ROCK ’N’ ROLL ÉS DEMOKRÁCIA

Rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.

Bonyolult társalgási helyzetben („kommunikációs szituációban”, „szócserében”) igyekszik újraírni („újra(meg)beszélni”) a három szó, a szavadat ne feledd! felszólító módú kérés a beszélgetés feltételeit. Megakasztja, jogosítványt kér az átvételére, s bár jelzi, hogy majd visszaadja a szót, a Másik memóriájára bízza a későbbi folytatás lehetőségét. Ez utóbbiban semmi rendkívüli nincs. De nekem különös, hogy ez a többé-kevésbé bevett, frazeológiai egységgé vált fordulat – ahogy például a beleegyezését adja, a világot jelentő deszkák, vagy a kutya baja – a használt nyelv, azaz a beszéd alapegységét a szó-ban, és nem például a mondatban látja. „Mondatodat ne feledd!”: nem hangzik feltétlenül különösnek, de sokkal inkább használnám a „szavadat”-változatot. A „beszédedet ne feledd!” viszont már egészen mást jelent. A szavadat ne feledd! ugyanis az ún. „frazeológiai szócsoport” kategóriájába kívánkozik, azaz a jelentéstani, mondattani, alaktani, vagy a szavak behelyettesíthetősége révén mutatkozó kötöttség még kevésbé erős. Erős belső összetartó erővel rendelkező szócsoportok az ún. „szójárások” (Pálinkás jó reggelt!, és nem pl. „Boros/konyakos/sörös jó reggelt!; farkasordító hideg, és nem pl. „farkasordító meleg”), vagy a „szólások” (szóvá tesz, anyámasszony katonája; saját szakállára), ahol pl. a „mondattá tette a hibát”, az „apámuram katonája”, a „saját bajuszára”, és effélék a megszokott, önálló jelentésre együtt szert tévő szókapcsolatoknak legfeljebb a paródiáiként értelmezhetők.
(Kállay Géza: Az „elfelejtett szó”, 2017)

A Liget felkérésnek azért örülök különösen, mert magamtól nem nagyon jutna eszembe nyelvfilozófiai fejtegetéseket olvasni – pedig érdemes. Ha számomra kissé idegen is ez a tudományterület, Kállay szövege követhető – és merengésre késztet.

Különösen tetszik, hogy a szerző a popkultúrát is bevonja vizsgálódásai körébe, az LGT Elfelejtett szó című dalát elemezve. A dalszöveg szerzőjéről, Adamis Annáról Kállay azt írja: „messze kitűnt korának szövegírói közül verseinek igényes líraiságával és meghökkentő, töprengésre serkentő jellegzetességeivel.”

Érdekes, hogy az angolszász „60-as évekkel” ellentétben a magyar „beat korszak” nem vált ideológiai csatározások tárgyává. Pedig annak idején Csengey Dénes lázas szenvedéllyel vetette magát a témára. Az író 1983-ban napvilágot látott esszéje („… és most mi itt vagyunk”) a Cseh–Bereményi szerzőpáros erényeit méltatja, ellenben a magyar könnyűzenei élet többi szereplőjéről igen lesújtó kritikát ad. Csengey szerint egyedül Cseh Tamásék mertek nyíltan leszámolni a nemzedéki illúziókkal, szembenézni az ifjúsági lázadás kudarcával és a történelemformáló társadalmi cselekvés lehetetlenségével. A magyar beat összességében nem szervült magyar nyelvű kultúrává – így a borús látlelet –, behódolt a szórakoztatóiparnak, sikeres üzleti vállalkozássá silányult. A sztárstátusba emelkedő legtöbb magyar együttes „sekélyes, primitív áligazságok, tévedések, cinikus bemondások tömegét okádta hallgatóságának, táborának áhítatos arcába”.

