AZ ARANYMADÁR 1. rész

I.

William Butler Yeats utálta az időt.

Legszívesebben kihajította volna középkori toronyszobájának ablakán – ám ami azt illeti, az ilyesmi éppen fordítva szokott történni. Pedig igazán megtett minden tőle telhetőt: verseiben, áttételesen és művészi leleménnyel ugyan, de több tucatszor átkozta el. Időskorában fiatalító műtétnek vetette alá magát. Beiratkozott a lehető legexkluzívabb hermetikus társaságokba. Mégis úgy tűnik, sem a Steinach-féle beavatkozás, sem az Arany Hajnal Hermetikus Rendjében elnyert beavatások nem hozták meg a kívánt eredményt. Yeats továbbra is öregedett, és továbbra is utálta az időt. Hatvanadik életévét betöltve sem tudott megbékélni a mulandósággal.

Ezért egy napon fogta a cókmókját, és elhajózott Bizáncba.

*

Vannak költők, akiknél Isten ments’, hogy az ember a művek mögé akarjon pillantani, és megismerni az ún. „személyiséget”, aki ezt a sok csodát létrehozta. Alighanem Yeats is közéjük tartozik. Nem lehetett különösebben rokonszenves jelenség: angolul verselő ír nacionalista, aki az imádott színésznő helyett jobb híján elvett feleségből spiritiszta üzeneteket sajtol ki műveinek nyersanyagául, hátha így csitul valamicskét a mulandóság miatti mardosó rettegés. Ám miután a színésznő, Maud Gonne még akkor sem mutat hajlandóságot iránta, amikor elválik nyalka férjétől, MacBride őrnagytól, ráadásul meseszép lányát, Iseult Gonne-t is hidegen hagyja Yeats udvarlása, az 1916-os ír felkelést is vérbe fojtják és alkotói kétségeire a Nobel-díj sem hoz enyhülést – nos, akkor Thoor Ballylee középkori bástyájában elsáncolva magát megírja két csodálatos és kiábrándult versét, melyeket mágikus kapocsként fog össze, és csatol az életmű többi darabjához ez a név: Byzantium.

II.

Sápadt téli reggel volt, és Róma. Egyedül ültem a Santa Prassede boltozata alatt, és néztem, amit szemünk sohasem láthat. Mindent. Az idők teljességét, a testekben ébredő szellemet, Istent és embert, földet és eget egyetlen, szikrázó képben. A január végi ködön át, a tetők sokszorosan tört horizontja mögül valahogy utat talált magának a napfény, és mintha kovakőből, lángot csiholt a falból: a kettős diadalív koszorúkkal vonuló véneinek tunikája vakítón szikrázott, akár a frissen hullott hó, mögöttük szivárványszínekben pompázott az apszis tarka tojáshéja. Arra gondoltam, így illenék megöregedni, ahogy ezek az apokaliptikus vének: örökös napkeltében fürdőzve. Mert a jelenet, bármit mondjanak a turisták bédekkerei, nem a világ végét mutatja, hanem a valóság ébredését: hiszen látnivaló, hogy az angyalok, vének, szentek, városfalak, és érett datolyától roskadó pálmafák körül és mögött és fölött kékben és pirosban játszó felhőfoszlányok úsznak, az apszist és boltíveket hajnali égbolttá minősítve át. Ez itt nem valaminek a lezárása, hanem éppenséggel a nyitánya: virradat, feleszmélés az igazságra. Örökös kezdet, amelynek mélyén, mint a reggeli tengeren, megcsillan minden szín és minden lehetőség.

*

Néhány napon át apszismozaikokat jártam végig Rómában, egyszer borongós, másszor derűs, de mindenképp gyorsan bezáruló napokon. Hajnalból hajnalba mentem, szisztematikusan járva végig összesen nyolc évszázadnyi pirkadatot. Láttam, mint jelenik meg a Santa Constanza pasztell-árnyalatú, még egészen antik ízlésben felrakott kövei közt a trónoló Megváltó alakja, óvatosan csempészve eszelősen friss színeket a méltóságteljes birodalmi boltívekre. A Santa Maria Maggioréban föl-alá járkálva néztem, hogyan szikráztattak fel vagy rejtettek homályba a régi mozaikrakók egy-egy alakot vagy részletet a mozaikkockák csaknem észrevétlen megbillentésével, tudva, hogy akkor más szögben verődik vissza róluk az ablakokon át érkező fény. A Santi Cosma e Damianóban Isten Országának hallgatag, tengermélyi kékje fogadott, itt a szentek búvárok módjára lebegnek a mennyei akváriumban. Az egymásra rakódó felhőkön, mint rózsapiros, bíbor- és narancsszín, ezüst és márványos fehér lépcsősoron ereszkedik alá az isteni Ige a föld medencéjébe. Meglátogattam a rikító pipacsok közé plántált Primus és Felicianus mártírokat, akik az állandó tavaszban sütkéreznek, és utána a Forum rommezejének peremén szemet szúrt az optimistán nyíló egyszál pipacs. Megnéztem, hogyan feslenek ki Szent Ágnes bizánci császárnőként ábrázolt alakja fölött a szférák égi szirmai. Szemrevételeztem a Tevere túlpartján, a Santa Cecilia homlokzatán mászó mozaikcsigát, annak bizonyítékaként, hogy a legparányibb dolgok is megtalálják a maguk (lassú) útját az öröklétbe (ha ugyan az nem eleve nekik készíttetett), és nem nyughattam, amíg a Santa Maria di Trastevere szentélyében fel nem fedeztem a kocsmát, az egyetlent, amely helyet kapott a Mennyei Jeruzsálem külterületén. De ha csak lehetett, ha csak pár percre is, mindig útba ejtettem a Santa Prassedet. Egy alkalommal észrevettem, milyen ravaszul komponálták össze a kettős diadalívet az apszissal: ha valaki a régi főkapun át lép a templomba, mindössze egyetlen ív látszik, a másik takarásban marad: aztán ahogy az ember, szemét az oltárra függesztve lépdel előre – a régi mesterek bizonyára ezzel számoltak –, lépésenként válik el egymástól a két bolthajtás, a rejtőzködő pedig feltárja, amit az első csak távoli látomásként mutatott: a mennyei Jeruzsálem belsejét és lakóit. Más alkalommal próbáltam kideríteni, melyik lehetett a főpapi síremlék, amelyről Robert Browning egyik hosszú és szép versét költötte: A püspök megrendeli sírkövét Szent Praxedis templomában. Hol lehet a fülke – ha létezik egyáltalán –, ahonnét „látni a szószéket s egy darabot a kórusból… S a magas dómot, hol angyalok laknak, és bujkál némi napsugár”? Amikor pedig esténként visszabaktattam a szállásra, a táskába gyömöszölt papírok közül kikotortam az öreg és undok Yeats két útinaplóját: a két Bizánc-verset, amelyek elbeszélik, hogyan szállt hajóra és indult el, színésznőt, ír virtust, levert lázadást, okkult beavatást, irodalmi sikerek és magánéleti kudarcok leporellóját hagyva maga mögött, kiábrándultan, de a megifjodás reményével, Bizánc felé.

