PALAIOLOGOSZ ANDRÁS RÓMÁBAN
Beszívta, majd lassan kifújta a hideg levegőt, amilyet csak farsang előtti napokban lehel Lombardia és Romagna. Ahogy gyalogolt, néha maga mögé nézett, legyen ideje arrébb lépni, ha éjjeliőr vagy holdkóros közeledik a sáros lépcsőn. Már lement a Nap, köhögése visszhangzott a sikátor boltívein.
Hírek szerint az ismert világ nagy részét bejárta, mielőtt Rómába érkezett Palaiologosz András címzetes bizánci, római és trapezunti császár. Cézárok ágyékából származott, minden felmenője, akit ismert, a konstantinápolyi palota piros szobájában született, és jogait a régi köztársaság diktátoraitól számolta. Bizánc egykor nagy ország volt Szerbia és Egyiptom között, Heliogabalus, a hermafrodita császár alapította, szeszélyében kettéosztván a Római Birodalmat. Miután a törökök elfoglalták, a Palaiologosz család előbb Korfura menekült, majd András onnan is tovább, felnőttkorát a nála szerencsésebb királyok kegyelemkenyerén töltötte. Abban az időben a francia király hadjáratot indított Itáliába, hogy elfoglalja az örökségének számító nápolyi királyságot. András a hírre Rómába ment, hogy alamizsnát, életjáradékot, udvari állást kérjen a Párizsban kormányzó Bourbon és Orléans pártoktól, vagy nevét és címét örökre eladja pénzért, mint a perzsa főhercegnő, Drypetis, aki eltartási szerződésért kótyavetyélte el szüzességét Nagy Sándornak.
A római házak homlokáról cégérek vagy védőszentek figyelték a járókelőt: megkötözött krisztusok, székesegyházat tartó püspökök, az utca végén egy tüskés falloszú sárkányölő. Palaiologosz elnehezülve lépkedett a bőséges vacsora után, éppen a Vatikánból jött, ahol a pápa kérte, hogy vendégül láthassa.
– Ne gondolj rongyrázónak – mondta, amikor asztalhoz ültek. – A katolikusok farsang előtti kövércsütörtököt ülnek ma, Majestad.
VI. Borgia Sándor pápa spanyol volt, kerek, ügyvédes, műkedvelően finom, de obszcén turkáláshoz szokott halászgyűrűs kezekkel. Egy szilvát dobált egyikből a másikba, majd vissza, többször, amíg Palaiologosszal beszélt.
– Holnap kimegyünk a francia királyhoz, gyere velünk te is, Majestad. A mulatságra szívesen adunk kölcsön jelmezt.
A franciák pár nappal korábban értek Róma alá. Megüzenték, nem áll szándékukban kifosztani a várost, de az ostromszereik közül párat azért összeszereltek a falak előtt. A pápa megnyitotta a római kapukat, mielőtt még félreértették volna a helyzetet. Persze ő sosem volt a francia külpolitika ellensége, halkan mondta csak Andrásnak az asztal felett:
– A király egyébként egy bunkó. Ravasz, de az itteni viszonyokat illetően teljesen tájékozatlan. Olvasni sosem szeretett. Hallottad, mi történt Milánóban?
– Korábban eljöttem – válaszolta András.
– De a hercegről tudsz. Sforza, az a szörnyeteg, persze megérdemelte.
A milánói Sforza herceg hosszú ideig volt András vendéglátója és foglalkoztatója. Néha hóbortosan viselkedett: udvarának tagjaként András is ott volt, amikor egy koldusnak ígérte a lombard vaskoronát, ha egyetlen versszakot fel tud idézni Trisztán és Izolda meséjéből vagy a thébai tragédiákból. A herceg tombolt, sírt és majdnem megverte a koldust, amiért nem tudott egyet sem. Nem lehet, hogy barbárokon uralkodom, kiabálta.
