BEBOCSÁTÁS
1997 június
Nem fogok bebocsátást nyerni. Elém áll majd Mihály, és azt mondja: elillanni hagytad a pillanatot, amit az évek, évtizedek szálaiból fontunk, összecsomóztunk; sodortuk a szálakat, mint a párkák, pedig a mi istenünk minket bizony nem ilyesmire rendelt; de gondoltuk, összehozunk titeket, ahogy Isten szokta néha a Napot, Holdat, Földet; megteremtjük a nagy konstellációt, ezt mondtuk magunkban, és egyeztettünk, konspiráltunk, csaltunk: 5 perccel később indítottuk a 7-es buszt, hogy elérd, elérd azt, és ne a következőt, egy öregasszonyt a lakhelye előtt két megállóval leszállítottunk, hogy a helyére te ülhess, a hátad mögött már ott ült az öreg Bánáti Sándor – és Gábriel, tudod, aki a karban énekel, és a kelleténél is jobban tiszteli a szólistákat, és mindig meghatódott olyasmitől, hogy a Filharmónia meg Rendezőiroda, odacsalt egy másik öreg tenoristát is, aki majdnem olyan volt, mint a Macskajátékból a Viktor (ezt csak neked mondom, hogy kiismerd magad), és a két tenor hangosan örült egymásnak, ilyeneket mondtak örvendezve: énekelsz-e még, kivágod-e most is a magas c-t? Ebből neked már ki kellett hallanod a Bánáti Sándor hangját, Bánáti Sándorét, aki a gyufagyári kultúrházban a virágáriát is énekelte, és te másnap az osztályban azt hencegted róla, hogy szebben énekel, mint Gigli – igen, itt volt a pillanat, hogy hátrafordulj, és Bánáti Sándornak felidézd a régi önmagát a te régi önmagad szemével nézve; de te csak kászálódtál, „hogy leszállhass, s titokban pislogtál csak hátra; itt volt a nagy konstelláció, koronatanú lehettél volna, de te laposan kihátráltál.
Mihálytól nem fogok bebocsátást nyerni.
örökváltság
De Gábriel – aki a karban énekel – szelíden azt mondja, hogy nincsen jóvátehetetlen. Megírtad-e már?, kérdi. Összehoztad-e az örökváltságodat: írtál-e valami rendeset belőle? Még nem, de akartam mindig, egyszer már a papírt is elővettem, de valami mindig közbejött. Majd ezután. Mondom.
Gábriel nem mondja, hogy nem hiszi el, de elmegy Mihály után.
Nem tudom, hogy alakul a bebocsátásom.