III.

Yeats nem volt történész, és a köznapi Bizánc, mint úgynevezett történeti tény, nemigen foglalkoztatta. Miután utálta az időt, nem vesződött tételes apróságokkal; az adat úgyis a percé, amelyből vétetett. Kézbe vett ugyan egy-két bizantinológiai tárgyú munkát, de nem többet.^[1] A történeti Bizáncot inkább intrikástul, címkórságostul, dinasztiástul, mindenestül zárójelbe tette, és csak a történeten, szóval az ideiglenesen túlival törődött. Ami a bizánci művészet. Ha tetszik, százszorosra nagyította azt az egyoldalú Bizánc-képet, amitől történész-szakemberek nemzedékeit veri ki a víz: mert tudományuk egész arzenálját latba vetve munkálkodnak azon, hogy a szent Bizánc vastag aranyozása alól előkaparják a profán, gyarló és ingatag államszervezet, és hozzá a változékony mindennapok képét. Yeats, megkockáztatom, erre volt a legkevésbé kíváncsi. Nem érdekelte a piacok, hajóépítő műhelyek, vidéki uradalmak, az eretnek ázsiai szekták, vándorcirkuszosok, szajhák, haszonleső udvaroncok és agyafúrt kalmárok eszelősen tarka világa, csakis a mozaikok néma Bizánca: ez a mélytüzű, metszett ékkőhöz hasonlatos, már-már nem e világian áttetsző királyság. Yeatsnek a könyörtelen történelemből untig elege volt, többek közt azért is, mert – bár nem minden alap nélkül, de némileg önhitten – magát is hibáztatta a vérbe fojtott 1916-os dublini felkelésért. Amikor Bizánc felé indult, egyúttal a történelmet kívánta maga mögött hagyni, hajójának orrát egyenest az öröklét felé fordítva. Hiszen ahol nincs idő, ott megvénülés sincs, és halál sem.

*

Vénnek nem jó e táj. Az ifjak itt
egymás nyakán, a fán a madarak
– halandó népség – zengik dalaik,
lazacos zúgók, ángolnás tavak,
hal, vad nyárvégtiben dicsérgetik,
mi csak tenyész, él-hal a nap alatt,
buja zsongásba hullva megvetik
az időtlen szellem remekeit.^[2]
That is no country for old men. Ez nem véneknek való vidék.

Írországról beszél, az otthonáról végül is, a zöld tenyészet, a legelők és tavak szigetéről, de persze nemcsak arról. Hanem tágabb otthonról, a világról is, ahonnét el kell indulni egyszer, ha már nem való azoknak, akiket elért a vénség. Mert az e világ (pontosan „ez”, ami éppen itt van) mindenestül az ifjaké, akik még csak nem is „egymás nyakán”, hanem egyenesen „karjaiban” leledznek (in one another’s arms) – mert minden ölelkezik, egymásba fonódik, ami él, halakként fickándozva a pezsgő vizekben.

Fish, flesh, or fowl – hal, vad, szárnyasok. Egyszerű felsorolás, de angolul úgy hangzik, mint három jól irányzott köpés a világra: hiszen whatever is begotten, born, and dies: ami csak keletkezett, születik és meghal. Szemétre való. Caught in that sensual music all neglect / Monuments of unaging intellect. Érzéki zene, amely mindent bűvkörébe von, elzsongít: a természet szirén-éneke, képes elvenni az ember eszét. Az intellektust, mely nem vénül a hanyatló testtel, nem hogy nem respektálják, még csak megvetésre sem méltatja itt senki: egyszerűen levegőnek nézik (neglect).

„Egy éltes ember szánandó dolog,
boton rongyos kabát csupán, hacsak
nem esd a lélek, énekel s zokog
halottasingben is rongyainak,
nem dal-iskola ez, hanem konok
buvárlata önnön csodáinak,
ezért hajóztam tengereken át,
látni Byzantium szent városát.”

Elsőre azt hinné az ember, hogy ebben a stanzában a Bizánc a legfontosabb szó – pedig nem. Hanem az unless, a „hacsak”. Tattered coat upon a stick, unless… hacsak a lélek nem tapsol, dalol, és még hangosabban zeng (sing and louder sing), hogy hangját ne nyomja el a folyók zúgása, szerelmesek nyögdécselése, a szülés sikolya, madárdal, a világ ezerszólamú éneke. Zengje a szellem énekét a többi toprongyosnak, akik bűzös, halandó rongyaikba bugyolálva réges-régen elfeledték már ezt a hangot, ezt a másik, időtlen éneket.

És hogy miért kell ide Bizánc? Mert ott befelé fordul a tekintet, „önnön csodái”, pontosabban „önnön nagyszerűségének emlékművei” (monuments of its own magnificence) felé. Byzantium: a lélek megépített városa.

„Kik Isten szent tüzében állotok,
bölcsek, a fal arany mozaikján,
a szent tüzből peregve szálljatok,
lelkem énekmestert ugyan kiván!
Szívjátok fel szívem; vágyban sajog,
s halandó testhez kötve mostohán,
nem ért ahhoz: vigyétek hát ti be
a halhatatlanság remekibe!”
O sages standing in God’s holy fire!

