MŰVELD A CSODÁT…
[SZÓ-BESZÉD]
Rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.
Tóth Árpád: RÍMES, FURCSA JÁTÉK
Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Ó, zokog, bár negédes –
Fogadd szivedbe, édes!
Mert csupa szívbe vert seb
Vérszínezi e verset,
Mint halvány őszi rózsa
Szirmát az őszi rozsda.
De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked,
Csak ily borús zenéket.
Szebb volna büszke kastély
Termén egy fényes estély,
Vagy lágy keréken zajló
Kocsidba drága pejló…
Vagy elrobajló fülke
Ringó pamlagján dűlve
Elnézni, merre foszlott
A sok távíró-oszlop…
Vagy űzni falka fürtjét,
Hallani hallali kürtjét,
Míg elfakul porosra
A frakk vidám pirossa…
Vagy tán az volna szebb lét:
Nézni istennők keblét,
Hol antik ívek árnyán
Mereng sok régi márvány…
Vagy Svájcban lenni vendég:
Csodálni naplementét,
Vagy vinne halk fedélzet,
Hol a banános dél szebb…
Ó, mind e rím mi kába,
Ó, mind e vágy hiába,
Nekünk, két árva rabnak,
Csak sóhajok maradnak…
De hallgasd most e verset,
E torz kedvvel kevertet,
Zsongítson furcsa hangja,
Mint füstös képü banda:
Itt flóta, okarína
S hegedük soka rí ma,
Száz hangszer, minden rím más,
S vén bánatom a prímás.
Ízzék a dal duhajjá,
Csattanjon vad csuhajjá,
Majd haljon el sohajtón,
Fejem öledbe hajtom.
Csönd. Ajkaim lezárvák.
Ringass: árva az árvát,
Így, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma…
Hetek óta keresem az okát, hogy miért nem hagy nyugton Tóth Árpád rímes furcsa játékának szívfájdító gyönyörűsége annak ellenére, hogy elemzői és magyarázói közül többen a benne felsorakozó képek groteszkségét, sőt, karikatúra-jellegét emelik ki a vers élve-boncolásakor, vagy leszűkítik egy reménytelen élethelyzet metaforájára, netán egy könnyed, nosztalgikus költői játékra (ahogy a címben utal rá a költő is), és mindezek bizonyára fel is lelhetők benne itt-ott, de nem adnak magyarázatot az elementáris hatásra, amit olvasójában – ez esetben bennem – ébreszt.
Naponta kelt – mint vízbe dobott kő – egyre táguló köröket: emlékek, asszociációk gyűrűzik körül, naponta visz egyre mélyebbre és messzebbre; sodor messze… messze, de nem Babits logikus rendbe szerkesztett, katalogizált tájaira, hanem a múlt szeszélyes és személyes örvényeibe.
Persze, az olvasás nem a legmegfelelőbb kifejezés a rímes furcsa játékkal kapcsolatban, hiszen nem az értelmünkön keresztül közelít meg minket. Ránk tör és eláraszt, mint a szerelem, bőrünket bizsergeti, tőrt forgat bordáink között, édessége, a méz ősi, urali ézessége, az Ómagyar Mária siralom kódexbetűiből kibontva érzékszerveinken keresztül vesz birtokába: emlékképeket láttat, íze-illata, állaga van, miközben késélen táncol érzelgés és érzelem, szenvelgés és szenvedély, negédes és édes, élet és halál között.
szecesszióval nyakonöntött romantika
Kihalóban lévő generációnk – a mai nyolcvanasok-kilencvenesek nemzedéke – mindannak égi mására rátalál ebben a különös, szecesszióval nyakonöntött romantikában fogant versben, amit kisgyerekként öntudatlanul magába szívott felmenőinek a 19. század derekáig visszanyúló, nyelvi- és viselkedésbeli hagyományként rátestált emlékeiből. Hiszen nagyszülei – tanár és nyomdász nagyapja, kántor és iparosodó parasztcsaládból érkező nagyanyái – a kiegyezés utáni évtizedekben születtek, egyidőben a Nyugat első nemzedékével!
A veretes szavak, különleges szókapcsolatok, és a Tóth Árpád tollán különös értelmet nyert és klasszikussá nemesedett enyhén avítt jelzők és ragok felidézik kamaszkori olvasmányainkat a könyvínséges, negyvenes-ötvenes évekből, amikor az új hatalom a múlt végleges eltörlése végett képletesen elégette, a valóságban tonnaszámra zúzdába küldte a köz- és magánkönyvtárak könyveit, és mi, akkori gimnazisták faltuk a szúette ládákból, poros padlásokról, dohos kamrákból titkon előkerült ósdi regényeket, régi füzetes ponyvákat, a Vasárnapi újság 20. század eleji egybekötött példányait, színlapokat, és lapoztuk hajdani divatlapok szakadozott metszeteit a falkavadászatok századokon és határokon átívelő hallali kürtszavával fülünkben, és a rókákat űző gavallérok frakkjának porosra fakuló pirossával szemünkben.
A múltból feltoluló érzelmek, képek és nyelvi jelenségek (mint az ajkaim lezárvák vagy a vérszínezi e verset) kézzelfogható közelségbe hozzák magántörténelmünk olyan mozzanatait is, amelyekre közvetlen utalás alig van vagy nincs is a versben, legfeljebb a költő életrajzából és a kor ismeretéből következtetünk rájuk, mint tízesztendős apám iszonyatára, mikor e rímes furcsa játék születésének évében végignézi legfiatalabb, tüdőbajos nagynénje véres halálát.
