KÖVÉR, ZÖLD MALAC

„Úgy vigyáz rá, mint a szeme világára” – hangzik a mondás. Aki megvakul, „elveszíti a szeme világát”. A világosság és a világ szavak eleve összefüggenek: a világot, a körülöttünk lévő természetet, tárgyakat, embereket csak világosságban látjuk. Világosság nélkül nem látunk semmit, csak sötétet. A világot persze nemcsak a szemünkkel ismerjük meg, vesszük tudomásul, hanem hallással, tapintással, ízleléssel és szaglással is. A látásnak, a szemnek azonban kiemelten fontos szerepe van az észlelésben. Igaz, szemünk világa nélkül – világtalanul, azaz vakon – is élhetünk tartalmas és boldog életet, de más a világunk vele, mint nélküle.

A nyelv, amelyet beszélünk – jelen esetben a magyar – a szemet igen sokféleképpen mutatja be, csak alaposan meg kell szemlélnünk kifejezéseinket. Ha valaki lelkesedik valamiért, „felcsillan a szeme”. Viszont „szemfényvesztő”, aki elkápráztat minket, megzavarja tisztánlátásunkat, megtéveszt. Talán „a szeme sem áll jól”, azaz valószínűleg nem becsületes. Ugyanakkor a nyíltság, a bátorság jut eszünkbe, ha azt halljuk: valaki a másik „szemébe”, vagy a „szeme közé nézett”, s van, aki a veszély „szeme közé nevet”. De az már nem nyíltság, hanem durvaság, ha valakinek a „szemébe vágunk valamit”.

Akinek „kinyílik a szeme”, hirtelen olyasmit lát meg, ami addig rejtve volt előtte: eddig „hályog volt a szemén”. Aki – például a fájdalomtól – színes karikákat lát táncolni maga előtt, arra azt mondjuk: „karikát szór a szeme”, de akinek „szikrát szór a szeme”, az inkább dühös. Aki hosszú ideje nem evett, annak „majd kiesik (vagy kiugrik) a szeme az éhségtől”. De a szem a mohósággal is összefügg: az elkényeztetett embernek mindene megvan, amit „csak szeme, szája kíván”. Aki túl sok ételt vesz a tányérjára, és nem tudja megenni, annak „nagyobb a szeme, mint a szája” (vagy a gyomra). Aki nagyon néz valamit (például egy finom falatot), annak „kocsányon lóg a szeme”. Azért áll „szemesnek a világ”, mert aki „szemes”, az hamar – talán túlságosan is hamar – felismeri a helyzeti előnyöket. Éberen figyeli, mi történik körülötte, és mikor kell tennie valamit – általában a saját érdekében. Vagyis „szemes és füles”: szemfüles. Aki viszont pimasz, tiszteletlen: az arcátlan, illetve „szemtelen”. Ha valami egyszer csak feltűnik, felbukkan, akkor „szemet szúr”; ha valamit nem veszünk észre, pedig ott van közvetlenül előttünk, akkor „majd kiszúrja a szemünket”, viszont „kiszúrhatjuk valakinek a szemét” néhány ígérettel, kitérhetünk előle, pedig az illető sokkal többet várt tőlünk. Ismeretség kezdete lehet, ha két embernek „találkozik a szeme”. Ha a „szemünk összevillan”, ha összenézünk, azt gondoljuk, mindketten tudjuk, miről van szó, vagy valamit igen jellemzőnek találunk. Amikor „szemezünk valakivel”, akkor a másik kifejezetten tetszik nekünk, mert „megakadt rajta a szemünk”. És még rengeteg szemmel kapcsolatos kifejezés, mondás van – te is gyűjthetsz néhányat. Például érdekes, hogy bizonyos növények termésének egy darabjára is a szem szót használjuk: „szőlőszem”, „egy szem búza” stb. Ebből keletkezett például a „szemenszedett hazugság” is. A „szemét” szónak viszont semmi köze a szemhez, ennek is utánanézhetsz.

Szem, nyelv és világ

Szem, nyelv és világ másféleképpen is összefügg. Ha nyitva van a szemünk, reggeltől estig csak nézünk és nézünk. Gondolhatnánk, hogy amit éppen látunk (például én most látom a szobámat, amiben írok, a kedvenc képemet a falon stb.), az eleve és magától értetődően „úgy van, és kész”. Ez nem egészen igaz. Szem nélkül nem látunk, de hogy éppen mit látunk, abban a nyelv is segít. Miközben tanuljuk az anyanyelvünket, sok mindent megtanulunk: hogyan fejezzük ki a kívánságainkat, hogyan beszélgessünk egymással és így tovább. De azt is megtanuljuk, hogyan azonosítsuk, ami körülöttünk van, hogy mi a neve egy-egy dolognak, embernek stb. a világban. Azt is mondhatjuk, a megtanult nyelv már eleve felosztotta számunkra a világot: valahogyan mutatja nekünk. Például megtudtuk, mi mindent mond magáról a szemről. Amikor most a falra nézek, nemcsak egy színes foltot látok, hanem egy képet. A nyelv tanította meg nekem, hogy az a színes folt: kép. Valamit látok, de éppen azt látom, amire már van szavam. Persze most úgy tűnik: mi sem természetesebb. De nyelv nélkül nem tudnám értelmezni, amit látok.

A megszokott tárgyakat könnyű felismerni és azonosítani, és persze ez igen gyorsan, szinte automatikusan történik. Ha már jól beszélem az anyanyelvemet, erre külön nem gondolok, „nem tudok róla”, nem vagyok tudatában. Viszont ha ismeretlen tárgyat találnék a szobám közepén, rögtön azt a szót keresném, ami leginkább erre a tárgyra illik: szeretném azonosítani, megérteni, mi az. Olyasmit mondanék: „olyan, mint egy … porszívó”. Lehet, hogy nem az, de valami olyasmihez kötöm, amit már ismerek, amire van szavam. De azt is megtehetem, hogy nagyon jól ismert tárgyakat nem a megszokott nevükön hívok, hanem új nevet adok nekik. Ez a név lehet hosszabb leírás is: „kövér, zöld malac, amely roppant hosszú orrával szívja a port”. Így is hívhatom a porszívót. És az új elnevezéssel, leírással máris többet tudok a porszívóról, mint eddig. És másképpen is látom.

A nyelvvel az egész világot újraírhatom, újként mutathatom be másoknak, hívhatom őket: lássák másképpen a világot. Ezt teszik az írók, a költők, akik többek között újabb és újabb leírásokat adnak a világról. Olyat mutatnak meg nekünk, ami talán mindig is ott volt, csak eddig nem láttuk. És ez a lehetőség mindenki számára nyitva áll.

kép | vecteezy.com