és politikai szempontok alól, elkerüli az „információs környezetszennyezést”^[18] és a funkcionális minimumra csökkenti a médiafogyasztást. (Malajzia nagy modernizációs kísérlete, a Multimédia Szupersztráda az intelligens repülőtérváros mellé egyenesen egy „öko-média várost” álmodik, a korábbi „media-city” koncepciók továbbfejlesztésével.)

5. Le Crow az emberré válás kulcsmozzanatát a „társadalmi környezetnek” – a túlélés érdekében a természetit is felülmúló fontosságában, a másik csoporttag viselkedésével kapcsolatos anticipációk sikerében – ragadta meg. Már a legintenzívebben társas állatok is csak a csoportos viselkedéshez képesek alkalmazkodni – elszigetelve elpusztulnak^[19]. A korai közösségek információ-háztartását az individuális információ közösségévé tétele iránti elementáris igény határozza meg. Az ősi alapszerkezet az információs alakzatokhoz való korlátlan hozzáférés ígéretével reprodukáló információs társadalom nemhogy nem nélkülözheti a közösségi környezetre orientáltságot, egyenesen egyik fundamentumává kell azt tennie.

Jövő a jelenben – mi látszik tisztán?

Mivel a mind gyakrabban olvasható „lám, ez is meg az is változik” típusú taxatív felsorolásoknak társadalomelméleti relevanciája nincs, a lényegi kérdés, hogy mely területeken következik be minőségi változás, s hol eredményezi pusztán használati, működési vagy szerveződési módok, illetve hatékonyságparaméterek megváltozását – ne feledjük: társadalmi szinten! – az információtechnikai robbanás.

A legkézzelfoghatóbb viszonyítási pontot a változások megítélésekor leginkább azok a mozzanatok jelentik, amelyeket az egyéni „életminőség” kategóriájába tartozónak érzünk (az önmegvalósítás szabadságfoka, a mindennapi lét értékszerkezete és kényelmi sajátosságai, anyagi ellátottsága, a megismerő aktivitás és szórakozás lehetősége, illetve formagazdagsága, a munka alkotó természete, „humánus” mivolta, a közösségi alakzatokhoz tartozás jellemzői, az állampolgári lét, illetve az állam intézményeivel fenntartott kapcsolat természete, életkori kilátások, közbiztonság stb.). Mi lesz jobb és mennyivel? Miképpen alakul át az életem?

integrálódási tendencia

Kétség sem férhet hozzá, hogy amennyiben a jelenlegi információtechnikai eszközvilág és infrastruktúra széles körben és megfizethető áron hozzáférhető lesz, az integrálódási tendencia is tovább tart, a használati „kultúra” elsajátításának függvényében számtalan mindennapi tevékenység paramétere változik meg kedvezően és azonnal érzékelhetően. Az információhoz kötődő ún. „info-domináns” tevékenységek (1.) feltételeinek közvetlen javulása mellett az információtechnika által jobban megtámogatott egyéb tevékenységekben (2.) kiváltott közvetett hatások is számottevőek. Az alábbi leltárkísérlet a lehetséges tevékenységek köré csoportosítva tekinti át a változások felmérhető tartalmát.

1. Az „információs szupersztrádán” beharangozottnál jóval kevesebbet tudó hálózati adatbázisok, szolgáltatások és otthoni készülékek használata esetén is érzékelhetően javulnak az „info-domináns” tevékenység paraméterei az alábbi tevékenységek esetén, az alábbi módon

információgyűjtés, tárolás és visszakeresés^[20]

Kevesebb idő alatt ugyanannyi információ vagy ugyanannyi ráfordított idő alatt több, pontosabb, naprakészebb, frissebb információ. (Az online utazási, kereskedelmi, postai stb. információk, hálózati hírszolgáltatások vagy a digitális lexikonok használata egyaránt ugyanezt eredményezi.)

Korábban külső és belső korlátok miatt el nem érhető információk megszerzése (tudásbázisok hálózati nyilvánossága, szakértő helyett szakértő-rendszer igénybevétele, zárt tudásvilágok demokratizálódása, „hyperturizmus”).