Ti bölcsek, kik úgy álltok az égi láng közepette, anyagtalan ragyogásban, akárha egy fal mozaikján. A találkozás jelenti Yeats számára a megérkezést: a megérkezést Bizáncba. Ez a szellem földje, amely tűzből vétetett, nem az e világ, hol zúgó és tovasiető, hol meg poshadó, pangó vizek találhatók. Emitt szüntelen nyüzsgés, haláltól sürgetett izgága párosodás, szűrt fény vagy derengő félhomály, amott, a vizeken túl – makulátlan ragyogás. Zöld Ír-hon, arany Byzantium. Az alkonyat földje az egyik, ahol a nap a tengerbe száll, a napkelet földje a másik. A kontinens két kapuja. Ha emitt meghalni lehet, amott bizonyára megszületni érdemes. Arany dómjainak belsejében mintha az égboltra siető nap fénye rögzülne. És a bölcsek ennek a hajnali fénynek a szívében állnak: őket szólongatja Yeats, ahogy szeánszokon a holtak lelkeit hívta – de ezúttal nem az árny-lelkekhez, hanem hozzájuk esdekel: consume my heart away, emésszétek el szívemet ti, akik tiszta láng vagytok, maradéktalan szellem, mert ezt a szívet, így, ahogy van, vágy sorvasztja és béklyózza a testhez, ehhez a haldokló állathoz – fastened to a dying animal – eladdig, hogy többé már nem is tudja önmagát. Yeats magyarul kissé homályos félmondata („nem ért ahhoz”) angolul így szól: it knows not what it is. Nem tudja magáról, micsoda.

„Lelkem többé, levetvén testemet,
semmi természeti formát nem ölt:
de milyet görög aranymivesek keze
zománc-aranyból remekelt,
ébren tartván álmos császár-szemet,
vagy dall, ha egy aranyboltivre ült,
Bizánc urainak s úrnőinek arról,
mi volt, mi van, s mi még lehet.”
Once out of nature I shall never take / My bodily form from any natural thing…

Nem a „lélek” nem vesz föl többé fizikai alakot, hanem „én”. Csekély, de nem lényegtelen különbség. Ha egyszer a természettől, a vágy, nemzés és pusztulás köréből megszabadultam, semmi olyan testi alakot nem öltök már, ami a természetből vétetett. Yeats minden jel szerint úgy képzelte, hogy a test amolyan sűrített lélek, amelyet az anyagtalan szellem hoz létre az „életszellemek”, a vegetatív lélek segítségével, így tulajdonképpen formája sem rögzített, hanem plasztikus, változékony. De a vers többet mond, mint ami a szerző meggyőződése: mert itt nem csupán a lélekről van szó, hanem önmagamról („I shall never take”): vagyis egész valómat kell testestül-lelkestül átvinni oda, Byzantiumba, és az „öröklét műremekévé” tenni; begyűjteni, akár a termést (gather me / into the artifice of eternity, áll az előző versszakban). A katedrálisok: égi csűrök, ahová a föld öröklétre megért termését betakarítják. A Jékely-féle magyar szöveg apróbb elütéseit, melléolvasásait az új kiadásokban Gergely Ágnes gyomlálta ki: így például Jékely minden bizonnyal golden bow-t, „aranyboltivet” olvasott ott, ahol golden bough, „aranyág” áll. Ez a legkevésbé sem mindegy: az aranyág mitológiai, nem pedig építészeti motívum. Az Aeneis hatodik énekében az aranyág, Prosperina szent fájának vesszeje kíséri el Aeneast a túlvilágra: Khárón csak ennek felmutatása fejében hajlandó átvinni őt a Styxen a túlpartra, vagyis az aranyág nyitja meg az átjárást a holtak örök birodalmába, egyszersmind biztosítva a visszajutást is az élők földjére. A rajta megtelepedő madár éneke már egész biztosan nem az első versszak szárnyas népségének tavaszt, vágyakozást, termékenységet dicsérő dala, hanem az öröklét magasából zengő, minden múltakon és jövendőkön átívelő ének. Amely talán nem hallgat el.

IV.

Ez a madár, az aranyágra telepedő, görög aranymívesek által remekelt madár sokaknak szemet szúrt. Yeats mindjárt a vers első közlése után kapott egy levelet állandó grafikusától, a költőként is elismert Thomas Sturge Moore-tól, aki méltatta ugyan az első strófákat, viszont elmarasztalta a költőt az utolsóért, mondván, ezzel a műmadárral egészen elveszi a kedvét az örökkévalóságtól.^[3] Voltak, akik egy Andersen-mesében szereplő, drágakövekkel kirakott gépi fülemülére asszociáltak a vers olvastán. Yeats másik kritikusa, William Empson az egész verset hajlamos volt idézőjelben érteni, és kárhoztatta azokat, akik képesek egy percig is komolyan venni, szándékosan elértve a sorok közt rejlő iróniát. Még hogy aranymadár? Efféle madár-automatát tucatjával lehetett találni a messzi Keleten, a Sárga Császárok udvarában, mint ahogy Konstantinápolyban is akadt jó pár mechanikus bestia a palota fogadótermében, a barbár követek megfélemlítésére és elkápráztatására. Különben is: Bizánc? Gátlástalan cselszövők, ájtatos hipokriták, talpnyaló udvaroncok tenyészete; métely, civilizációs mocsár, az antikvitás hullarablóinak, dicső hellének fattyú ivadékainak tanyája – hát ki kívánkozna oda komolyan, méghozzá örök időkre?^[4] Empson a történeti Bizánc, illetve annak a nyugati megvetésből és értetlenségből alkotott, a felvilágosodás óta divatos görbe tükrében nézi a másik, szent Byzantium képét, amelyről Yeats énekel; azt kéri számon rajta, holott e másik torzkép semmivel sem kevésbé fiktív – tisztán történeti szempontból –, mint az aranykorivá idealizált. Pedig Yeats nem ironizál, sem Bizánccal, sem az aranymadárral. Máskülönben nem írt volna néhány évre rá egy másik Bizánc-verset, mintegy válaszképpen: az elindulás után a megérkezés dalát.

*

„Hátrál a nap tisztátlan képe mind;
ágyban a császár ittas népe mind.
Hátrálnak éji zaj, korhely dalok,
hogy a nagy harang elkongatott.
Egy csillagfényes, holdsütötte dóm
lenéz mindent, ami
bonyolult-emberi,
vér mocsarát, dühét utálkozón.”

1930 szeptemberében a költőt újfent valami nyavalya gyötri – ez gyakran megesik –, és ezzel a verssel igyekezett, mint írta, magába „életet lehelni”.^[5] Érdekes, hogy már az első Bizánc-vers is lábadozás alkalmából született: akkor Mrs. Yeats cipelte el férjét levegőváltozásra Szicíliába, ahol alkalmuk nyílik megtekinteni a Monreale katedrális és a Cappella Palatina mozaikjait. A gyógyír mindkét esetben: Bizánc.