bepisilt
Andrást kedvelte, mert érdekesnek találta. Többször elmeséltette vele családja Korfura kerülésének történetét. András hétéves volt, amikor a török flotta elől menekülő Palaiologosz-bárka kikötött Korfun. Az ékszereket és a porcelánt fóliánsok kitépett lapjaiba csomagolták, amikor megfázott, végül Andrást is: kék lábán szorosan megtapadtak Seneca lapjai. Nagyfejűek, mondták rájuk Korfun a velencei őrök. Anyja, a császári hercegné egyszerű, haját is fedő fekete lepelben jött elő, a fia kezét fogva sétált ki a szigetre fektetett vékony pallón. Bizalmatlanul, csalódottan nézett az őrök barakkjai felé; a korfui menedék a szegénység kezdete volt. Gyöngyeiket, kelyheiket, fülbevalóikat lassan eladogatták a katonáknak és a szigetet lakó görögöknek. Telente, amikor Velence nem küldött elég segélyt, a Palaiologosz család arannyal és drágakövekkel házalt ennivalóért a görög faluban. Amikor bebizonyosodott a hír, hogy Konstantin császár elesett a főváros védelme közben, András apja, Palaiologosz Tamás négy napig a sziget pásztoraival bujkált, míg a bizánci emigránsok rá nem akadtak, és uralkodóvá nem kiáltották ki. András sokáig fejletlen gyerek volt, bepisilt, ha éjszaka imádkozott. Lassúnak született, évekig saját nevét sem tudta kibetűzni. Apja a fővárostól távoli Morea tartományt kormányozta, itt élt a kisebbik Palaiologosz-ág. A butácskának tartott Andrást egy böjti éjszakán elvitték Delphoiba, a Püthiához. Ő volt az utolsó számon tartott jósnő, szerzetesek hordták barlangjába az ételt, hat ujjal született falusi gyerekek mosdatták és tették tisztába. Emberi nyelven alig beszélt, és ha Krisztus nevét hallotta, köpködve grimaszolt. András a találkozás után tanult meg beszélni, bár egy kicsit mindig hibásan. Már felnőtt volt, amikor szülei tífuszban meghaltak. Ezután Velencébe vitték, innen került Milánóba. Bizonyos híradások szerint egy időben zsoldosvezér volt, mások szerint kém vagy pecséthamisító; a milánói herceg régiségeinek szakértőjeként és görög nyelvtanárként alkalmazta.
Milánóban látta a dóm ablakába akasztott pártütőket, a templomtéren meztelen és kívánatos szentek szobrait, ahogy izmos lábukat tollforgós ördögsisakokon nyugtatták és mellük elé koronákat meg pálmaágat emeltek; látta a herceg híres kutyafalkáját, az ebek nyakörvén elmés kis epigrammák fityegtek. Látta a kegyenc, Leonardo által tervezett kétsávos utakat és körforgalmakat, a betonból és márványból emelt aluljárókat, amik elválasztották a gazdagok és szegények mindennapjait. A jó ötletek Milánója nem hasonlított a bölcs és ravasz Konstantinápolyhoz uszodákkal, akadémiákkal, ahogy gyerekként képzelte. Sforza megtiltotta, hogy az udvaroncok közül bárki is beszéljen Palaiologosszal; egészen magának akarta a bizáncit. Rabbikat, héber szakértőket is tartott a házában, mert jeruzsálemi királynak is címeztette magát. Néhányuk még tudott görögül, András néha velük beszélgetett, ha unatkozott. Amikor megtudta, a sértődött herceg elküldte Milánóból.
Arról is sok történet szól, merre járt Milánó után a pénztelen, magányos császár. Tudni vélték, hogy átkelt Afrikába, mások kolostorokban látták, némasági fogadalmat tett barátok között. Ő állítólag azt mesélte, hogy egy ideig cigányok között élt, akikkel Vitruvius városairól beszélgetett. Akkoriban ateista is lehetett vagy perzsa tűzhívő, kapcsolatban állt katharokkal is. Több nyugati fejedelem udvarában kopogtatott, hogy címeit pénzért megvételre ajánlja. Táskájában uborkás kenyér, kabátja felfeslett, mert éjszakánként a szántóföldek barázdáiban aludt, ahol csak a repkedő baglyok és a madárijesztők látták. Mindenhol egy pénzérmével igazolta magát: a Palaiologoszok temetkezés előtt halottaik szájába egy aranyérmét tettek, nehogy a Sztüx rakpartján Kharón kiutasítsa hajójából a bizánci császárt. Tamást a korfui menedékház kertjében helyezték nyugalomra; András az utolsó pillanatban a halott címzetes imperátor szájába nyúlt és kivette a Kharónnak szánt obulust: ne pogány módra temessék el. Az érmét megtartotta.