Csengey is elismeri Adamis kiemelkedő tehetségét, akárcsak Bródy Jánosét, összességében mégis igen rossz véleménnyel van róluk. Adamis túlstilizál – írja –, a kezdetben szókimondó Bródy sokszor közhelybe fulladó szövegeket ír, és igen korán kompromisszumot kötött a szórakoztatóiparral.

tömör vélemény

Mondanom sem kell, Csengey kritikájával nem értek egyet. A Cseh-Bereményi szerzőpáros nagyszerűségéhez nem fér kétség, de alkotásaik és a többieké között korántsem volt akkora kontraszt, mint amekkorát az esszé ábrázol. Különösen Adamis és Bródy „lehúzása” méltánytalan. Az LGT szövegírójáról Kállay tömör véleménye hitelesebben fogja meg a lényeget; az Illés és Fonográf dalnokáról pedig Stumpf András írt kiváló esszét (A magyar dal apja).

De Csengey elemzése nemcsak a torzító kritika miatt problematikus, hanem mert saját nyelvközpontú szemléletét igyekszik ráerőltetni az ellenkultúra valóságára. Holott a hatvanas években lezajló változások forrását nyelv alatti, atavisztikus síkon kell keresnünk: a ritmusban és mozgásban, a zenében és a táncban. Itt nemcsak az ősi közösségi rítusokat megidéző rockkoncertekre gondolok, hanem a történelmi korokon átívelő, egyetemes motívumokra. Persze kár lenne tagadni a szövegközpontú angolszász könnyűzenei dalszerző-előadók kultúraformáló szerepét. Lou Read, Neil Young, Joni Mitchell költői magasságokba jutott; Bob Dylan életműve irodalmi Nobel-díjat érdemelt. A kutya mégis másutt van elásva.

A nyugati civilizáció története akár az egymásnak feszülő különféle archetípusok dinamikus kölcsönhatásaként is leírható, ahogy ezt Nietzsche fejtegette az antik művészet kapcsán. A görög mitológia alakjai önmagukon és korukon túlmutató jelentést hordoznak. Zeusz, Héra, Apollón, Pallasz Athéné: az intézményes rend, a törvényesség, a racionalitás, a tudományok, a filozófia, a képzőművészetek és a mesterségek világa. Poszeidón, Arész, Dionüszosz, Aphrodité: a zabolátlan életöröm, az ösztönösség, a szenvedély, a szexualitás, a zene, a tánc, a lázadás ereje. A civilizált nyugatot univerzálisnak gondolt normarendszerek hozták létre: az antik bölcselet, a római jog, a zsidó-keresztény erkölcs, a felvilágosult észkultusz és a modern alkotmányosság; és korról korra felforgató erők termékenyítették meg: formabontó dalnokok, zenészek, a misztérium, a karnevál, a vágánsköltészet, a byroni romantikus világszemlélet, az avantgárd – és a rock ’n’ roll.

Az 50-es évek amerikai és brit mindennapjaira a merev intézményes rend nyomta rá a bélyegét. A pogány eredetű népi szokások, rítusok, ünnepek karneváli világát – a „régi víg Angliát” – a 17–18. században felszámolta a protestáns egyház; a felvilágosodás és az ipari forradalom szellemében megreformált intézmények – az állami adminisztráció, az iskola, a sorkatonaság, az iroda, a gyár – a társadalom tagjaiból hasznos, lojális, normakövető polgárokat igyekeztek faragni. A szexualitás tabu volt, különösen a nők számára, akiknek a családi életben alárendelt szerep jutott. Az angol társadalmat az osztályviszonyok, az amerikait a faji szegregáció tagolta. Az egyháznak még komoly befolyása volt, de a vallás már elveszítette közösség- és világképformáló hatalmát. A közgondolkodást a töretlen technikai fejlődés materialista hite uralta.

fehér négerség

Az 50-es évek mechanikus rendjével szemben a beat mozgalom lázadt fel először. Hemingway szellemi örökösei az irodalom területén léptek fel, de igazán formabontó nem a művészetük volt, hanem az attitűd, amit Jack Kerouac Úton című regényének főhőse képviselt, a filmvásznon pedig James Dean és Marlon Brando testesített meg. Ezt az úgynevezett hipszter stílust Normain Mailer „fehér négerségnek” nevezte, mondván, korábban csak a társadalom peremvidékére szoruló fekete férfiak voltak képesek kivonni magukat az uralkodó amerikai kultúra merev szabályai alól.