Gyanítom, a versszak utolsó szava inkább csak a rím kedvéért kerülhetett a magyar fordításba: mert utálkozásról szó sincs, még ha a kupola – a Szent Bölcsesség, a Hagia Szophia valószínűtlen kupolája – le is néz (disdains) mindent, „ami emberi, / minden fölös bonyolultságot” (mere complexities). Akárhogy is, ismét a Városban járunk, méghozzá éjszaka. Nem egy pillantás erejéig, hanem utcáinak sűrű szövevényét járva, különben hogyan is lehetne tudomásunk arról, mi történik éjnek évadján a sikátorokban és tereken. A csillagok és a hold említése sem véletlen: Yeats világképében jobbadán minden ezek uralma alatt áll: az állandóan váltakozó holdfázisok és az asztrális befolyás diktátuma alatt. Talán épp éjfelet kongat a nagy harang (eredetileg: great cathedral-gong, Yeats a keresztény keleten használatos szimandronokat írja körül így),^[6] a mámoros, eltikkadt hús-vér élet pedig visszavonul, átadva helyét valami másnak.

Elém egy rém lebeg, ember, vagy árny,
ember inkább s nem árny, rém, mintsem árny;
Hades múmia-pólyájú orsaja
csavart útját legöngyölheti ma.
Csak lehellettelen halotti száj
hívhat ily társat itt.
Hívom a földöntulit:
Jöjj, halálban-élet s életben-halál!

Nem igazán rém, csak image, képmás. Testetlen szellem, „inkább árnykép, mintsem ember, s inkább képmás, mint puszta árny” (Jékely fordítása itt rugaszkodik el leginkább az eredetitől). Ami megjelenik az elhagyott téren (hacsak nem a császári palotában járunk), nem igazán halott, sem nem élő, hanem egy harmadik: mintha a képmás önálló létkategóriába sorolódna, az élet számára holt, a halál birodalmában viszont élő lenne. Aztán ez a köztes, meghatározhatatlan létező (mintha a költő is csak próbálná kivenni a maga-idézte alakot), ez az egyszerre eleven és élettelen látomány egyik pillanatról a másikra szertefoszlik, helyet adva, hogy ismét előttünk álljon ragyogva, éppen a vers legközepén, az a bizonyos aranymadár:

Csoda, madár, vagy vert-arany remek,
inkább csoda, mint szárnyas, vagy remek.
Csillagfényes arany boltív csucsán
Hades kakasait példázza tán,
vagy gúnyol hangosan, mint kit a hold bánt
mert érc-dicsőség megmarad,
mulandó szirmot, madarat,
mocsárnak, vérnek minden bonyodalmát.

In glory of changeless metal – az „érc változást nem ismerő dicsőségéből” kiált fölényesen ez a hang, ezúttal egy teljes versszakot átzengve, kétséget nem hagyva afelől, hogy nem a sokat ócsárolt mechanikus szárnyasról, mesterséges játékszerről van szó. Talán egy mozaik-alakról? Mert bár a mozaikkockák éppúgy készültek üvegből vagy kövekből is, mint arany- és ezüstlapkák felhasználásával, a középkorban összefoglaló névvel egyszerűen „metallum”-ként hivatkoztak rájuk. Jékely rejtélyes okból itt is megmaradt a „boltívnél”, holott megint csak „aranyágról”, és hozzá csillagfényben fürdő aranyágról (star-lit golden bough) van szó, amely összeköti az élőkével a holtak birodalmát. S aki ezen az aranyágon ül, maga is köztes lény, sem ide, sem oda nem tartozó: képmás, madár, kézműves-remek, de mindegyiknél inkább – csoda. De legyen bármi, ugyanúgy meghaladja a mulandóságot, a vér bonyodalmait (megint: complexities), mint a nyitó versszakban a város háztetői fölé magasodó kupola.

Láng lebben a császár kőpadlatán,
nem rőzsegyujtó s vascsiholta láng:
vihar se fogja: láng lángot terem,
hová vér-nemzett lelkek soka jön
túl minden zagyva emberi dühön,
belehalván a táncba,
haldokló, buja tránszba,
mely megperzselni egy csipkét is képtelen.

Flames begotten of flame: lángok, lángból fogantak. Nem földi kéz gyújtotta, nem is tűzszerszám, kő vagy érc csiholta. Nem anyag-táplálta tűz, így a szélvihar sem képes kioltani: az égő csipkebokorra emlékeztet, amelynek ágai nem hamvadtak el. Ellenben a testből és vérből származó lelkeket megtisztítja, az anyagtalan lángok tánca eltünteti belőlük mindazt, ami gúzsba köt – hát ezért vágyódnak és jönnek a lelkek Byzantiumba „a tengereken át”. A lángért („Isten szent tüze” az előző versből), amely nem elemészt, csak átizzít, önkívületig hevít, és amelyben eltűnik minden szövevényes, zavaros, összekuszált, indulattól béklyózott (complexities of fury), mígnem a lélek egyszerű és szabad lesz megint. Hát ezért gyülekeznek a dóm árnyékában, éjfelen a szellemek, hét tengerről vágtatva sötét, háborgó vizeken át:

Delfin vér-mocskos hátán nyargalász
szellem szellem után! Az árt töri a rács,
a császár vert-arany szép rácsai!
A táncos folyosó márványai
megtörik a bonyolultság dühét,
e rémeket, melyek
újakat nemzenek,
s a tenger delfin-tépte, tajtékzó vizét.

Jékely következetes: megint rémet ír, holott itt is images-ről van szó, új képmásokat nemző képekről. A „táncos folyosó” kissé homályos: marble dancing floor áll az eredetiben, márvány táncparkett. Pedig nem mellékes a szóhasználat: a versben végig kő, érc és láng tartóztatják fel az örvényt, fékezik meg a vizek és a belőlük özönlő szellemek áradatát. Itt, ha lehet, még tisztább, még egyértelműbb a képlet, mint az előző Bizánc-versben: két strófát a víz, a nedvek, a mocsár, az éjszaka, az alvilág és a hold ural, kettőt a nevenincs tűz, a lángok megvilágította márvány és érc. Változékony és formátlan világ az egyik, a másik: szilárd és kitartó ragyogás. A kettő közt mintegy választóvonalként ível az aranyág; őrszemként áll csúcsán a madár, a „csoda, vert-arany remek” (miracle, bird or golden handiwork). A mozaik esetében mindhárom: kő, érc és fény egyesül egy képmásban – ezért is állhat ez az aranymadár éppen középen, az elomló, iszamos lélek-árnyak és a lobot vető kövek között. A régiek úgy vették, a lélek is madár: tovaröppenő, éneklő csoda. Vagy lehet a lélek képmás is: a másvilág, akárcsak az álmok világa, tudvalevőleg a mezítelen, testetlen képek birodalma. A vérből, nedvekből, holdpermetből és homályból formálódó lélek itt, ebben az érc-arany madárban nyeri el végleges létformáját, kész alakját: az őt megillető, maradandó ragyogást. S ez itt a versben ráadásul „aranyágra ült”, arra a csodás vesszőre, mely egyedül képes megőrizni az ég tüzét az alvilág nyirkos homályában, ahol különben minden szétmállik, elbomlik, kihuny. Egyszóval dupla biztosíték. Onnan, az aranyág magasából énekli be ez a madár mind a négy versszakot; kiáltása, mint a kakas rikoltása, ível át az éjszakán, a vizek szakadékán, egészen Írországig, napkelettől napnyugatig hallik. Ez az a másik ének, amely az előző versben egyszer már felcsendült: a szív ébredésének éneke. A második Bizánc-vers már nem utazás, vagyis átmenet, mint az első, hanem átváltozás.