A vatikáni estén, amikor a meghívott római nemesek az álmosságtól már elcsendesedtek, a vacsorát megették és a libériás szolgahad elkezdte leszedni az asztalt, a pápa újra odafordult hozzá.
– Miért jöttél Rómába? – kérdezte, míg kezében egy borospohárral a hasa felett körözött. – Hallottunk már rólad, Palaiologosz András.
– Mit hallottatok?
– Hogy egy városban sem maradsz éjszakára, hogy a dombok oldalán alszol. Hallottuk, hogy mindenhol más istent imádsz, és minden városban másik feleséged van. Bocsáss meg, gondolom volt már alkalmad tapasztalni a nyugatiak érdeklődést a bukott fejedelmek iránt.
– Üzleti ügyben jöttem – mondta Palaiologosz. – Megélhetésemet kell rendeznem.
A pápa bólintott.
– Tehát Károly királyt keresed. Állítólag egyetlen érintése is gyógyítja a beteg koldusokat. Képzelem, Sforza milyen sokáig hitegetett, hogy megveszi tőled Bizáncot. Nem tudom, hány másik udvarnál jártál rajta kívül, de a milánói herceg parfümjét most is érzem rajtad.
Rövid ideig fészkelődött, pokrócot kért. A gyertyatartók fényüket a drapériának, füstjüket az odakintnek adták; Róma felett délutáni szürkeség gomolygott, ereszkedett lassan. Az ablakból látszott a gangos pápai palota csempéje, a kerteket járó gereblyések és virágszedők, válluk mögött a városi kerengők és terek boldog szimmetriái. Székesegyházak rázták magukat és harangoztak.
– Majestad, bocsáss meg, ha bántó, amit mondok néha – szólalt meg újra Sándor. – Nyugaton nem mindig vagyunk tapintatosak a koldusbotra jutott nemesekkel. Nem tudom, igaz-e, hogy apád Korfun kénytelen volt egy fém bödönbe baksist kéregetni a velencei tisztektől.
András elől is elvette egy szolga a csontokkal rakott aranytányért. Tiszta poharat kapott és bort.
– Senkinek sem könnyű kimondani, hogy az apja szegény ember volt. Én láttam szegény embereket, ahogy utolsó kabátjukat is eladták, és láttam a jósnőt, akit régen Püthiának neveztek, ahogy harmonikázva pénzt koldul Belgrád utcáin.
Az asztaltársaságból egy gyémánt-fejdíszes hölgy izgatottan fordult Andráshoz.
– Jósolt is neked, felség?
– A császár ortodox, teológiai kérdésekben járatlan – szólt közbe Sándor. – Gonzaga, hagyd békén az ilyesmivel.
A pápai udvarban szokás volt farsangi vacsorák idején megajándékozni a libériás szolgákat. A vacsoraszobából kifelé menet a pápa egy pár arannyal szegett vadászkesztyűt adott a kézmosó tálat tartó inasnak, példáját sorban követték a bíborosok, udvaroncok is. András arcába vér szökött, amikor a kijárathoz ért, ezt látva az inas is szégyenkezve elvonta tőle kinyújtott tenyerét és másfelé nézett.
– Engedd meg – mondta a gyémánt-fejdíszes Gonzaga grófné Andrásnak, és egy aranygyűrűt nyújtott az inas felé, majd gyorsan utána még egyet a saját nevében.
– Tudtad felség, hogy rokonok vagyunk? – kérdezte tőle, miután elbúcsúztak a pápától és lefelé indultak a palota lépcsőin.
– Valóban?
– A te nagyanyád és az én anyám is Malatesta volt Riminiből. Hadd legyek jó rokon, fogadd el ezt a kis semmiséget.
Azzal Gonzaga, akinek nemcsak fejdíszén, de a hajában és ruháján is drágakövek voltak, leakasztott két kisebb rubint a nyakából, melyek formája tojást idézett. Szájában az alamizsnálkodás szemérmes mosolyával András kezébe engedte, mint rosszhírű nők zarándokok kezébe mellüket; próbálja csak, igazi drágakő mindkettő. Palaiologosz nem akarta elfogadni.
