NEM VAGYOK ELÉG JÓ
Nem vagyok elég jó gyerek. Ha az lennék, felhívnám a barátnőmet, hogy sajnálom, de sztornó a csajos este, bár talán nem a csaj a legjobb kifejezés két elvált, középkorú nőre, és rohannék anyámhoz. De nem! Én csak hívogatom felváltva a mobilt és a vezetékest, miközben tipegek a kávézóba, ahova beülünk beszélgetni az előadás előtt.
Az első hívásnál bosszankodtam, hogy már megint nem tudja, hol hagyta a telefonját. Jó sokáig csörgettem, és láttam magam előtt, ahogy járkál a lakásban, keresi a hang forrását. Magamban megkegyelmeztem neki, és hívtam a vezetékest. Miután azt se vette fel, gondolkoztam, hol lehet. Szombat este otthon van. Mindig. A harmadik sikertelen hívás után gondoltam először bajra. A negyediknél, hogy nem vagyok elég jó gyerek. Azóta nem számolom se a csöngéseket, se a próbálkozásokat. A gyomromban megjelent a jól ismert görcs, ami összehúzza a testemet és éjszakánként nem hagy aludni. Izzadt tenyeremet a selyem szoknyámba törölgetem, és váltogatom a telefont a kezemben.
jól kibeszélünk mindenkit
Mérges vagyok, hogy egyik barátnőjének se tudom a számát. Ez is a volt férjem hibája. Ha nem zaklat Facebookon, és nem szórja tele az oldalamat a részeg agymenéseivel, akkor nem törlöm magam. Most írhatnék Böbének, vagy Erzsikének, vagy Molnárnénak, aki szintén Erzsébet, de az egyetlen, aki nem elvált, hanem özvegy. Legalább az egyik szomszédnak tudnám a számát, megkérném, hogy csengessen be anyámhoz. Talán trécselnek a ház előtti padon. Mondjuk, anyám meg a trécselés két külön fogalom. Leginkább hallgatja a többiek panaszkodását, aztán felhív engem, és jól kibeszélünk mindenkit, aki nem képes elviselni a fájdalmát. Anyám sosem panaszkodik, és erre büszke. Én is az vagyok rá. Nincs vele gond. Zsuzsa anyjának mindig akad valami baja, és gyakran sírva hívja a lányát, hogy menten meghal, vagy elnyomkodja a telefonját, és nem lehet elérni.
Nem vagyok jó gyerek, mert nem figyeltem a jelekre. Szerdán csak úgy megemlítette, hogy mostanában rosszul alszik, de hetven felett ez normális. Még nevettünk is, hogy én is rosszul alszom, pedig még ötven se vagyok, és hogy tök rendben van, ha éjjel kettőkor felébredünk, és hajnalig nem alszunk, csak bámuljuk a sötétet. Némi megvetéssel beszéltünk azokról, akik felkelnek meg telefonoznak, jobb esetben könyvet olvasnak. Mi nem! Mi csak fekszünk az ágyban, esetleg számoljuk a másodpercmutató kattogását, és türelmesen várjuk a visszaalvást. Arról mélyen hallgattam, hogy én ilyenkor a volt férjem hazugságait számolom. Ami végképp nem álmosító.
Csütörtökön felvetette, hogy ideje lenne újra ismerkednem, ő nyugodtabb lenne, mert mégsem jó egyedül. Házasságom alatt jobbnak láttam megkímélni őt a valóságtól, hogy imádott vője nem annyira rendes ember. Bár tényleg házias és jobb napjain figyelmes volt, csak emellett mániákusan féltékeny és szerencsejáték-függő. Azt se mondtam, mennyivel jobban érzem magam, mióta nem ellenőrzi minden lépésemet. Ehelyett megjátszott könnyedséggel közöltem: szombaton színházba megyek. Randim lesz! Ennek nagyon megörült, és letettük a telefont, majd futni mentem, és két sprintelés közben mart belém a bűntudat. Anyám megint jól elterelte a témát magáról, mert az egész beszélgetés onnan indult, hogy már napközben sem tud aludni, annyira fáj valami a bordájánál és a lapockájánál. Anno az epekővel is borzasztóan kínlódott, de ez sokkal rosszabb. Akkor szintén egyedül szenvedett, mert apám annyira tapintatos és együttérző ember, hogy inkább elment otthonról. Magára hagyva második feleségét a szenvedéssel és két kisgyerekkel. Amíg anyám a kórházban várta a kőmentesítést, az öcsémmel a nagyszülők kényeztetését élveztük. Apám tökéletes időzítéssel aznap tért vissza kiscsaládunk életébe, mikor anyámat hazaengedték. Hogy merre járt, azt nem tudtuk meg, csak hogy dolga volt és farkaséhes, de a főtt burgonya látványa újra távozásra késztette, amit anyám nem hagyott szó nélkül, de apámmal nem lehetett veszekedni, mert egy hagyjál a hülyeségeddel, majd jövökkel távozott. Anyám azonnal lakatost hívott, hogy cserélje le a zárat, másnap pedig beadta a válókeresetet.