A fojtogató civilizációs normákat az ifjúság a mindennapi élet monotonitását megtörő könnyűzenei rítusok keretében rázhatta le magáról. Az 50-es években éppen még csak bontakozó nemzedéki rebellió elsöprő erejét a rock ’n’ roll adta, ami a fekete blues energikusságát, spontaneitását és szexuális töltetét oltotta be az amerikai könnyűzenébe. Ez a felszabadító műfaj elemi hatást gyakorolt férfiakra és nőkre, feketékre és fehérekre, munkásokra és középosztálybeliekre.

Az amerikai rock’n’roll koncertek olyan eleven közösségi rítusok lettek, ahol a rendfenntartó erők képtelenek voltak megakadályozni a táncoló feketék és fehérek keveredését. Noha a fekete zenészek még sok éven keresztül másodrangúnak számítottak a fehérek mögött, hatásuknak nem lehetett gátat szabni. Különösen, hogy a fehér előadók is átvették a belőlük áradó energiát. Jerry Lee Lewis a zongoraszékkel együtt a bevett viselkedési normákat is felrúgta; a szexuális forradalom első hullámát Elvis erotikus csípőmozgása keltette.

A rock’n’roll brit változata, a beat ugyancsak az amerikai Dél, a „kitaszítottak” zenéjéből merített ihletet. A liverpooli pinceklubokban, kocsmákban és garázsokban kibontakozó új műfajt fiatalok százai űzték és ezrei élvezték. A londoni bandák egyenesen az ősforrásig nyúltak vissza: közvetlenül a fekete blues hagyományához kapcsolódva pengették vadul a húrokat. A média reflektorfényébe kerülő befutott brit együtteseknek elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy Muddy Waters, BB King, Chuck Berry és Little Richard ikonná vált a szigetországban. Ez a fontos fejlemény közvetve erősítette a polgárjogi mozgalmak társadalmi hatását, hozzájárult a feketék emancipációjához.

euforikus közösségi élmény

Elsőként a Beatles hozta be az angol könnyűzenébe a fekete zene energiáját és szexuális töltetét, illetve a beatnemzedék lázadó szellemét. Az együttes mesterkéltségtől mentes, nyersen őszinte, lendületes dalai kikötői szlengben megfogalmazott szexuális utalásokat rejtettek magukban – és a fiatal közönség vette a lapot. A gombafejűek koncertjein sikítozó lányok nem a négy fal között, romantikus regényeken fantáziálva, hanem euforikus közösségi élmény keretében élték meg – és adták akarva-akaratlanul a világ tudtára –, hogy őket is fűtik erotikus vágyak.

Amíg az USA-ban a faji szegregáció határait, Angliában az osztálykorlátokat lehetett átlépni a rock’n’roll jegyében. A brit együttesek tagjai közül sokan olyan művészeti iskolába jártak, amelyek a nehezen kezelhető, öntörvényű tehetségek előtt nyitották meg a társadalmi mobilitás útját. Ebben az anarchikus-individualista légkörben a diákoknak nem kellett a hagyományos brit nevelési intézmények szigorú, merev szabályaihoz alkalmazkodniuk. Az angol könnyűzene legnagyobb alakjai alkotó autonómiájukat és spontán viselkedésüket a népszerűség birtokában is megőrizték: sem a zeneipar, sem a sajtó előtt nem hódoltak be. A széles nyilvánosság színe előtt öntudatosan szegültek szembe a társadalmi tekintélyeknek és normáknak – a Beatles kezdetben családbarát csomagolásban, bájos pimaszsággal, finom humorral, a Stones szándékosan provokatív éllel, a Who és a Kinks dalszövegeiben is nyersen, vadul. A fiatal rajongók pedig lelkesen követték őket.