Alternativitás az információ forrásában (rivális tömegkommunikációs csatornák, kézikönyvek, „párhuzamos” adatbázisok).

A korábbi tömeginformáció egyediesítése (személyre szabott „digitális újság”, az egyedi szempontok alapján kereső vagy szűrő hálózati „tudásrobot”, szélesebb hozzáférés magánhirdetésekhez, műsorsugárzás helyett „csomag-kiválasztás”).

Az információs médiumok produkciós minősége javul (képnél/képernyőnél felbontás-, illetve élesség-növekedés, digitális fotó, professzionális nyomtatás és sokszorosítás), az információs eszközök használatának kényelme nő (integrálódó háztartási elektronika – egészen a közös távkapcsolóig, felhasználóbarát design és működés, kapacitásnövekedés, élettartam-javulás, információs/szellemi munkavégzés megkönnyítése, csökkenő egészségkárosító hatás stb.)

A játék, a szórakozás, a kikapcsolódás teljesen új lehetőségei teremtődnek meg, miközben a hagyományos formák javulnak (a számítógépes játékok új és új generációja, ezek hálózati és VR (virtual reality)-változatával, hobbi audiovizuális technikai eszközök elterjedése, a kulturális- és sportrendezvény-kínálat személyes részvétellel el nem ért eseményeinek képernyős birtokbavétele, illetve ennek a formának a minőségjavulása).

információfeldolgozás

A megszerzett vagy visszakeresett információ kezelésének (digitális és korszerűsített hagyományos) technikái látványosabbá, rutinszerűbbé, algoritmizálhatóbbá teszik a műveleteket (megjelenítés változatossága, átalakíthatóság, intelligens szoftverek és időkezelő eszközök, személyes nyilvántartások, otthoni dokumentáció, pénzügyletek).

kommunikáció/információtovábbítás

A kommunikációt itt nem az irányított információszerzés, továbbítás vagy csere módjaként, hanem a közösségi kapcsolati tér fenntartását, illetve bővítését szolgáló és eredményező tevékenységként vizsgálva azt látjuk, hogy

nagyobb hatásfok

A meglévő csatornákon nagyobb hatásfokú, hatókörű (sokakat elérő) vagy korábbi hibákat kiküszöbölő kommunikáció válik lehetségessé (értéknövelt telefonszolgáltatások, mobil távközlés, e-mail, elsősorban a „körlevelek” és levelezési listák méreteivel és praktikumaival).

A számítógépes hálózati kommunikáció és a mobil távközlés új formáival, valamint az üzleti célú „bekábelezéssel” a korábban a kommunikációból kirekesztettek vagy hátrányos helyzetűek „adóként” és „vevőként” egyaránt nagyobb eséllyel válhatnak részévé a közösségi kommunikációs univerzumnak.

2. A nem info-domináns tevékenységek jellemző változásiránya eszközeink vagy egyes gyakran használt rendszerek „intelligencia-növekedése”, és evvel együtt információs vonatkozásokban egyre gazdagabbá válása.

A tér leküzdése (az utazás, illetve adott célpontokra jutás) intelligens járművel és intelligens „úttal” gyorsabb és biztonságosabb. („Fedélzeti” számítógép az autóban, számítógéppel vezérelt légi-vasúti-vízi és nagyvárosi tömegközlekedés). Ahol a tér leküzdése korábban puszta feltétele, szükséges előjátéka egy más irányú tevékenység végrehajtásának, ott az információtechnika gyakran teljes egészében kiválthatja, megszüntetheti ezt a közlekedésformát. Az egyén szempontjából egy tőről fakad, tehát a távmunka, amivel a munkahelyre, az intelligens hivatal, amivel az elintézendő ügyekkel összekapcsolt közintézményekbe, a táv-vásárlás és a telebank, amivel a fogyasztási javak megszerzésének cél-helyére, a távgyógyászat, amivel – kis mértékben – az egészségügyi intézményekbe és a távtanulás, amivel az oktatási intézményekbe való kényszerű eljutás szüntethető meg.