Byzantium a lélek városa, pontosabban a lélek metamorfózisának birodalma.

V.

Azzal a bizánci hajóúttal – ha a tényeket nézzük – Yeats élete végéig adós maradt. Ami igaz az igaz, nem kimondottan lelkesedett az utazásokért. Itáliáig azért eljutott, és ott két ízben is volt alkalma bizánci mozaikokkal találkozni: előbb Ravennában, majd Palermóban, és egy elejtett megjegyzéséből úgy tűnik, Rómában is.^[7] A két itáliai út dátuma: 1907 és 1924. A Bizánc-verseké 1926 és 1930. Ami azt jelenti, hogy évekig, ha ugyan nem évtizedekig hordta magában az ott szerzett benyomásokat, míg össze nem forrtak Byzantium látomásává. Egy olyan látomássá, mely sok szempontból ellenpontozza Yeats máskülönben túlbonyolított, okkult, körkörös világképét. A kiút lehetőségét villantja fel egy, az idő kelepcéjébe zárt, homokóra módjára oda-vissza áramló rendszerben. Mert Yeats olyan fokig utálta az időt, hogy állandóan azzal foglalkozott. Szerinte a történelem korszakai voltaképp a lélek korszakai, s az ellentétes minőségek (szubjektív–objektív, szellemi–materiális, extenzív–intenzív, rendezett–kaotikus stb.) két, egymással szembe-forgó spirálként (az ő szavával: gyres) váltakoznak, az ellentétek ingamozgásában szüntelenül egymásba csapva át. Kiút pedig nincsen. Huszonnyolc holdfázison át forog az örvény, a spirituális fölemelkedésnek és alászállásnak huszonnyolc fokát járva végig újra meg újra, kozmikus és egyéni szinten: ez az egyetemes törvény, amelyet mindenek követnek. A történelem és a lélek örvénymozgásának egyik kitüntetett pontján áll – Yeats számításai szerint – a bizánci civilizáció, mindenekelőtt Justinianus kora, az egyensúly ritka és törékeny pillanataként. A két nagy versen kívül néhány hosszabb-rövidebb jegyzet, elejtett mondat, levélrészlet pontosíthatja még, mi mindent jelenthetett, mit rejthetett Yeats számára ez a szó: Byzantium.

*

„Ha kaphatnék egy hónapot az ókorból, s ha rám bíznák a választást, azt hiszem, Bizáncban tölteném az időmet, nem sokkal azelőtt, hogy Justinianus megnyitotta a Hagia Szophiát, és bezáratta Platón Akadémiáját. Gondolom, valami kis borkimérésben összeakadhatnék egy bölcselő hajlamú mozaikkészítővel, aki minden kérdésemre megfelelne, lévén ő közelebbről szemléli a természetfölöttit magánál Plótinosznál is. Ami a hatalom eszköze volt az uralkodóknak és papoknak, s ami gyilkos indulattá fajult el a csőcselékben, az ő büszke és kifinomult mesterségbeli tudása révén úgy áll előttünk, tüneményesen hajlékony jelenlét gyanánt, mint a tökéletes emberi test jelenvalósága” – írja Yeats afféle világnézeti összefoglalónak szánt műve, a Vision 1937-es kiadásában; esztendőre pontosan másfél évezreddel az után, hogy a Hagia Szophiát felszentelték.^[8]

A „tökéletes” jelző nem olyasvalami, ami túlságosan gyakran fut ki Yeats tolla alól, különösen nem a testtel kapcsolatban. Ennél a „tüneményesen hajlékony jelenlét”-nél pedig talán nincs is szebb, amit a mozaikok alakjairól mondani lehet: ebben a néhány rövid, nosztalgikus mondatban Yeats – ha tudtán kívül is – pontosan fogalmazta meg a bizánci kép-teológia lényegét. Mert Plótinosz és a neoplatonikusok számára a természetfölötti szemlélése mindenekelőtt és kizárólag szellemi természetű tevékenység, a testhez, pláne a képmásokhoz vajmi kevés vonatkozással. A mindenek-feletti, vegytisztán szellemi természetű létező, az Egy kiárad önmagából, a lélek pedig, ha fel akar emelkedni hozzá, magában kutatva befelé törekszik (lévén az Egy minden létező legbelső lényege). De akár a Szellem ereszkedik alá, akár a lélek emelkedik a bennrejlő intelligibilis valósághoz, a test inkább csak kerékkötő, bosszantó akadály ebben a folyamatban. Ehhez képest a bizánci világképben a test is részesül az isteni valóságból, így az a sajátos helyzet áll elő, amit Yeats úgy fogalmaz meg, hogy az ő mozaikkészítőjéhez „közelebb hajol le a természetfeletti, mint Plótinoszhoz valaha is”.

csűrés-csavarás

Miért? Mert voltaképp az utolsó mozaikkocka-rakó segédmunkásnak is közvetlenebbül, hiszen érzékileg nyilatkozik meg a transzcendens, mint a töprenkedő filozófusnak. A bizánci mesterember a szó szoros értelmében is „közelebbről”: egész pontosan karnyújtásnyi távolságból szemléli a szellemieket, az Istent, aki nem rest testté válni. Ami a hatalom és a szájtáti népség kezén eszközzé vagy ürüggyé, vallássá vagy babonává degradálódik, ami a filozófusok nyelvén mesterkélt terminológiai csűrés-csavarás lesz, az ebben a szemlélésben és közvetlen érintkezésben megmaradhat annak, ami: tüneményes, hajlékony jelenlétnek. Ez a mozaik tudása. Az embernek tüstént kedve támad felkerekedni, és megkeresni a kiskocsmát, ahol képzeletben a költő borozgat a filozofikus hajlandóságú mozaikrakóval. Odatelepedni – ha nem is az asztalukhoz, de egy közeli sarokba, ahonnét a lárma ellenére ki lehet fülelni, mit okoskodnak ezek ketten.

