BABITS MIHÁLY VERSÉRŐL
2009 július
RÉGEN ELZENGTEK SAPPHO NAPJAI
A líra meghal. Nagyon is merész
kezekkel téptük a kényes leány
hegedü-testét, vad-vad hangokig
csigázva, hogy ma már csak nyögni tud
s hörögni mint halódó… Nincs ütem
jajában többé, nincs se szó, se tag:
az értő agy s zenés szív nem beszél,
csak a tüdő liheg, csak a torok
kiált s a szédült gyomor álmodik.
A líra elhal, néma ez a kor.
Kinek szólsz, lélek? Mondják, milliók
nyögését nyögd ma, testvérek vagyunk
s mit ér a szó, amely csupán tiéd?
De istenem, hát testvér az, aki
nem hallja meg testvére panaszát,
ha nem övé is? Önző a világ:
csak közös inség, közös láz, közös
zavar dadog, ─ a többi csönd s magány.
A líra meghal, és a szerelem,
mint a galambok csókja, hangtalan.
Óh kedvesem! magunknak szól a dal.
Régen elzengtek Sappho napjai.
Csókolj! A líra meghal, és a bús
élet a kettes csöndbe menekül.
Az ember hajdan ember volt, s szive
itta az embert, testvérszív; ─ ma nyáj,
megúnt baján kérődző. Légy sziget
s várj napot a mocsárból! Különös
gubók szülhetnek pillét. Mit tudod?
Az istenek halnak, az ember él.
A káosz görög szó, jelentését mindenki ismeri. Ellentéte a kozmosz, melyet az Értelmező szótár „világegyetem, világűr”-ként magyaráz, holott eredetileg „szép rend”-et jelentett. A rend pedig ritmus, dallam, szerkezet, világosság. A szellem rendet teremt a zűrzavarból: tette egyetemes, kozmikus. A modern költészet attól vált problematikussá, hogy elszakadt a kozmikus rendtől. A romantika ejtette bűnbe, mert túlértékelte az alkotói egyéniséget, nem a mű egyetemességét, hanem a költő egyszeriségét, megismételhetetlenségét hangsúlyozta. Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga, – ez áll a romantika zászlaján. Leértékelődik a mű, az alkotó szeszélyei árnyékot vetnek rá. Megszületett az én-líra, az egyedüli emberpéldány vallomása önmagáról, s e vallomásban nem az ember egyetemessége a fontos, hanem alkalmisága. A mű behorpad, elhomályosul. Félbemarad. Nem jut, nem juthat el a kozmoszig, a szép rendig. Nem tud megérni, aszúsodni, megvilágosulni. Többnyire csak műhelytanulmány marad, töredék, vázlat. A költő kitárja műhelye ajtaját, s elvárja, hogy az olvasó bekukkantson rajta, őt lássa, egyszeri kínját-baját, szenvedését és szenvelgését, s ennek torz tükrében a félbe-szerbe hagyott művet, ami szinte nem is fontos, csak melléktermék. A kabbala a teremtés négy lépcsőfokát ismeri. Az első kettőről beszélni is alig lehet, a harmadikban megszületik a szó, a negyedikben megtisztul. A modern költő a teremtésnek csak a harmadik fokozatát ismeri. Nem alapozza meg a művet teljes mélységben, s nem is fejezi azt be. Hisz a kész opusz kozmikus világossága elhomályosítaná egyéniségét, szeszélyeit, keserű arcát. Régen elzengtek Sappho napjai!
A VERSES ÖRÖKNAPTÁR című antológiából