VAS ISTVÁN VERSÉRŐL

BUDAI PILLANAT

Szokatlan meleg áprilisban
Éjfél felé még nyitva az ablak
Villanyvisszfény a Dunán
A gesztenyefa gyér levelein
A diadalívelő hídon
A lámpavirágok
Meg a lassú villamosok
Ereimben zene vörösbor
A tudat mámora bíbor
Nem leszek túlélő sokáig
Nem kell már törődnöm annyi
Korábbi halállal
Az enyém visszaverve holnapig
A kapun túlra ezt a játszmát
Megnyertem csak egy pillanat
Kotródik a lebírhatatlan
Tőlem hiába vár vivátot
A pillanatot átadom
A túlélőknek bárkinek
Kár volna érte veszni hagyni
Élsz-e még élek szeretlek
Én se mindenben halok meg

Éjszaka van itt is, lejjebb a Duna mentén, Budapesten. Csak nem barna legény^[1], hanem a város gyújtogatja lámpavirágait. Nem is kell elszakadnunk a népdallogikájától. Ez a vers is természeti képpel indul: a Duna, a gesztenyefa gyér lombja par excellence természet, a villanyvisszfény, az Erzsébet hídon araszoló villamos meg városi. Ugyanilyen logikájú a váltás: a meleg áprilisi éjfélben a zene és a bor mámorító, mondhatni állati jóérzése. Aztán vége a népdalszerűségnek: a 10. sorral a vers átrúgja magát a „tapsikolnak a jázminok” hangulatból a hatvan felé közelítő férfi haláltudatába.

Miért ez a szaltó? Természetes váltás (a nagyon jóról eszünkbe villan az ellenkezője) vagy egy váratlanul fellépő – orvosi szempontból nevetségesen jelentéktelen – szívdobogás is megsegítette?

belső monológ

Rögtön érthető a központozás hiánya: a dalból belső monológ lesz. Ledobom magamról a mások halálának terhét, azokét, akiket túléltem – visszavertem az ostromlót, (metaforát váltva) lelepleztem, hogy blöfföl – megállítom a pillanatot, gúnyos képpel élvezem a diadalt –, de máris talminak érzem, legyen azoké, akik engem majd túlélnek –, hisz mégiscsak megállításra érdemes pillanat volt.

Akár vége is lehetne a versnek, ha nem marad kimondatlan valami igazán fontos. Ami vakmerő fordulattal értelmet ad a mámornak és a haláltudatnak. A horatiusi non omnis moriar. (Meg nem halhatok én teljesen.) Csak épp nem a költői életmű az ércnél maradóbb, a monumentum aere perennius, hanem a szerelem. Van egy valaki, aki megkérdi: Élsz-e még? S akinek hangulatot, gúnyt meghaladva, már-már költőietlen őszinteséggel azt felelhetem: Élek, szeretlek.

A FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiából

1. Utalás az antológiában a Vas-vers előtt közölt Komáromban ég a gyertya című népdalra. ↑

kép | unsplash.com