EGYEDÜL
a kabátod még tartja a vállad
ahogy a fogas csendben kiegyenesedik
a szék ahol ültél
visszaveszi a formátlan nyugalmat
de a szövete mélyén
valami mégis meleg maradt
a régi bögre peremén
ujjnyomod feszül
mintha minden reggel újra akarnál
kortyolni belőlem
az órád ketyegése most túl hangos
mintha tudna valamit
amit én csak sejtésből rakosgatok össze
a kihagyott percek helyén te vagy
a könyv amit mindig visszacsuktál
nyitva maradt a lap szélén hajszál
csendbe fűzött jelenléted
nem sír ez a szoba
csak tanul együtt élni
valamivel ami már nem test
de még mindig velem lélegzik