– Ne aggódj felség, nem felkínálkozom – mondta Gonzaga. – Sosem alszom olyannal, akinek görögszaga van. Pár hónapja itt járt Dzsem, a török trónkövetelő. Ő is, esküszöm, mintha avarban és esővízben hempergett volna. De úgy tűnik, ti menekültek mindenről csak a szexre gondoltok.
Kétszer meglóbálta, aztán eltette a rubinokat, látva, hogy a császár nem akarja őket elvenni.
És most a sikátorok között volt, elnehezülve a hidegben, sötétedés után. Rómába is belopózott a lombard erdőkből jövő súlyos, ingerlő szag, a sienai lóversenyek szemet csípő állatszagához hasonló. Akár az oltárképek máriái mögé festett lakatlan gót metropoliszok, Róma is jobban hasonlított papír-díszletre, mint bármelyik nép otthonára. Az egyre magasabb polgárházak mögött látszódtak a környező dombok kőfészkei, ahol a vidéki nemesség húzódott meg. Ahogy az oltárvárosra este borult, a Panteon kupolájában lakó denevérek kirajzottak az égre és zsinatolva cserregtek Róma feje felett. Kavarogtak az alvajáró bolondok körül, akik úgy álltak a háztetők halálos magasában, mint bazilikákon Krisztusok és vértanúk.
Az alacsony vizű Tiberis köhögve folyt át a városon, mellette régi amfiteátrumok félbetört kürtői, régi templomok betonhéjai, felette bástyával megrakott hidak magasodtak. Konstantinápoly neki családi emlék volt, halott ős, akinek felbontott mellkasa a Boszporusznál rothad; körmei, háztetői szétágyúzva, lába eltörve, szemét kiszúrták, amikor főtemplomára üszköt vetettek. Andrást szíve fölött égette Kharón érméje. Lehet, hogy apja nem tudott mit adni az alvilági révésznek, és lelke örökké bolyong majd a Sztüx mellett temetetlenül? Lehet, hogy Palaiologosz András saját apjának temetetlen lelke. Hálátlanság volt tőle, hogy Belgrádban nem adott több pénzt Püthiának? Annyit kivett a nő szavaiból, hogy szegényházban lakik, ahol a többiek néha megverik és elveszik az alamizsnáját. Vele ment akkor, de megállt a koldustanya ajtajában. Püthia visszafordult, és hívogatta. Legyen ez szerelmi kaland, kérdezte magától András, kaland, amilyenről vándorkatonáktól és zsoldoskapitányoktól hallott? Otthagyta inkább. Az utcán egy útjáról későn hazaérő kereskedő kiáltott rá.
– Térj ki az utamból! – Palaiologosz alig tudott félreugrani a szekér elől.
Istenem, vigyázz az ellenség által elfoglalt országokra, és gondolj a fejedelmekkel, akiket megfosztottál trónjuktól. Utald ügyüket Oidipusz és Józsua őrzőangyalai elé, ne hagyd, hogy csak tövist és bogáncsot teremjen nekik a föld.
Korfun még tartott a szüleivel végző tífuszjárvány, amikor egy fekete vitorlás velencei hajó futott be a partra. A köztársaság nagykövete kézen fogta Andrást és a hajóra vezette. A rakodótérben sózott disznóhús alá rejtették, hogy Mohamed szultán vízen cirkáló járőrei ne találjanak rá. Így vitték Velencébe. A dózse palotájának nagyobb fogadótermében várta, ahol a falak márványcsempéi végtelen rombuszokat rajzoltak és a kékes szembogarú oroszlán-kandeláberek mancsában csak néhány gyertya égett. A dózse kiszállt a székéből, elé sietett, kezet szorított vele, majd hirtelen benyúlt a szájába, és végigtapogatta András minden fogát.
