JÓZSEF ATTILA GYÁSZOL

Rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.

KOSZTOLÁNYI

A kínba még csak most fogunk, mi restek,
de te már aláírtad művedet.

Mint gondolatjel, vízszintes a tested.
Téged már csak a féreg fal, szeret,

mint mi a csirkét, bort… Senkim, barátom!
Testvérünk voltál és lettél apánk.

Gyémánt szavaid nem méred karáton –
nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.

Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva,
ahogy letört a halál tégedet.

Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába,
mint tudja, ki halottat költöget.

Minden kimondott, leírt szónak, minden sorseseménynek előzménye, szövegkörnyezete és visszhangtere van.

1936 novembere. A Kerepesi temető ravatalán a betegsége borzalmas kínjaitól pár napja végleg meg­szabadult Kosztolányi fekszik. A Cifra halottak szerzője.

Míg a kalászos rónán áll a bál, a föld mélyén pihenőknek mindenük ragyog, / körmük szederjes, vézna ujjuk sárga / és szörnyű arcuk nézi a napot. Majd huszonöt évvel később írja Halottak című versét: Halottak / Volt emberek. / Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. / Nem téve semmit, nem akarva semmit, / hatnak tovább. Az érzék­letes képeket – Futók között titokzatos megállók. / A mély, sötét vizekbe néma, lassú hálók – biedermeier fordulatok követik: a halottak már megmeredtek és örökre / szépek. A Nem tudja itt Newton az egyszeregyet kezdetű passzusok humoros tárcába való banális meg­állapításokkal traktálnak: Kleopatra a csókokat feledte / és Shakespeare elfelejtett angolul. A mélypont kétségkívül ez a közhely­gyűjtemény: Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl / az áhitat, az ima és a csók. Mintha Kosztolányi a bosszantó semmitmondás világ­rekordját akarná felállí­tani.

Ennek kontrasztképző értelmét az utolsó sor tárja fel. A vers az áhitat, ima és a csók után, rímmel felelve így végződik: Idézetek egy régi-régi műből, / kilobbant sejtcsomók.

Kosztolányi a halál nyers tényét biológiai preparátumként vágja arcunkba, a mögöttes képet pedig – hogy tudniillik az élet: tűz – nem zárja rövidre, mint tenné a középrészben, hanem elrejti, úgy hagyja hatni.

puszta sejtcsomók

A kultúra közege nemcsak a feldolgozás, de a letakarás és félretolás eszközeit is a kezünkbe adja. Az illedelmesen élettelen és gondolattalan giccs, az elemi ismereteivel kérkedő, poénjait pufog­tató, olcsó zsurnalizmus – ezek is mi vagyunk. Mi, a haláltól, a puszta sejtcsomóktól irtózó élők. Ha tetszik, a giccs és a szellemeskedés a halálfélelem egyik arca.

A Halottak sajátos hatása épp a stílusrétegek ütközéséből ered.

József Attila ehhez képest – rádiós terminológiával – „egyenes adás”. Honnan ismerős ez a halottat tegező, közvetlen hanghordozás? Mint gondolatjel, vízszintes a tested olvassuk, s fejünkben azonnal rácsap a Kései sirató: hogy egyengesd egy láda fenekén. Vagy: kinyujtóztál a halál oldalán. Csak épp a vádak, melyek ott a gyermekéhez halá­lával hűtlenné vált anyára hullnak, itt az élőkre nehezednek: A kínba még csak most fogunk, mi restek.

Miféle kínba kéne fognunk?

József Attila a Nagyon fáj után írja ezt a gyászversét. Ekkortájt keletkezik a Magány, a Kiáltozás, a Kész a leltár. Túl van a Szabad-ötletek jegyzéke kísérletén. Amit papírra vet, egyszerre gyötrő önvallo­más, produkció és a freudi pszichoanalízis elgondolásainak variálása. Áttörést azonban nem jelent.

Kosztolányi már aláírta művét azzal, hogy meghalt. Az írás az élet hasonlata, vagy az élet az írásé? A kép mögöttes tartalma a kettő, ha nem is egyenlősége, de egysége. A halál az utolsó szó, a művet (életet) lezáró gesztus. Mint aláírás, mégis különös: egyetlen vízszintes vonal, gondolatjelhez vagy a szívritmus szűntét jelző EKG-hoz hasonló. Lefoszlanak róla az egyediség kilengései, kacskaringói, hurkái, mint Kosztolányi versében Newtonról a számolni tudás. De rejlik itt egy másik mögöttes kép is.

Elérkezett az idő: húzunk egy vonalat, mondja a Jóisten. Ez voltál, ezt tudtad elmondani az élet­ről, a magadéról, a másokéról. Arról a bizonyos kínról, ami az élet – ez már nem Kosztolányi, ez már József Attila! – s amibe csak most fogunk bele: a kínba, amitől eddig ódzkodtunk. Az élet: belemerülés az élet kínjaiba. A másik ember halála döbbent rá bennünket, hogy lehetőségeink lassan lezárulnak, nemsokára föld zuhog reánk, s még nem éltünk, mert még nem néztünk szembe az élettel. Sem a halállal.

cserbenhagy a kínban

Téged már csak a féreg szeret, olvassuk. A kijelentést persze magyarázólag enyhíti a mint mi a csirkét, bort kosztolányis fordulata. De újra idetolakszanak a Kései sirató motívumai (a neked, én konok, csirkét is szereztem, meg persze a kukacoknak adtad édes emlőd s magad). Az anya, aki életre biztat, hogy halálával aztán mindent elvegyen. Az életbe vetett hitet, vagy legalább reményt. Életre szül, élni csábít, majd cserbenhagy a kínban. Ettelek volna meg!, csap ki ott az indulat, mely itt a Senkim, barátom! megszólítás felcsattanó keménységében jelentkezik.