VI.

„Bizánc az európai civilizáció központja volt, és egyúttal spirituális filozófiájának forrása” – közli épp a költő, hevesen gesztikulálva.^[9] Szemlátomást nem az első kupa bornál tart: ősz halántékán kiütköznek az erek, nyaksálja hányavetin kioldva. A mozaikrakó háttal ül, arcát nem látni. Két keze az asztalon, nyurga ujjai szórakozottan matatnak a pohár talpa körül. Válaszképp megvonja a vállát, morog valamit. Aztán megint Yeats éles hangját hallani.

„Nézetem szerint a korai Bizáncban, mint az írott történelemben eladdig soha, és talán azután sem, a vallási, az esztétikai és a gyakorlati élet egységben volt; hogy az építész és a művész (talán a poéták kivételével, mert a nyelv a vita eszköze volt, s mint ilyennek, absztrakttá kellett válnia) a sokasághoz és a kevesekhez egyaránt tudott szólni. A festő, a mozaikkészítő, az arany- és ezüstmíves, és a szentkönyvek illuminátora csaknem személytelen volt… feloldódva tárgyában, egy egész nép számára látomásul.”

Ebben igaza lehet – szól megfontoltan a mesterember. Hangja mélyebb, mint a költőé, oda kell fülelni jól, hogy mit dünnyög. – Már ami a személytelenséget illeti. Hiszen nem is egyedül dolgozunk: sem a festő, sem az építész, sem jómagam. Más felel a rajzért, más a hátterekért, ismét másvalaki a ruhák redőzetéért, az arcvonásokért. Sok kéz munkálkodik egyszerre, egyetlen képen. És senki nem a saját látomását akarja viszontlátni a falra tapasztott morzsák csillámaiban, hanem az épület lelkét; az építész sem a maga ötleteit emeli magasba a kupolákon, hanem a liturgiát fordítja le a tér arányokon és irányokon szóló nyelvére, ahol a kő a főnév és az ív az ige… Viszont a szertartás sem egyéb, mint mozgásban és dallamban kifejezett isteni megnyilatkozás: az Ige mozgó árnyéka, tömjénfüst, gesztusok, énekhang mozaikjából kirakva. És így tovább. Mindegyikünk, így vagy amúgy, de ezt a jelenlétet szolgálja, tapogatja ki a maga módján: keresve a szent tűz melegét. És igen, ezt a meleget megérzi, ha más-másképpen is érti bölcselő és vénasszony, utcagyerek és szerzetes. Sokak és kevesek, nagyok és kicsinyek.

„A sokak műve így egy ember művének tűnhetett – folytatja Yeats, magához képest, azt hiszem szokatlan hévvel – s emiatt épület, festmény, ornamens, kovácsoltvas-munka és lámpás már-már egyetlen képnek tűnik; s ebben a látomásban, láthatatlan Uruk e hirdetésében volt valami a görög eleganciából… Az aszkéta, kit is Alexandriában ‘Isten atlétájának’ neveztek, átvette a görög atléták helyét: azoknak a szobrait vagy beolvasztották, vagy összezúzták, vagy elhagyatva álltak a búzamezőkön. Hanem mindent, ami az előbbivel kapcsolatos, oly tündöklő fény övezett, mint amilyet álom és ébrenlét határán látunk csak elsuhanni, csukott szempilláink alatt. Nem az eleven világ ábrázolása ez: hanem egy alvajáró álma.”

színförgetegben és illatzuhatagban

Még hogy alvajáró! – horkan fel erre a mozaikos, akinek halántékát szintúgy zsibbaszthatja már a vörösbor –, még hogy álmodó! Maguk ott a szigeteiken, mocsaraktól bódultan, lehet, hogy folyton szenderegnek, és mindent álomlátásnak hisznek, ami a túlpartól érkezik, de mi itt, ha épp nincs ólmos tél vagy a bóra, mely megülné az agyunkat, vakító fényben élünk, hallja-e! A tenger naphosszat locsogja a maga történeteit a parti köveken, telesuttogja az üres csigaházakat meg a matrózok üres fejét, hogy összezagyválnak mindent; kalmárok ordibálnak hajnaltól napestig, akár a megveszett szamarak, míg idehordják a kezünk ügyébe, a szájunk, orrunk elé hét tenger és négy égtáj minden zamatát, színförgetegben és illatzuhatagban élünk, hát hogy szendereghetne itt bárki is? Nem, barátom, mi ébren vagyunk és látunk, olyannyira látunk, hogy a szemünk nem telik színültig soha a vizek képével, nem lakik jól egészen a testek látványával, hanem többet és még többet akar látni, tovább az egekig, ellátni az egeken is túlra, a kéklő ponyva mögé, ahogy a régi próféták, akikből a sivatag idejekorán kiperzselt minden földi képet!

Yeats ezúttal rá sem hederít. Csak folytatja félhangosan, mintha csak a poharának mondaná:

„Még a szemek vésett pupillája is, ha a vésőt egy bizánci elefántcsont-faragó mester keze tartja, lunátikus változáson esik át: mert a tábla halovány vonalai közt az a mély árnyék, s a kör mesterséges vonala ott, ahol minden egyéb ütemes és áradó, a Szentnek vagy Angyalnak olyan külsőt kölcsönöz, mintha egy hatalmas madár bámulna valami tüneményt.”

Madár, ugye? – higgad le a mesterember. – Madár, na nézze, ebben lehet valami. A madarak rezzenetlen tekintete… Az angyalokból és szentekből egyenest a lélek néz ránk, a lélek-madár… Mibennünk mindig kész elrebbenni, a gonosz egyetlen moccanására elröppen, magára hagyva a test-kalickát, és üresen a tekintetet. De náluk… Bennük megpihen az a madár, a test sem kalitkája, hanem fészke a léleknek. Ezért nézik olyan nyugodtan a falakról, ikonok tábláiról, ereklyetartókból ezt a tüneményt, ami a teremtés, egyetlen képként, eget-földet átfogva… Amikor egy szent, vagy urambocsá’ egy angyal szemén dolgozom épp, óvatosan illesztem a sötét, obszidiánfekete darabkákat a helyükre, és tudván tudom: nem mi nézzük őket, sokkal inkább ők figyelnek minket. Az örök, tengernyi fényből a mindenségnek ezt a tarka, mozgékony mozaikját. Csillagok, paloták, külvárosi viskók, rozzant halászbárkák, kibomló vitorlák, dűlőutak, zöld ligetek, sarjadó vetések, friss hópelyhek villanásait. Az árnyékok a képen a gazfickók sötét cselszövései, és ragyogó csillámok rajta a gyerekek semmi kis örömei. Bíborban áll rajta a császárok rátartisága, és kékek a szerelmesek átvirrasztotta éjszakák. És amikor az angyal szemének legutolsó szilánkját illesztem a helyére, az ujjam néha megremeg: mert tudom, hogy lám, még egy lélek, mely onnan pillant át ide, miránk, és félek még csak belegondolni is, mit lát…