A városba járó, a bennszülött rómaiakat dalaikkal és szerelmükkel fertőző francia katonák az Albán kalap nevű vendéglőbe szerettek menni, ez a Ponte Fabricio fejénél állt, a Tiberis északi partján. A Fabricio szelíd átkelő volt, barna kövei úgy könyököltek a sárba, mint egy hátát a római domboknak vető öregember. Az alacsony vízállás miatt száraz volt a híd alapja, napközben gyerekek játszottak itt. Most, éjszaka részegek foglalták el az Albán kalap bejáratát, az úton páran a földre ültek, és ölükbe kapták választott nőiket, a híd alatt sztoikus strázsamester figyelt, a korlátok felől zsoldos-vizelés hallatszott. András Korfuról ismerte és félte az ittas katonát; megpróbált csendben elosonni közöttük. Tekintete összeakadt a híd alatt ülő strázsamesterrel, akinek szeme világított a sötétben. A férfi rámosolygott és intett neki, hogy jöjjön oda. Bal kezét boton nyugtatta, amin látszott, hogy járáshoz és nem veréshez használják. András odament, a szerelmeskedni vágyó gallok ügyet sem vetettek rá.
– Nem vagy éhes? – kérdezte tőle a strázsamester. – Sokat hallottam rólad, Palaiologosz András, római császár. Nem iszol. Se férfit, se nőt nem érintesz, mindenesetre kevés örömed telhet Rómában. Kérdezem, nem vagy éhes, római császár?
Felállt, botját egy talajból kiálló kőnek támasztotta, fél kézzel a híd téglájába kapaszkodott, mint egy görbelábú Atlasz.
– Nem vagyok éhes – válaszolt András. A férfi nem tűnt katonásnak. – Tudsz így járni?
– Ilyenkor éjszaka nem olyan rossz. Szeretek kint lenni.
Nem akarta megkérdezni, honnan ismeri őt. A tiszt nem tűnt részegnek, de bizalmaskodása nyugtalanította. Andrásnak eszébe jutott, belökhetné-e a sekély folyóba, ha mégis rátámadna. A híd alapjánál keskeny, csúszós ösvény futott. Nem tudja úgy belökni, hogy a franciák ne hallják meg. A strázsamester a borostájával babrált, látszatra mit sem sejtett a bizánci gyilkos szándékairól.
– Látom ma a királyok imádását – mondta és gyík-szerűen, vékonyan mosolygott. – Este már a pápával is találkoztam itt, ügyvédnek öltözött és tintával kente be a kezét, hogy ne ismerjék meg. Ő mondta, hogy a városban vagy.
A francia király volt az, Valois Károly. Palaiologosz szelíden kezet szorított vele, kisujjaikat érintették csak össze, hogy a királynak ne kelljen elengednie a botját. Hátát ezután a híd kövének vetette, és lassan újra ülő helyzetbe csúszott.
– Akarod látni, hogyan gyógyítja érintésem a görvélykórt? Eh, talán majd máskor. Úgy tudom, beszélni szeretnél velem.
– Igen, bizonyos cím, és a kötődő jogosultságok eladásáról.
– Milyen szomorú – mondta Károly király.
– Enni mindenkinek kell.
– És még te mondod, hogy nem vagy éhes. De ne folytasd, felség. Nézd, milyen lomposan tűri fel ruháját a Tiberis.
A Fabricio hídon valóban iszap és szemét állt ki a vízből, ezek most jól látszottak, mint véraláfutás a megvesszőzött jobbágyok talpán. Az Albán kalapból durva északi szavak, dulakodás hallatszott, majd mintha valakit leszúrtak volna. A hangra a király a földre köpött.
– Úgy tűnik, te sem alszol – mondta. – Van kedved sétálni? Mondtam, nem vagyok sánta.
– Szóljunk a testőreidnek?
– Nincs rájuk szükségem, Palaiologosz.
A fiatal cézár a karját nyújtotta, és a király felkapaszkodott a sáros-kavicsos folyómederből az útra. A nőikkel játszó gall katonák jobb kezükkel a király felé tisztelegtek, ő pedig vissza nekik.
– Miféle jelmez ez rajtad, felség?
– Nem jelmez – mondta Palaiologosz. – Ez az egy kabátom van, a milánói Sforza ajándéka volt. Csak Borgia Sándornak van annyi ruhája, hogy hazaérve az utcáról másikat vehessen. Jó lehet pápának, vagy Hárún ar-Rasídnak, vagy Corvin Mátyásnak lenni.