A mindennapi tevékenység energiamérlegének javítása a háztartásban használt munka- és kisegítő-eszközök „felokosításával” fizikai munkát vált ki, és egyszerűbbé, gyorsabbá, tisztábbá, kényelmesebbé, biztonságosabbá vagy hatékonyabbá teszi teljes munkafolyamatok vagy egyes fázisok elvégzését. Az „intelligens otthon” koncepciója csupán néhány elemével megvalósítva is érzékelhetően javíthatja az otthoni lét minőségét, illetve annak érzetét (közüzemi fogyasztás optimalizálása, automatikus világítás- és fűtésszabályozás stb.).

A nem info-domináns tevékenységek közös jellemzője, hogy szükségszerűen telítődnek információs műveletekkel, általában az adott tevékenység megkezdése előtt vagy megkezdéseként. (Az utazást útvonal-információval, a vásárlást áruinformációval, a háztartási munkát a célgép működési elvének megtanulásával, majd eseti programozásával, illetve funkcióbeállításával kezdjük.)

a felszabaduló idő

Az eddigiekben felsorolt tevékenységtípusok megváltozásának értékelő összegzését azzal a megállapítással kell kezdenünk, hogy legfeltűnőbb közös mozzanatuk az időháztartás szerkezetének átalakítása a korszerű működési funkciók igénybevételével felszabadult idő más tevékenységre fordításával. Ha az „időnyereség megszerzésére fordított időt” (pl. útvonal-információk lekérdezése azonnali indulás helyett) levonjuk a felszabaduló abszolút időmennyiségből, a mérleg így is pozitív. Az időháztartás átalakulása ugyanakkor korántsem a „szabad idő monoton növekedése” felé mutat, mint sokan állítják. A felszabaduló idő ugyanis egyaránt használható a korábbi tevékenység intenzívebb folytatására (ahogy pl. a közlekedési sebesség növekedése sem időnyereséget, hanem gyakoribb utazásokat eredményez, vagy ahogy a tapasztalatok szerint a távmunka által „megtakarított” utazási időt leginkább a munkavégzés idejének megnövelésére fordítják)^[21]. Kétségtelennek látszik ugyanakkor, hogy az info-domináns és részben információs természetű tevékenységek a televíziónézés forradalmának „első hulláma” után a mindennapi idő- és tevékenység-háztartás újabb szerkezetváltása felé mutatnak.

Az „időnyerés” nem fordítható át közvetlenül „pénznyerésre” sem: az ezt lehetővé tevő termékek és szolgáltatások piaci ára elsősorban a mindig többet tudó új generációk kínálatának fogyasztói pszichózisa révén) óvatos becslések szerint is legfeljebb egyensúlyt, „nullszaldót” teremt, ám feltűnővé válik az ekképpen áruként felfogott „idő” új szerepben és új értékviszonypontként való feltűnése.

Ugyanez a helyzet az energiával: a háztartások világában a közüzemi díjak lefaragása a korszerű számítástechnikai eszközbe ruházás függvénye. A csökkentett áram- és üzemanyag-fogyasztás haszna közvetlenül belátható, de individuális értékké csak ökotudatos gondolkodás esetén nő.

Mindezzel együtt valódi nyereségekről csak áttételesen beszélhetünk: a nyereség-paradoxon szerint döntően az adott információtechnikai megoldás használatának hiányából fakadó hátrányok megszüntetéséről van szó, amit az egyén életminőségében bekövetkezett kedvező változásként él meg.

Az információtechnikai fejlődéssel és a mindennapi környezet információban gazdagabbá válásával olyan folyamatok indultak be, amelyek az idő- és tevékenység-háztartás szerkezetének és minőségének lassú átalakításával új antropológiai minőség felé mutatnak: a technika „társadalmiasulásának” eredményeképpen új érték-norma- és igényvilág, és ezen keresztül új személyiségszerkezet formálódik. Tegyük hozzá azonnal: az új minőség felé „sodródás” a pillanatnyilag adott értékválasztások és az anyagi-jövedelmi lehetőségek függvénye, tehát ami generációs szinten antropológiai minőségként, az a jelenben szinte kizárólag piaci jelenségként tűnik fel. (Ezért elégtelen önmagában a humanisztikus frázisok mögé rejtőző profitcélok kritikája.)