De felötlenek más párhuzamok is.
Bár kisgyerekkorunkból hozott, sőt, elődeinktől örökölt emlékeinkben a büszke kastély termén nem rémlik fényes estély, de gyertyafényes vacsorák igézete – ezüst evőeszközös, damasztszalvétás, bécsi porcelános terítékkel, elegáns vendégsereggel – igen. És négy esztendősen pullman-kocsi ringó pamlagján dülve is utaztam anyámmal, és a gőzösről leszállván lágy keréken zajló konflisban is ültem az előttem kocogó pejlovat csodálva, mikor még híre-hamva sem volt taxizásnak.
A füstös képű banda száz hangszere pedig visszamuzsikál több mint nyolc és fél évtizeddel ezelőttre, amikor gügyögni épp csak elkezdő koromban anyám énekkel altatott esténként. Repertoárjában sok dal szerepelt, közülük azonban csupán egyetlen töredék maradt meg olyan elevenen bennem, hogy halkan simogató lágy szopránján eredetiben hangzik fel ma is fülemben, ha rá gondolok. Mintha itt és most énekelné a ladiladilom, sárga liliomot, míg a refrént megelőző rövid és vad sztorira már csak elmosódott szuvenírként emlékszem. (Ennek a szelektálásnak bizonyára megvannak a szakszavai az irodalomelméletben és a pszichológiában is, de azok inkább elkendőzik a lényeget, mintsem közelebb hoznák, mert csupán magyarázzák, nem művelik a csodát, ahogy Nagy László Hegyi beszéde szerint kellene!)
alussza mély magzatálmát
A ladiladilom, sárga liliom fragmentumnak valójában semmi köze nincs a hozzátartozó dalszöveg zanzásított drámájához, ami a cigányok sátora kigyulladásáról, a bennégett vajdáról és zimberi-zombori szépasszony-lányáról, valamint az elbeszélő sajnálkozásáról szól, és amire csak közvetve emlékszem, anyám hangján megszólaló eredetijük már tudatalattimba süllyedve alussza mély magzatálmát, mindazzal az ősi tudással és emlékanyaggal együtt, amely az újonnan szerzettekkel meghatározza egyedüli példányságomat, egyszersmind be is olvasztja a múlt végtelen, anonim közösségébe, ám a ladiladilom titokzatos jelszava, vagy inkább varázsigéje felold minden tilalmat és mindenestül rám zúdítja a múltat.
Én is altattam gyerekeimet pólyás koruktól, de versekkel, mert a dalokat, bármennyre szeretem a Téli utazást vagy az Ej-haj gyöngyvirágot, nem tudom reprodukálni: köznapi nyelven szólva botfülem, választékosabban kifejezve csak belső hallásom van. Ezért ringattam olyan versekkel álomba őket, amelyek iskolás koromtól belém ivódtak nyomdász nagyapámtól örökölt kedvenceimből: Kosztolányi Mágiájából, a Szegény kisgyermek panaszaiból és Somlyó Zoltán Északra indulok című köteteinek 1912-es első kiadásából. Versekkel, melyek sorait nagyapám fürge ujjai szedtek kicsiny ólombetűkből a múlt század tízes éveiben az egykori békéscsabai Tevan nyomdában.
Most látom csak, hogy milyen közeli rokonságban vannak a megjelenésük után több évvel született – ámde általam csak sok évtizedes késéssel megismert – Rímes furcsa játékkal, és azokkal a régi gyerekmondókákkal is, amelyek nagy részét szintén nem gyerekeknek szánták, ősi varázsszövegek töredékei bujkálnak bennük, mint Weöres Sándor és Pásztor Béla tudat és tudattalan határán billegő, ésszel fel nem fogható asszociációkra épülő, közösen teremtett négysorosaiban is.
Unokáimat már a Holdaskönyvvel is altattam és Apollinaire kikericseivel, a halni készülő nagy réttel, az idő szagával és a letépett hangaszállal, de újra és újra közéjük csempésztem a tinédzser-koromat megigéző, nagyapámtól örökölt mantráimat, és pilláik végül olyan versekre csukódtak le esténként, mint a Régi szerelmes levele vagy a Züllött lantos szerenádja.
központozás nélkül
Én úgy szeretlek a cigarettához és a szalonkabáthoz te vagy a hit... duruzsoltam lányaimnak és kisfiamnak központozás nélkül, meg azt, hogy ó hölgyek hölgye délvirág ó völgyek völgye mély világ te sírkő fölé vont világ nézd most jön fel a holdvilág, és álmaikon holdsütötte tájak képe úszott át és hallgatták a szivük zajait, amikor még beszélni se tudtak, sőt azután is, de soha nem kérdezték meg később, hogy mi az a szalonkabát, vagy hogy mit jelent az a sor: hűvös éjben zúg a vér csantavér csantavér, ahogy én sem kérdezősködtem a ladiladilom sárga liliomról anyámtól.
Ezek megkérdőjelezhetetlen evidenciák voltak, mint az, hogy nappal világosság van, éjszaka pedig sötét, és belénk épültek mint mérce és mérték a költészetben. Nem kellett hozzájuk magyarázat: a szavak maguk művelték a csodát.
S hogy a Rímes furcsa játék csak most tört be etalonjaim sorába, annak egyszerű oka van: Tóth Árpádnak nem jelent meg kötete Tevanéknál, így nem került föl nagyapám rozoga könyvespolcára sem.