De ez a túlpartról idevetett pillantás mértéket is ad a világnak a maga egyenességével, nemde? – kérdezi Yeats. – Mi itt keringő örvények közepette élünk, mohó folyondárként tekerednek ránk szerelmek, gyűlölségek, indulatok, ellágyulások… Sehol egy szilárd bizonyosság, sehol egy geometrikusan tiszta cezúra. Ide hallgass, én úgy nézem, két erő dolgozik ezen a sártekén, két igazság; az egyik mozgás, a másik nyugalom. Buja tenyészet az egyik, és fegyelmezett rend a másik. És a kettő egymásnak feszül. Kelet az egyik neve, vagy Ázsiának is mondhatom: az ind templomok kacskaringós vonalaiból épült labirintus, ölelések gyönyörű útvesztője… Tiszta gondolat a másik, ez a Nyugat, a görög-latin szellem: következetes és higgadt filozófia. Sztoikus bizonyosság, ahol még a misztika is, mint az Aquinóinál, egy katedrális statikájával bír. A kettő között, épp a határon áll Bizánc. Ahol az arc nem pusztul bele az érzelmekbe, és a test nem lesz a vágy martaléka. Nézem a ruhák redőit, melyek esését kétségkívül még az antik szobrászoktól lesték el, de ezek a redők kristályformákká csiszolódtak, a pillanat szeszélyét feladták egy örök stabilitásért… Ezért van, hogy „a bizánci stílus, amely ma oly sokakat hidegen hagy, engem megindít, mert nyúlánk és karcsú angyalai és szentjei mintha kevésbé kötődnének a minket körülvevő világhoz, mint az áramló vonalak egyfajta elvont anyagához, melyek az Örökkévalóság szemlélésében feloldódott képzelőerőről vallanak.”

Képzelőerő? – fortyan fel erre ismét, ha szelídebben is, a mozaikrakó. Minket nemcsak az aszkéták intenek óva tőle, hanem a mestereink is… Mindenből csak a tudottat, a látottat, sose az álmodottat…

határpont

Képzelőerőnek nevezem – emeli fel kezét a költő védekezőleg –, hiszen nincs rá más szavam. Mifelénk századok óta ezt használják, lehet, hogy jobb híján, a művészi teremtőképesség megokolására. Mi több, Arisztotelész óta a fantázia az érzékelés rendes összetevője, többek közt a szellemi valóság megpillantásának kulcsa is. Hát ezért. De azzal, hogy azt mondtam, a fantázia feloldódik az örökkévalóság szemléletében, egyúttal azt is mondtam, hogy helyére teszi a képzelet játékosságát… Persze nem kell mindenáron ragaszkodnunk ehhez a megfogalmazáshoz. De azt igenis tartom, hogy Bizánc: határpont. Hullám-törő, ha úgy tetszik. „Művészete két alapelven nyugszik, két princípiumból ered. Az egyik görög és római gyökerű, és az arcok ábrázolásában tárul fel: a múmiaportrék, a falképek nyers, ám kifejező karakterei. A másik vonulat Keletről, Perzsiából jöhet, és olyan burjánzó ornamensekben jut kifejezésre, melyek csaknem veszélybe sodorják önkontrollunkat. Ennek jelképe a szőlővenyige lehetne, melynek kacsai mindenhová bekúsznak, s amelynek levelei közt madarak és vadak különös képei teremnek”. Innen nézve mindegy is, hogy Pheidiász márvány-alakjainak széles vállát vagy a keresztény atléták nyúlánk alakját állítjuk szembe a Kelet mindent befutó, dús televényével…

Ám legyen – von vállat a mozaikrakó. – Személy az egyik oldalon és természet a másikon, ha jól értem. Ez már egészen úgy hangzik, mintha idevalósi volna. – De Yeats eddigre már túlságosan belemelegedett önnön okfejtésébe: A műtörténész Josef Strzygowskit idézném, aki szerint a szentek alakjait megjelenítő templomdíszítések azoknak voltak ínyére, akik Krisztus kettős természetét vallották, míg ahol „Krisztus pusztán keresztként kerül ábrázolásra, minden egyéb pedig madár, és vad, és növény”, ott olyan ázsiai művészetet láthatunk, amelyet azok értékeltek nagyra, akik szerint „Krisztusban nem volt semmi emberi”.

Ehhez nem sokat konyítok, nem tisztem a kiejthetetlen nevű úr mondatait latra vetni – von vállat a mozaikos. – Csak sejtem, hogy összemos egy s mást, azonkívül a nyakamat tenném rá, hogy sohase rakott fel egy huncut mozaikkockát sem, sohase aranyozott sem keresztet, nem festett angyalarcot. Aztán azért elmélkedik róluk. Hideg szemmel mérlegeli őket, elkülönítve az egyiket a másiktól. Pedig mindkettőnek megvan a maga helye: hisz mind a kettőben a megnevezhetetlen ámulat a lényeg, a testen megszűrt ragyogás. Én legalábbis úgy hiszem. A magafajta jövevény, már megbocsásson, itt a Városban mindenféle alak megfordul, nekem elhiheti, szóval az efféle Nyugatról ideszakadtaknak rendszerint valóságos mániája ez a küzdelem. Hogy test és szellem váltig tusakodik. Hogy a természet és személy, arc és ornamens egymással verseng. Csakhogy minálunk ember is, növény is, állat is egyetlen valóság részese, és mindenik úgy áll a képen, mint egy-egy örökre elplántált igazság a megváltás színarany Paradicsomkertjében.

Yeats a fejét rázza.