– Mennyi mindent láthattál már – Valois hangjában izgalom csengett, ahogy kicsit görnyedten bicegett mellette az éjféli utcán.
– Perugiában láttam sovány aszkéta barátokat gerendákon egyensúlyozni két háztető között. Először azt hittem, mutatványosok, de aztán a helyiek elmondták, hogy valóban szentek: madarakkal társalogtak éppen. De láttam erdőben élve eltemetkező remetéket és véres lóversenyeket is, ahol a vesztes halálra döfte a megyés püspököt. Mondhatom, a latinok országai valóban tele vannak csodákkal.
– És Konstantinápoly?
– Egyszer lázasan térképet rajzoltam hozzá, bár az utcáit és ciszternáit nem ismerem. Csak egyszer jártam ott, de sokat gondolok rá.
– Mindig meg akartam nézni. Mikor jártál ott?
– Pár éves gyerekként. Hidd el, alig emlékszem a városra, de álmaimban gyakran visszatér a vadászat, látogatásunk délutánján, amit a császár apám tiszteletére rendezett a falakon túl, az ázsiai parton. Emlékszem a császár tollas kalapjára és a vörös kabátra, amit a velencei dózsétól kapott a hideg ellen. A szolgák tálcákat hordtak körbe, szörpöket szolgáltak fel, mások pórázon, csokorban tartották a kutyákat, amiket a genovai negyed kormányzója adott kölcsön. Aztán jött a hír, hogy a szultán lovasait látták a dombon túl. Emlékszem, félelmünkben azonnal menekülni kezdtünk. A csokorban tartott kutyák eltépték a pórázukat, a baszileusz vörös kabátja elszakadt egy fa ágán, a tálcákat és poharakat eldobtuk és megtapostuk, ahogy lovainkon visszavágtattunk Konstantinápolyba.
– Gyerek voltam, amikor nagyapád, János császár Európába jött – mondta Károly miután egy percre elhallgattak egy hirtelen zajra: kóbor kutya járt mögöttük az éjszakában, amit csak a toronyőrök fáklyái világítottak be valamennyire. – Az udvarban a miniszterek, majd tőlük az udvarhölgyek tudták először, hogy Marseilles-ben partra szálltak a görögök. Aranypórázon vezették a partra nagyapád leopárdját, mert korábban a frankfurti főtéren leharapta egy gyerek kezét. A görögök lovaik sörényébe és köntösükre mályvát kötöttek, mert nem tudták, hogy nálunk az paraszt virág, és mert János császárnak kedve telt benne; mindenesetre utána évekig divat volt Orléans hercegné udvarában.
– Az aranypórázt később zálogba tettük, a leopárdot a szultán levágatta. Ezt a mályva-ügyet már Sforzától hallottam. Úgy tudom, nála is jártál.
– Milánó nincs többé – válaszolt a francia király, és egy ház sarkánál megállt kicsit pihenni. – Üszkös rom a dómmal, a hercegi palotával, és a buja szentek ledöntött szobraival együtt. Már csak Milánó aranya van társzekereimen, katonáim zsebében, zsákjaim és ládáim mélyén. Éltél már, amikor János császár ellátogatott hozzánk?
– Még nem – mondta András; egyik kezével a király könyökéért nyúlt, de az intett, hogy minden rendben.
– Segítséget akart kérni a törökök ellen, akik már akkor is a Boszporuszhoz jártak lábukat mosni. Ereklyékkel és gyertyatartókkal, zászlós menetben vonult be Párizsba, lovát gyöngyös mellényt viselő apródok vezették, mögötte ornátusban államtitkárok jöttek. Egy rubingyűrűt adott a halászok céhének, mert ő is szeretett halászni. Apródként apám trónja mellett álltam a találkozó alatt, kezemben egy aranyserleggel, amit a francia király ajánlott a bizánci császárnak. Szegény ember, mondta apám, nem tudja, hogy rajta mi már nem segíthetünk.
– A rubingyűrűt apám később megpróbálta visszaperelni, az ornátusokat, gyöngyös mellényeket, gyertyatartókat és ereklyéket a törökök bolhapiacra dobták.