A brit főváros modern kultúrája, a Swinging London a beatzene által gerjesztett energiából táplálkozott. Szexuális elfojtások és osztálykülönbségek nélkül fejezte ki a fiatal nemzedék életörömét, egyszersmind a brit zenekarok tengeren túli „inváziójával” karöltve új lendületet adott az amerikai ifjúsági mozgolódásnak is.

A hatvanas évek közepén a rock ’n’ roll szintet lépett: szerves kapcsolatba került a szellemileg kifinomult brit-amerikai ellenkultúrával. Az avantgárd irodalom, a beat költészet, a kísérleti színház, az underground mozi, a pop art és a tudatmódosító szerektől inspirált pszichedelikus művészet hatása rányomta bélyegét a fajsúlyosabb könnyűzenei szerzeményekre. A korabeli zenei sajtó élesen meg is különböztette a könnyed, slágeres pop és a művészi önkifejezés új ágának tartott rock fogalmát. Ahogy bő fél századdal korábban a párizsi bohém művészvilág, úgy az angolszász rockzenei közeg is kulturális autonómiát vívott ki magának, amelynek keretei között egyértelműen a kreativitás és az eredetiség számított az elismertség fokmérőjének. A zenészek éles stílusváltásokat engedtek meg maguknak, szókimondóan fogalmaztak, meghökkentő, formabontó új megoldásokkal kísérleteztek, egységes koncepciót követő nagylemezekkel és rockoperákkal rukkoltak elő. A zenei produktumok „könnyű” jelzője már nem feltétlenül állta meg a helyét – különösen a Beatles kései albumait tekintve. Itt bizony a magaskultúra szférájába tartozó alkotások is születtek – állítják a zenekritikusok és esztéták.

katalizátor

Az ellenkultúra gurui a „tudat forradalmát” hirdették. Egyfajta spirituális megújulást szerettek volna előmozdítani, amely az „elme kényszerzubbonyából” kiszabadítja a tudatot, előbb egyéni, majd társadalmi szinten. Az underground művészvilág által körvonalazott jövőkép és az intézményes társadalmi berendezkedés között áthidalhatatlanná nőtt a szakadék. A könnyűzenei alkotások spirituális rétegére a hallgatóság zöme aligha volt fogékony („Talán száz ember akad, aki érti a zenénket” – mondta Lennon). De az eljutott mindenkihez, hogy lehet másképpen is viselkedni, gondolkodni, beszélni, öltözködni, szórakozni, szeretni és szeretkezni, mint az előző nemzedék. Ez a felismerés volt a hatvanas években lezajló kulturális forradalom lényege. Korántsem kevés, de ebben a jórészt spontánul kibontakozó folyamatban az ellenkultúra csupán a katalizátor volt – és nem tudott valódi társadalmi alternatívát kínálni a fennállóval szemben. A hippi kommunák hosszú távon életképtelennek bizonyultak, a rendszeres droghasználókon hamar kiütköztek a lezüllés jelei, az új életforma víziója legfeljebb ködös filozófiai fejtegetésekben öltött alakot, a radikális követelések anarchista erőszakba torkolltak. Az államhatalmi szervek aránytalanul brutális fellépésével szemben az ellenkultúra „üres szájtépésből és céltalan erőszakból álló ocsmány bohóctréfává züllött” – írja a Beatles krónikása, Ian McDonald.

Összességében nincsen lényegi – legfeljebb mennyiségi és talán minőségi – különbség az angolszász és a magyar ellenkultúra között. A magyar beatzenészek eljátszották a rájuk illő szerepet, feltöltötték a magyar könnyűzenét az ifjúsági lázadás felforgató ősenergiáival. Nálunk is születtek remek dalok, jó szövegek, művészi értéket képviselő alkotások. Többre itt sem nagyon futotta – nem is futhatta volna.

