A KÖVETKEZŐ CIKLUS
[SZÓ-BESZÉD]
Rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.
„Mindig a viszontagságok maradnak meg a történelem emlékezetében. Valami ösztönös meggyőződés mégis azt súgja, hogy az életöröm, derűs boldogság és édes nyugalom végösszege, ami az embereknek valamely korszakban osztályrészül jutott, nem nagyon különbözhet más korokétól. És a késő középkor boldogságának fénye nem is tűnt el teljesen: még mindig él a népdalban, a zenében, a tájképek nyugodt távlataiban és az arcképek komoly vonásaiban.
Mégis, a tizenötödik században még nem volt szokás – talán azt is mondhatnánk, még keresték a megfelelő hangnemet -, hogy hangos szóval dicsérjék a világot és az életet. Aki komolyan szemügyre vette a dolgok folyását, és ennek tudatában formált ítéletet az életről, az bizony rendszerint csak a szenvedésről és a kétségbeesésről emlékezett meg. Az ilyen megfigyelő úgy látta, hogy az idők a végükhöz közelednek, és minden földi dolog pusztulása már-már elkerülhetetlen.”
(Johan Huizinga: Őszi középkor, Balogh Tamás fordítása)
Huizinga mondatai ráébreszthetnek, hogy amit történelemnek hívunk, az valójában válságok krónikája. A jólét, a béke, az apró örömök nem kerülnek bele a történelemkönyvekbe, mert nem tartjuk őket „eseménynek”. A történelem a szenvedést jegyzi fel, nem a boldogságot. A boldogság nem robban, nem hagy romokat, nem hív tanácsadókat: a tragédiát lehet értelmezni, elemezni, doktorálni belőle – a nyugalmat nem érdemes publikálni, nem hoz impakt faktort.
alkalmazkodóképesség
Az emlékezet – legyen egyéni vagy kulturális – reprezentatív mintavételezés helyett szelektív torzításon alapul. A kognitív rendszereket evolúciós szempontból a túlélésre optimalizálták, nem a történeti pontosságra. A fájdalmas, veszélyes vagy megrendítő eseményekhez kapcsolódó emlékek mindig előnyt élveztek az idegrendszer figyelmi hierarchiájában: ez nem csupán pszichológiai jelenség, hanem adaptív stratégia. A sikeres túléléshez fontosabb volt megjegyezni, hogy mitől kell félni, mint hogy mikor volt jó. A 15. századi ember által érzékelt világvége-hangulat kulturális szempontból kognitív előítélet eredménye is lehet. Ha egy civilizációs modell (pl. a középkori világkép) eléri alkalmazkodóképessége határát, az abban élők természetes módon érzékelik úgy, hogy „az idők a végükhöz közelednek”. Valójában azonban nem a világ vége közeledik, hanem egy komplex adaptív rendszer eljutott a reorganizációs fázisba – a kultúrák és intézmények evolúciója éppen úgy működik, mint a biológiai evolúció: periódusosan fellépő stabilitásváltásokon keresztül.
Történelmi fordulópont? Nem. A rendszer lüktetett, alkalmazkodott, a világ nem omlott össze, csak szokásosan megváltozott. A kor embere pesszimista volt: úgy érezte, hogy vége a világnak. De nem volt vége, sőt, éppen akkor kezdődött valami új – a reneszánsz, a reformáció, a modern világ előszobája. A pesszimizmus voltaképp egy rendszer-összeomlás előérzete volt. Ilyen a rendszerlogika: amikor egy adott paradigma kifullad, az emberek összeomlásként érzékelik. A régi már nem működik, az új még nem látszik: ez a vákuum mindig ijesztő.
És Huizinga pontosan ráérez: mindeközben az életöröm nem tűnik el, csak nem hangos. Ott van a népdalban, a tájképben, a hétköznapban. És amikor a régi rendszer összeomlik, ezek az apró örömök válnak új alapokká, ezekből indul el a következő korszak. Ezért kell értenünk, mi történik ma: a jelenlegi globális gazdasági és társadalmi rendszer is a kifáradás jeleit mutatja, az emberek nem érzik komfortosan magukat benne, mert nem az ő igényeikre válaszol. A következő ciklus most formálódik: kérdés, hogy ki tud időben alkalmazkodni. Aki csak a szenvedést látja, lemarad, aki azonban a csendes mintákat figyeli – a társadalmi elvárások átrendeződését, az új értékrendek kialakulását –, az megértheti, merre tartunk.
Huizinga szövegrészlete így nem a múlt értelmezése – hanem figyelmeztetés: felismerjük-e, mikor vagyunk épp az átmenetben. A népdal, a tájkép pedig valójában információhordozó is, amely kódolja a pszichológiai stabilitást, amit alig dokumentált a történelem. Így az öröm tudásként mégis továbböröklődik: nem genetikai, hanem kulturális úton.
Egy korszaknak nemcsak a kiáltásait, de a suttogásait, a kuncogását is meg kell hallanunk.