Az egyén mindennapi életének tartományában tehát csínján kell bánni a minőségi változások deklarálásával. Mindabból, ami már jelenleg is állítható, véleményünk szerint a megismerő aktivitás formagazdagsága, az ismeret- és tudásszerzés infrastruktúrája tartozik ebbe a kategóriába.

Ahogy valamikor a közlekedés 19. századi forradalma a helyváltoztató mozgás „akciórádiuszának” megnöveléséhez, majd globálissá tételéhez, végül az űrbe kilépéshez vezetett, úgy tágul a megismerés akciórádiusza is globálissá, az emberi tudás digitalizálható szeleteihez való hozzáférés technikailag máris lehetséges ígéretével, illetve ennek „előhírnökeivel”, a CD-adatbázisokkal és az Internettel. Egy adott mennyiség és feldolgozási technika mellett a felhalmozott információ nem „mocsár”, amelybe használója belefullad: a különböző információs alakzatok individuális találkozásának és ezen keresztül sokszoros újratranszformálásának lehetőségét nagyságrendekkel megnövelve új megismeréstörténeti korszakot készít elő. Az információs írástudásban felnőtt új nemzedéknél mindebből jól érzékelhető az interakció újfajta magabiztossága és rutinja, illetve az információfeldolgozáshoz kötődő kognitív műveletek alacsonyabb életkorban nagy munkahatékonysággal való kiépülése.

távmunka

Ahol a szellemi tevékenység egyúttal munkavégzés is, ott mindezek a változások a munka kreativitás-foka, illetve alkotó természete szempontjából is kedvező folyamatokat indítanak el, másutt azonban a kényelmi fok egyszerű növekedéséről beszélhetünk, pusztán az informatizálástól nem változik meg egy adott munkatevékenység „elidegenedettségi” foka: a monoton szövegbeírás távmunkaként is monoton marad (a beírást viszont a scannelés „humanizálja”).

A megismerési lépték megnövekedésének eszköze és eredményei és a közösségeket összekapcsoló és részben teremtő kommunikációs technika. Ahol a meglévő közösségi keretek járulékos képességekkel kiegészített újratermelését szolgálja, ott a változás pusztán hangsúly- és hatékonyságbeli. Ahol azonban korábban még elképzelni is alig tudott közösségi tartományokat teremt, ott fel kell figyelnünk az új minőség születésére. A „virtuális közösség” diszfunkciói, amelyekre sokan előszeretettel hivatkoznak, lényegtelenné és puszta potencialitássá zsugorodnak az új közösségi képletek ténye és várható járulékos hatásai mellett. S miközben az Internettel végül is a közösségfejlődés kultúrtörténetének mindvégig „virtuális” szintje, a „globális” kezd alakot ölteni, a közösségen belüli és közösség-közi kommunikáció új formái – elsősorban ismét a „keresztbe transzformáló” hatás megnövekedése révén – látványosan igazolják jövőbeni kulcsszerepüket.

És ettől kezdve már kizárólag világnézeti kérdés, hogy miként értékeljük az „információs társadalom” beköszöntét.