Bolyongva egyszer csak az Orsini család erődjének tövébe értek. A pápai hadurak mindegyike fészket rakott Rómán belül is, aztán háborús időkben onnan vívta magánharcait a többiekkel. Az éjjeliőr görbén lenézett a két alakra, akik a családi bástyák alatt megálltak.
– Mi ez a felirat? – kérdezte a király a fejük fölé mutatva. – Sötét van, nem látom jól.
– Aurelius polgár állított engem – András ujjával olvasta a szöveget –, Aurelius Acilius, az istenek örömére és a társadalom nevelésére.
Levette kezét a falról.
– Ez könyvtár volt valaha.
Ő is összehúzta a kabátját.
– Tényleg sötét van – ismételte magát a király.
– Eltávolodtunk az őrtornyok fényétől.
– Emlékszem a haláltánc képre, amit Lombardiában mutattak egy faluban. Csontvázakkal riszálta magát rajta egy lovag, egy szűz, egy püspök és egy király. Azon volt még ilyen feketeség.
Végül a római szegényváros határába értek. Itt, a régi raktárakban, aluljárókban, csatornákban virrasztottak részegen a nincstelenek, amikor minden polgár és pap már aludt. A Tiberis vizén kevés fény és dal utazott, három húgyszagú sikátor nyílt a piazzára, ahol valaki koldulóbögréje felett még most is hegedült. Az aluljáróban rakodómunkások kapaszkodtak össze.
– Nagyfejű – szólította meg Andrást egy zavaros tekintetű férfi –, hallottad, hogy új világot találtak nyugaton? Miért különös az arcod, talán onnan áthozott indián vagy? Nem? Akkor görög, láttam az előbb, ahogyan keresztet vetettél.
– Kereskedő vagyok, és a barátom is – felelte Palaiologosz.
– Görög kereskedő! Sajnáljuk a városodat. Mit tudsz a császárotokról?
Három koldus gyűlt köréjük: a zavaros tekintetű, egy kopasz – kiugrott papnak tűnt – és a zenész, aki őket meglátva eltette a hegedűjét, és kezében a koldulóbögrével közelebb jött. A végtelen, tömpe és romos akvaduktok sötét terpeszekben álltak mindegyikük felett, mint létrák Jákób angyalainak.
– Tudom – kezdte András – hogy még városa bukása előtt elvitték egyszer a Püthiához, még pár éves gyermekként, és arannyal fizettek, hogy a boszorkány jósoljon neki. Tudom, hogy gyerekként Korfura internálták, ahol éjszakánként házának kerítésén zsoldosok húzták végig kardjukat. Tudom, még egyszer látta a Püthiát Belgrád aszfaltos utcáján strichelni. A bicegő Püthia köpködött és grimaszolt, amikor meglátta.
– Görög volt ő is.
– Aztán – és a koldusok piazzája még erősebben izzadt közben a mosogatólétől és a fertőzött lábak szagától – tudom, hogy járt Velencében, Milánóban és máshol; tudom, hogy nem volt mindig keresztény.
– Milánó már nincsen – jegyezte meg a kopasz. – Elfoglalták a franciák.
– Belgrád sincsen – tette hozzá András. – Elfoglalták a törökök.
– Vajon tényleg van új világ? – kérdezte Valois. – Ez a régi, úgy tűnik, elveszett.
Nem volt már messze a reggel Rómában.
– Görög kereskedő, mennyi van nálad? – kérdezte a zagyva tekintetű.
– Semmi, üres a zsebem – felelte András.
– Kereskedő vagy pénz nélkül? Nem hiszek neked. A barátod rossz arcú, sovány gall, neki egy vasa se, de nektek, görögöknek mindig van aranyatok.
– Higgy nekem, semmim sincs; mindenem elúszott egy viharban.
– Akkor szegény ember vagy – mondta a hegedűs. – És Rómában a szegényeket még mi is bánthatjuk.
Azzal a kopasz hasba rúgta Palaiologosz Andrást, majd még egyszer oldalba. A zavaros arcú kirúgta a francia király botját; két koldus hátracsavarta András kezét.
– Valami csak van nálad.
– Higgyetek nekem – könyörgött Palaiologosz András. – Isten ege alatt semmim sincs.
