ORBÁN OTTÓ VERSÉRŐL

ÖNNÖN TESTÉHEZ

Romlandó anyag, aki eddig főleg örömöt szereztél –
hogy szerette például fejbőröd a szeszbedörzsölést,
hátad a póklábakkal csiklandó simogatást,
s hogy sütötted a melleden vándorló, női ujjakat,
e szomjhalál elől menekülő Afrika-kutatókat,
kik leszálltak a köldököd alá,
vagy föl a hajadba, és rövidzárlatot
okoztak göndör bozótod néger szálai közt –
minden porcikádban rögeszmés bizalom,
hogy Isten félrenéz, ha melegházi gyümölcsét letéped!

Búcsúzunk egymástól, édenkert és lakója.
Most, hogy a szellem már repülni tud,
te folyton visszahúzod, magyarázkodol,
fejfájásra és időjárásváltozásra fogva
a benned végbement, hatalmas változást:
nehézkes lettél, lassú és érdektelen
a gyönyörben, amit szerzel és okozol,
már nem hiszed, hogy világot teremt,
pedig az őrült láng még ott lobog fejed körül…
Aztán elunja, és kihúz a semmibe.

Az, aki benned lakik, már nem én vagyok:
félig még én, de félig már egy öregember,
aki a combnyaktöréstől kárhozik el.
Ne hidd egy szavát se, ha majd rólam sipákol!
Mire én ő leszek, csak hiányom leszek:
a makacs lázadó elhamvadt lényege,
a botrányos véges a végtelenben,
hol a kihunyó Nap épp feketeségével vakít –
míg föl nem dereng körötte egy nagyobb agyvelő
csillagtengerként rengő kapcsolási rajza.

Orbán Ottó a második világháború pusztítását s apja elvesztését átélve kezdte el keresni, miképpen lehet megannyi személyes és kollektív trauma után megmaradni ezen a földön. Az ifjú emberben felülkerekedett az életösztön, s messze űzte magától az önsajnálatot. „Mint a táj maga, mely égve habzsolja a fényt, sőt, szeleket, virágok / fiatal húsát, kilépek a nyárba és a kertek zuhatagában megállok, / rámhull a fények mázsája, de nem tör el, / lazán, barnán és göndören / állok mint egy emberszabású isten”, írja huszonnégy évesen publikált első kötete Vázlat a fiatalságról című versében. Orbán szerint a költészet eszköz, hogy csalás nélkül szembenézzünk a sorssal. Ezért amilyen természetes, hogy fiatalon a lét gyönyörűségét ünnepelte, s a test édenkertjének ódáit zengte, éppoly magától értetődő, hogy az öregedés, a lassú romlás jeleiről sem fordította el a tekintetét. Az életből kifelé tartó test már nem a gyönyör, hanem a szenvedés forrása. Ezzel a művel egyidőben, tizennyolc évvel halála előtt vetette papírra a Betegség, ősz című versét: „Amit bő kézzel mért a nyár, / lombot, szerelmet, indokolatlan reményt, / most görcsös madárkarom kezével egy öregember, / a fukar uzsorás mohón visszaveszi”. Orbán Ottó pogány életöröme már pályája elején egyfajta panteizmussá tágult, ezért nem meglepő, hogy az élet egyéni léten túlmutató értelme is a hetvenes évek kultikus filmjébe, Kubrick 2001: Űrodisszeiájába illő kozmikus látomásként dereng fel előtte.

kép | vecteezy.com