1. Túl annyi végsőn, Liget, 1997/10, 83–91. ↑

2. Dordick, Herbert S. – Wang, Georgette: The Information Society. A retrospective view. SAGE Publ., 1993. ↑

3. John Naisbitt 1982-es Megatrendek c. munkája (Magyarul több utánnyomással OMK, Bp.) habozás nélkül ki is jelenti: „Az információs társadalom 1956-ban és 1957-ben vette kezdetét… Ezzel az ipari korszak vége…” Az állítás alapja két „határkő”: az információs munkakörben foglalkoztatottak száma 1956-ban lépte át a bűvös 50%-ot, és az oroszok 1957-ben bocsátották fel az „információs forradalom hiányzó technológiai katalizátorát”, a Szputnyikot. ↑

4. Information Societies: Comparing the Japanese and American Experiences. (Ed. by A. S. Edelstein, J. E. Bowes and S. M. Harsh), International Communication Center School of Communications University of Washington. ↑

5. Naohisa Shimomura – H. Kobayashi: Global information infrastructure for people and for the future. Join the October Revolution Technology Summit I. pp. 151–155. Telecom 95, Geneva 3–11. October. ITU (a későbbiekben: Telecom 95). ↑

6. „A nagy távközlési óriásoknak meg kell osztani technológiájukat és tapasztalataikat a kölcsönös megfelelés és végül is a globális telekommunikációs társadalom elérésének érdekében.” A négycsillagos tábornokból a Korea Telecom elnöki székébe ugró Jun Lee előadása egyértelművé teszi, hogy a „modern, konzervatív, világméretű telekommunikációs társadalom” kooperációs mozzanata a versenymozgás párja, s a fejlődő országoknak nyújtott technológiai segítség valódi tétje a versenyelőny megszerzése. ↑

7. Hiroshi Ichihara: KDD’s role and strategy in the new info-communications geography (Telecom 95 Strategies Summit). Ichihara vezeti be a „globális multimédia” nehezen értelmezhető fogalmát is. ↑

8. Sesán Ó Sinchrú: Universal service in the Global Information Society: Problems and Prospects (Telecom 95, Strategies Summit). ↑

9. The Right to Communicate in the Global Information Society: A Focal Point for International Co-operation. In: Info-Ethics, UNESCO, Monte-Carlo, 1997. II. 10–12. ↑

10. The Production and Distribution of Knowledge in the United States. Princeton UP, 1962. ↑

11. The Age of Discontinuity. Guidelines to Our Changing Society. Heinemann, London IV. fej. pp. 247–355. ↑

12. Darányi Sándor idézett írása nem fejti ki részletesen, csak bevezeti a fogalmat. ↑

13. Pjotr Vernadszkij létszféra-modellje – ahonnan az „szféra” származik – Magyarországon Detre Csaba népszerűsíti. ↑

14. A „távolba hatás” kifejezést az informatika és a robotika közös metszetére Bejczy Antal, a Mars-járó egyik „atyja” ötlötte ki: Informatika és a távolbahatás tudománya. In: A sikeres Magyarországért. Millenniumi Tudóstalálkozó. Szerk.: Nagy Ferenc METESZ, Bp, 1997. 35–38. o.). ↑

15. L. Válogatott tanulmányok, Gondolat, Bp. 1974. ↑

16. A „humán” jelleg elfogadása nem engedi meg az egyre divatosabb poszthumán forgatókönyveket sem. (Egyik reprezentánsát – Tom Stonier Beyond Information c. könyvét – éppen Darányi Sándor szemlézte a Liget egy korábbi számában.) ↑

17. A „médiaszférával” kapcsolatos „politikus programadó beszédet” érdekes módon ugyancsak az Athéni Fórum elnöke tartotta a nemzetközi újságíró-szervezet egyik 1995-ös rendezvényén, akinek az „információs társadalom” építését beharangozó szereplését részletesen ismertette Darányi Sándor az 1997 októberi Ligetben. ↑

18. Az „információs környezetszennyezés” egyre népszerűbb, egyre kutatottabb téma, de mivel az előfeltevések egy része hibás, másutt pedig a valóságnak csak bizonyos aspektusaira építenek az okfejtések, kritikája minél időszerűbb volna. ↑

19. Lewis Thomas: Anthesus Manhattanben. In: Hány élete van egy sejtnek? Európa, Bp. 1988. ↑

20. Szolgáltatás igénybevételéken: információfogyasztás. ↑

21. Minderre l. az Időszennyezés c. kiváló áttekintést. Lélegzet 1994/1. ↑

kép | vecteezy.com