Tegnap mielőtt felhívtam, elhatároztam, nem hagyom magam félrevezetni, fel is írtam egy cetlire, hogy fájdalom!, és kitettem magam elé. Ne aggódjak, jól van, vett be fájdalomcsillapítót, ami tényleg csillapította a fájdalmát. További kérdéseimet azzal hárította, hogy mindenkinek van valami baja, ilyen az élet, édes lányom, nem érdemes erre több időt fecsérelni, nem vagyok én panaszkodós öregasszony.
a sikertelen gyerekprojekt
És most itt ülök a kávézó teraszán, kitartóan hívogatom, bár egyre kevesebb értelmét látom, és egyre szarabbul érzem magam. Nem vettem észre, hogy megöregedett. Magammal voltam elfoglalva. A válással, előtte a sikertelen gyerekprojekttel, utána az anyagi csőddel. Gondoskodnom kell anyámról. Nem lehetek olyan érzéketlen, mint apám. Ez az öcsém szerepe.
Megérkezik Zsuzsa, az egyetlen, aki tud a volt férjem hazugságairól, és most szerettem volna elmesélni neki, hogy nemcsak a megtakarításunkat játszotta el, hanem a dugipénzemet, és a nagymamámtól örökölt arany ékszereket is lenyúlta, ehelyett gyorsan elhadarom neki, hogy nem érem el anyámat, és nem tudom, mit csináljak. Legyintett, hogy biztos nincs baj, ő is így járt a múltkor: az anyja véletlenül lenémította a telefont, és mikor beállított hozzá, épp kényelmesen vacsorázott.
Végre meghallom anyám hangját a telefonban, hogy mi a baj, gyermekem?
– Veled mi történt? – kérdezek vissza.
– Miért hívtál olyan sokszor? – faggat tovább válasz helyett.
– Miért nem vetted fel?
– Miért-miért? Dolgom volt.
Megunom ezt az egész meddő kérdezősködést, és mérgesen rászólok, hogy bökje ki végre, mi van vele, mert ilyet még sosem csinált, hogy órákon át nem tudtam elérni. Erre ő is felemeli a hangját, hogy megvan a maga élete, és amúgy nem órákon át, mert épp csak beugrott az ügyeletre. Zsuzsa mutatja, hogy nyugodjak meg, és lélegezzek mélyeket. Vele együtt veszek mély levegőt, lassan kifújom, majd megismételjük. Aggódtam érted, szólalok meg, és ahogy kimondom, érzem, hogy a torkomat szorítja a sírás. Nem is értem, honnan jött. Újabb nagy levegőt veszek, szeretném megkérdezni, miért volt az ügyeleten, és miért nem szólt, elkísértem volna, de ahogy belekezdek, nagyon vékony és magas a hangom, és nem akarom, hogy ebből bármit érzékeljen, így csak az ügyelet és miért szavakat préselem ki magamból halkan, szinte szótagolva, mintha csodálkoznék, közben könnyezek, Zsuzsa ad egy zsepit, óvatosan a szememhez nyomkodom, meg az orromhoz, mert szipogni sem szeretnék, lejjebb csúszom a széken, fejemet hátra döntöm, és a felhős eget nézem. Nem sírhatok!
Jól vagyok, gyermekem, kaptam gyógyszert meg kenőcsöt az övsömörre, az még hónapokig eltart.
Mit segítsek?
Semmit, érezd jól magad, tudod, hogy mindent megoldok, miattam ne aggódj. Milyen a randi? Jól vagy?
Persze, miattam ne aggódj. Kinyomom a telefont, és elhatározom, hogy holnaptól úgy figyelek rá, mint apám lelépése után. Csak rám számíthat. És nem tudom, hogy őt vagy magamat sajnálom jobban.