Szépen hangzik, nem mondom, de hús és gondolat akkor sem békül meg énbennem egymással soha. A hús elnehezül, a gondolat meg szárnyra kapna, de csak vergődik e súly alatt. Meglehet, ez csakugyan afféle nyugati kórság… Közben látom, hogy „Bizáncban még a Gonosz, a Sátán is mindig egy félig-meddig isteni kígyó marad, nem lesz belőle az a szarvas madárijesztő, amivé a didaktikus középkorban lett”. Más szóval még a sötétségben is van valami, hogy úgy mondjam, égi örökség, távoli visszfény, valami nemes. Így a test sem lehet eltompult nehezék csupán… Nem is tudom. Túl szépen hangzik, hogy egy függőleges meg egy vízszintes fadarab találkozásából univerzális gyógyszer szülessék, és általa kibéküljön egymással a természet, a horizontális, meg a szellem, a vertikum. Még Nagy Konstantin, ennek a Városnak a megálmodója, a Keresztet birodalmi rangra emelő császár „sem tért meg, csak már a halálos ágyán. Félig államférfinak, félig afféle varázslónak látom őt, aki vakon veti alá magát egy új, divatos talizmán álmának: két, egymásra szegezett pálcikának”. És mégis: valami azt súgja, hogy itt Bizáncban, a tenger zúgása és a piac zsivaja ellenére mégiscsak csend honol; hogy talán itt, a mozaikok alatt, a kereszt szárainak metszéspontjában megnyugodhat valamelyest a hazátlan lélek. Ha csak egy időre is…

az egész

Az a magafajta nyugati jöttmentek baja – szusszan a mesterember –, hogy mindent, örökösen szétcincálnak, darabokra szednek, felboncolnak, minden egyes lépésnél azt kérdezgetve: miért, miért? És aztán tovább szeletelnek, és még tovább, hátha a miértre a válasz ott lapul majd valahol a dolgok alján. Nagy ügybuzgóságukban megfeledkeznek arról, hogy a „miért” két értelmét megkülönböztessék, és a „mi okból” kérdésre adott választ ne vonatkoztassák hebehurgyán a „mi végre” kérdésére is. A részek ismerete elvezethet ugyan az előbbihez, de alig hinném, hogy választ adhat az utóbbira. Az már az egészre tartozik. Ha mindenhol két, egymásra fektetett pálcát látnék, sose lennék képes keresztet ábrázolni; ha örökösen színes kavicsokat morzsolnék az ujjaim között, soha egy huncut angyalszárny kirakásáig, egy szárny egyetlen pihéjéig nem jutnék el, nem szólva a szeméről, arról a tekintetről, a megzabolázóról, a mértékadóról, amiről az előbb olyan szépeket beszélt. Én a mozaikkockákban, a halomban heverő kövekben is az eljövendő kép lehetőségét látom, a tisztelt úr meg a képben is csak mozaikkockákat számlál; mint ahogy erős a gyanúm, hogy saját lelkének tükrébe, ha belepillant, még ott sem arcot talál, hanem tulajdonságainak összehordott mozaik-kövecseit… Ha nem tévedek, olyan vidékről érkezett, ahol roppant kevés a fény. Máskülönben miért hajolna mindig annyira közel a dolgokhoz, ha szemügyre akarja venni őket?

*

Konstantinápoly sikátoraiban bizonyára szép számmal akadt jobb vagy rosszabb hírű, szűkösebb vagy tágasabb, hírhedt vagy ismeretlen, ütött-kopott söntés, vendégfogadó, italmérés, csapszék, és alighanem jó néhányat végig kellett látogatni, míg a költőre meg a mozaikmívesre rábukkantunk. Így, már jócskán éjfél felé, kissé zúgó fejjel és könnyed, ámbár nem kimondottan egyenes léptekkel térhetünk meg a szállásunkra, hogy még egyszer fellapozzuk az inkriminált verseket; ruhánkba keleti dohány fanyar füstje és bő olajban ropogósra sült apró halak illata itta be magát; halántékunkon verejtékcsöppek gyöngyöznek a kaptatókon. Ujjbegyeink, amelyekkel a lapokat forgatjuk, a kupák peremén kilöttyent különféle boroktól, mi tagadás, módfelett ragacsosak. Mégis jólesik a megszokott kötetet felütni a szakadékos bizánci éjszakában; ujjaink mintha fogódzót lelnének a lapokon, akárha hajókorlátot markolnának a Boszporusz hullámverésében. Valahonnan messziről, mintha a vizek legaljáról érkezne, idáig hallik a nagy harang kondulása. Ez nem a bizantinológusok történeti városa: ez a lélek réve, az örök Byzantium, amit csakis álomban lehet megpillantani.

folytatjuk

1. Az olyan általános történeti áttekintéseket leszámítva, mint a Gibbon-féle The Decline and Fall of the Roman Empire, mindössze kettőt: az egyik W. G. Holmes The Age of Justinian and Theodora (1905) című könyve, a másik az O. M. Dalton-féle Byzantine Art and Archeology (1923). Ezen kívül még egy inkább vallástörténeti témájú könyv szolgált számára ihletforrásul, egy bizonyos Mrs. A. Strong által jegyzett kötet, a beszédes című Apotheosis and After Life (1915). ↑

2. A két Bizánc-verset Jékely Zoltán fordításában idézem. ↑

3. Idézi: Gergely Ágnes, Nyugat magyarja, Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1991. ↑

4. L. Empson, William, Mr. Wilson on the Byzantium Poems”, in: A Review of English Literature I (July 1960) pp. 51–56. ↑

5. Pontosabban két vers megírásával: a másik a „Veronika kendője”. Idézi: Jeffares, Norman, A Commentary on the Collected Poems of W. B. Yeats, Palgrave-Macmillan, 1968, p. 352. ↑

6. Yeats a „gong” szót firkantotta oda W. G. Holmes Justinianusról szóló könyvének margójára ennél a mondatnál: „A hatalmas szemantron döndülésére – ama zengő deszkára, mely minden templom előcsarnokában függött, s melyet egy diakónus kongatott kalapácsokkal, a gyülekezetek összesereglettek…”. L. Jeffares, i. m. p. 354. ↑

7. „Vajon akadt-e azokban az időkben olyan látomásos ember – aki megfordult abban a templomban, melyet oly kevéssé teológiai bájjal neveztek el ’A Szent Bölcsesség’-nek –, vagy akad-e a mai korban olyan látó, aki Róma és Szicília mozaikjai között bolyongva ne ismerne rá a képre, amelyet lehunyt szemhéja mögött látott?” (A Vision III, 3.) ↑

8. A Vision, pp.190–191. Magyarul részben idézi: Gergely Ágnes, Nyugat magyarja, p.124, kisebb változtatásokkal. ↑

9. A következő idézetek forrása ebben a szakaszban mind: A Vision, pp. 191. és a következők. ↑