József Attila rokonát temeti.

Életében testvére volt, mert felismerték egymásban ugyanazt szomjúságot. A halálban apjává lett. Távollevővé. Akit hároméves korában az apja elhagyott, annak örökre összekapcsolódik a kettő. Apa annyit tesz: aki nincs már köztünk. Amerikában van, hitte saját halála évéig Attila. Messze-messze, a nagy vízen túl.

Kosztolányi előbb idősebb testvér, aztán apafigura. Előttünk jár, az utat mutatja. József Attila ért a szóból. Kit anya szült, az mind csalódik végül. A Kései sirató még az életösztön dühödt tiltakozása a halál erői ellen. Visszatérő motívuma az élet (az anya) keltette remények meghiúsu­lása. Minden vesz­teség a végső, totális veszteség előképe, minden csalódás ismer­kedés a halállal, minden szakítás, minden kudarc, min­den leszámolás, lezárás, minden vég a Végre figyelmeztet.

A kiterített halott mellett a meghalás kínjába csak most fogó, de már a vég közelségét érző József Attila beszél. Sürgető kényszer hajtja a személyességre, a vallomástételre.

A szavakat, még ha „gyémánt szavak” is, maga alá temeti az idő. Kapcsolatuk záloga Kosztolányival mégis a szó volt: elismerték egymás költészetének – s ezzel létének – igazságát. Az értetlenséggel és irigységgel teli művészvilágban ritkán kifejeződő emberi viszonyról tanúskodik a vers. Rábukkantak közös fájdalmaikra, s felismerték, hogy ezek mélyebb réteget alkotnak, mint különbségeik és ellen­téteik. Találkozott a szegény kisgyermek panaszait szereplíraként előadó költő és maga a szegény kisgyermek, aki fájdalmaitól, sérelmeitől férfiemberként sem szabadult. Találkozott a Mint aki a sínek közé esett… szerzője, és aki aztán életét a sínek között fejezte be. Az időnként kokainhoz nyúló, mégis sikeres szublimáló, átesztétizáló Kosztolányi és a fuldokló József Attila.

Tudtuk, hogy hiába. Ez a lakonikus mondat vet fényt a két költő közösségének, sőt, testvéri­ségének alapjára.

A Kései sirató vádbeszédében korbácsként csattan: félrevezettél engem.

Az anya idealizációja – a gyermek érthető és természetes gesztusa – ellentétébe fordul. Minden jó forrásából minden rossz forrása lesz. A legenda oda. De a legendából nem a valóságba lépünk, csak egy másik legendába. Minden előjelet vált. A Jó elvesztésének fájdalmán enyhíti némiképp, ha Rosszként lökhetjük el magunktól. Rossz: mert elveszíthető.

közös tapasztalás

Az anya hiú remények felkeltőjévé, s ekként minden csalódás ősforrásává válik. Testvérünk az, aki ugyanazt élte át, mint mi. Sorstársunk. Osztozik felismeréseinkben, ezért bízhatunk benne. De a Kosztolányiban a már halott és a még élő között is síron túli kapcsolatot teremt, párhuzamot von a közös tapasztalás, a halál súlyának testi-lelki érzékelése.

Kettejük viszonyának alapja egyfajta csalódásközösség. Hová fejlődhet az ilyen közösség? A legendából a valóságba – ha leszámol az illúziókkal.

Ez a – képzelt? valódi? – közösség rejlik a vers többes szám első személye mögött: Tudtuk.

A teljes mondat: Tudtuk, hogy hiába, / mint tudja, ki halottat költöget.

Az illúziók elvesztésének pozitív vég­kifejletét az Eszmélet rajzolja meg: meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja.

Negatív végkifejlete a megtört ember: az illúziótlanság mint kilúgozottság.

Önmagunkkal szembesülni éppúgy lehet felsza­ba­dító, mint bénító élmény. Mert hát ki is szem­besül tulajdonképpen önmagával? Az átvilágítatlan rész – mellyel tudattalanul azonosulunk – néz farkasszemet az átvilágítottal, s ítél róla. Van, hogy az önvád hajlít­ha­tatlan: még a csontoknál is keményebb. Ilyenkor a pszichoanalízis csak újabb alkalom a bensőnkben dolgozó ügyésznek, hogy vaskos dossziéjába könyörtelenül további érveket gyűjtsön.

halála is hasztalan

A halott hiábavaló költögetése volt a Kései sirató vádirata is. A vád azután a világra hull, a hiába költögetett halott pedig mind gyakrabban a költő maga. Az Ime, hát megleltem hazámat… szerint már nem kell a háborúból visszamaradt / húszfilléres, a vashatos: a forgalomból kivont, értéke vesztett érmét perselyként fogadja magába a föld. A halottnak nem­csak a költögetése, a halála is hasztalan – hiszen élete sem volt egyéb egy halott hiábavaló költögetésénél.

A költögetés a Halottakban másik síkot idéz: az élők magukban keltik életre a halottakat hozzá­juk fűződő viszonyukkal, mely a valóságban – szemben a giccs világával – korántsem feltétlenül az áhitat, ima és a csók. Bizonyság erre épp a Kései sirató.

A halottak nem téve semmit, nem akarva semmit, hatnak tovább. Nekünk ők előzményeink és szöveg­környezetünk, mi nekik visszhangterük vagyunk. Vitatkozunk velünk. Követésükre sarkallnak, szembefordulásra késztetnek. Hol erőt adnak, hol indulatokat keltenek, hol fel­emel­nek, hol lehúznak a mélybe, hol arra csábítanak, hogy ostorozzuk őket, hol saját életünkre ébresztenek.

kép | vecteezy.com