A vasfüggönyön inneni és túli lázadás különbsége a társadalmi-politikai vonatkozásokban mutatkozott meg. Nálunk mégiscsak egy diktatórikus – noha a keleti blokk többi országához mérten engedékenyebb – berendezkedés keretei között kellett működnie a közélet szereplőinek. A nyugati rebellió résztvevői szabad légkörben mutathattak rá a rendszer ellentmondásaira. Magyarországról nézve nem is látszott a mély ellentét a nyugati technokrata elit és ifjú ellenzéke között. A parlamentarizmus és a fogyasztói kultúra éppúgy része volt a vonzó nyugati életformának, mint az establishmenttel szemben fellépő ellenkultúra. Tegyük hozzá: a nyugati átlagpolgár sem igen figyelt a feje felett zajló ideológiai háborúra, és esze ágában sem volt csatlakozni a radikális egyetemistákhoz. A társadalom közönyét „morális többségnek” nyilvánítani – ügyes húzás volt a konzervatívoktól.

A 68-as nyugati újbaloldal igyekezett a rockzenészeket megnyerni a „forradalom” ügyének – jobbára sikertelenül. Bob Dylan, Jim Morrison, Jimi Hendrix, Pete Townshend magabiztosan rázta le magáról a politikai szerepet, Mick Jagger félreérthető iróniával, John Lennon kételyektől gyötörve. George Harrisonnak és Paul McCartneynak eszébe sem jutott ilyesmiben részt venni. Mindannyian meg akarjuk változtatni a világot – énekelte a Beatles –, de gyűlölködőknek nem adunk hitelt; te az intézmények hibáiról beszélsz, mi felszabadítjuk az elméket. A „munkásosztály hőse” – ahogy Lennont ez időben nevezték – a Beatles válságidőszakában végül kötélnek állt, többnyire olyan figurák nyomásának engedve, akik pár év múlva a Wall Streeten vagy a showbizniszben építettek karriert.

A hatvanas évek öröksége mindenesetre túlélte a „barikádok évét”. Már nemcsak egyféleképpen lehet felnőttnek lenni, ezernyi identitás közül választhattak maguknak az emberek, de ez a lehetőség legalább annyi kétellyel, bizonytalansággal és szorongással járt, mint amekkora szabadsággal. A széles tömegek számára is elérhető anyagi biztonság, a technikai vívmányok sora, a magánéleti szféra példátlan kitágulása és a popkultúra infantilis látszatvilága az örök ifjúság hamis ígéretével kecsegtet – és a fogyasztói élvezeteknek az egyre keményebb munkaerőpiaci versenyben való helytállás volt az ára. A „nagy generáció” kiábrándulása azon a keserű felismerésen alapult, hogy a lázas ifjúság állapota nem tarthat egész életen át.

közösségformáló szubkultúrák

Csengey megállapítása igaz: a szórakoztatóipar gyarmatosította a hatvanas évek eredeti zenei törekvéseit; az egykor lázadó sztárok többsége a lemezkiadásból nyereséges üzletet, a koncertekből látványos nagycirkuszt csinált. Ami viszont elkerüli Csengey figyelmét (pedig a szeme előtt zajlott): a 70-es évek végén, a 80-as évek elején sokszínű, gazdag underground zenei kultúra bontakozott ki, az angolszász világban éppúgy, mint nálunk. A punk, a metál és az alternatív rock körüli felhajtás elsősorban a polgárpukkasztó jelenségek bemutatására összpontosított, és a média többnyire a feledhető alkotásokat kapta fel. A széles nyilvánosság figyelmétől távol – a „föld alatt” – viszont közösségformáló szubkultúrák születtek, ideig-óráig az X generáció kiábrándult fiataljai számára is biztosítva a részvétel lehetőségét az ősi rítusokban. Itt már szó sem volt az egész nemzedéket érintő közös élményről, társadalomformáló illúziókról, csupán a konzumvilág ürességét elutasító, elszigetelt kis csoportok dacos, céltalan lázadásáról – amit az ezredfordulóra a digitális forradalom játszi könnyedséggel elsöpört.

A hatvanas évek kulturális átalakulása a 80-as évek végétől ideológiai csatározások tárgyává vált. A konzervatívok a 68-asokat okolják a nyugati civilizációt sújtó problémákért: az elharapódzó bűnözésért, a növekvő kábítószer-fogyasztásért, a pornográfiáért, az ócska tömegkultúráért, a családok és a közösségek széthullásáért. A liberálissá vedlett egykori 68-asok szintén maguknak tulajdonítják a kulturális változásokat, csak éppen pozitív előjellel: az etnikai, nemi és szexuális kisebbségek emancipációját ünneplik. Az igazsághoz talán a régi vágású baloldaliak járnak a legközelebb. Szerintük a politikai-szellemi élet szereplői csak asszisztáltak a változásokhoz, tehetetlenül sodródtak a mélyben zajló eseményekkel. A régi kultúrát sirató konzervatívok és a szép új világ eljövetelét hirdető 68-asok küzdelméből nevető harmadikként a fogyasztói kapitalizmus került ki győztesen. A magukra oly büszke politikusok, akadémikusok és újságírók akarva-akaratlanul a globális felső 1% szekerét tolják.

Ha a baloldali kritika kissé túlzó és kíméletlen is, abban helytálló, hogy a 68-as aktivizmusnak vajmi csekély köze volt a változásokhoz. Mi tagadás, a rockzenészeknek is elenyésző – de legalább kevésbé dicstelen, mint a gazdasági, szellemi és politikai elité. Az 50-es években teret nyerő új zenei műfaj úttörői és legnagyobb alakjai a világot ugyan nem tudták megváltani, azonban a politika nyomásának és a tömegkultúra trendjeinek ellenálló alkotói autonómiájuk megőrzésével vaskos tanulságot közvetítenek: „aki otthon van az életében, és azt csinálja, amit szeret, az szabad ember” – írja Bob Dylan magyar életrajzírója, Barna Imre.

A széles értelemben vett rock’n’roll az 50-es, 60-as években a felszabadulás élményét, a szabadságkeresés izgalmát, a lázadás eufóriáját nyújtotta egy egész nemzedéknek; a 80-as, 90-es években a társadalmi kívülállók szubkulturális összetartozásának kötőanyaga volt; napjainkban a szellemi szabadság szinonimája – legalábbis sokan használják ekként a kifejezést.

alkotásvágy

Ilyen szempontból különbséget kell tennünk – Hajós András találó megfogalmazásával élve – ócska rákenroll és igazi rock ’n’ roll között. Az előbbi megrendelésre készülő külsőség, látványosság; az utóbbi belülről fakadó alkotásvágy. Vagy ahogy Fenyvesi Ottó fogalmaz: „Az izgalom, az élvezet, az erő, a kreativitás demiurgoszi energiáinak forrása.” Hajós és Fenyvesi életműve arra is példa, hogy a rock’n’roll attitűd nem csupán a zenei szférában vagy a populáris kultúra terén érvényesülhet, hanem a művészi önkifejezés minden ágában, illetve a politikai-társadalmi valóságra reflektáló szélesebb közéletben is.

Jean-Luc Godard kultuszfilmje, a Hímnem-nőnem a hatvanas évek fiataljait „Marx és a Coca Cola gyermekei”-nek nevezte, mondván, hittek a társadalmi szolidaritás eszméjében, miközben élvezték a fogyasztói kapitalizmus kényelmét. A 70-es években kibontakozó posztmodern szétzúzta a nagy narratívákat, a „mi” helyébe az „én” került, a Coca Cola mellől eltűnt Marx, a szocializmus kiüresedett, akárcsak a liberalizmus és a konzervativizmus. Lassan a parlamentarizmus is erre a sorsra jut: fair versengésből zéró összegű játszmává züllik. A demokratikus politikai kultúra a marketing-szellem és a szekértábor-logika harapófogójába szorul. A centrumpolitika ötlettelenségével szemben összeesküvés-elméletek, az öntelt technokrata elittel szemben önjelölt népvezérek állnak. A jelszavak elkopnak, a szereplők cserélődnek – de ugyanaz az unalmas lemez forog évtizedek óta.

Ideje lenne feltenni a lejátszóra végre valami igazi rock ’n’ rollt.

kép | vecteezy.com