A francia király botja nélkül a földre esett és nem tudott felkelni, az egyik koldus a kezére lépett.
– Várjatok – mondta András. – A kabátom belső zsebében van egy érme. Ilyeneket tettek a görög császárok szájába haláluk után.
A koldusok elengedték; közrefogták, amíg ki nem adta Tamás császár obulusát.
– Nem sejtettem, hogy hullarabló is vagy, görög – mondta a hegedűs, és azzal elengedték őket. András és a király, ahogy tudtak, abba az irányba siettek, amerre a Vatikánt sejtették.
Hajnalodván Róma újra elővette kerengőinek és tereinek boldog szimmetriáit, színesen kövezett utcáit nyitott házaival, amiknek udvarán porfír oszlopok álltak a rabszolgák fegyelmezésére, ahogy Piero della Francesca festette a Krisztus ostorozásán. Újra kinyíltak a pápai kertek és a magánlugasok, a rég halott Maecenas nábob sárga villájában az elszegényedett utódok újra kinyitották az ablaktáblákat és teregettek. A nagy Szent Péter templom világított a Palatinus felett. A dombok lépcsőin felkapaszkodva a király és Palaiologosz látta a korinthoszi kolumnák mögött leskelődő mosónőket és cselédeket, akik reggel jártak gazdáik házához; repedezett kezük a forró márványon babrált.
– Nem vagy fáradt? – kérdezte Palaiologosz –, én évente egy éjszakát mindig álmatlanul töltök.
– Nem – mondta a király. – Torino mellett, miután az Alpokon vonulva én sem aludtam, az apródok a lovamhoz kötöztek, hogy vezethessem a sereget.
Szétnéztek a Palatinusról. Alattuk a paloták, a Szent Péter, a romok, és a hadurak tornyai. Felség, te állítólag jártál keleten, mondta Károly, és ott láttad a mennyei városokat, amikről Vitruvius írt.
– Gyere ma ki a táborba – tette hozzá. – És az adásvételt ott elrendezzük.
Azzal elköszöntek. A fórumok még nem teltek meg kora reggel. Az oroszlános szobrok lábánál parasztok csókolóztak, úgy tűnt, zápor közeleg, és egy anya is ide húzódott gyermekét szoptatni. Róma ragyogott a farsang reggelén, de egyetlen köve sem ért annyit, mint egyetlen szilánk Palaiologosz András boldogtalan lelkének otthonából, a nagy Konstantinápolyból, ahol most ugyanígy kelt föl éppen a boszporuszi Nap.
A pápai udvar ünnepi menete délután indult el a Vatikánból. Sándor pápa csengős hintóját fehér lovak húzták, mindegyiken meztelen asszony ült.
– Kunyeráló bizánci – mondták a pápai cselédek, amikor András is felkéredzkedett az aranyszekérre. A pápa kis kalapácsával a fejükre ütött.
Ajkukon a katonák és táncosok védőszentjének nevével, csengetve-harsonázva és részegen gördült ki Rómából a kocsik menete.
A francia táborban a francia kormányt alkotó Bourbon és Orléans családfők fogadták a pápai udvart. A királyi sátorba vezettek mindenkit, a sátor körüli földbe liliomos végű pálcákat szúrtak gall apródok. Szertartásosan ültették őket asztalhoz, a két udvar titkárai közben egyeztettek a fazekakról, evőeszközökről és gyertyatartókról, amiket a vacsora idejére a pápai háztartás kölcsönadott a királynak, a két udvar sürgölődő cselédhada véletlenül több boroskancsót feldöntött; a bort az Orléans párt kedves kutyái nyalogatták. A szolgák a leveses üstök köré gyűltek, ezeken még látszott, hol feszegették le róluk az előző szentatya címerét, hogy most Borgia Sándor pajzsát forrasszák a helyére. Szedtek, és tányérjaikat a vendégek elé vitték.
Életében utoljára Andrásnak még egyszer eszébe jutottak a korfui vacsorák, ahol apja olyan gyakran temette kezébe arcát az üres asztal felett, mint József, aki az istállóba beállító királyoknak még egy tükörtojást sem tudott hirtelen sütni. És Palaiologosz András, ahogy a Bourbon herceg által neki nyújtott üvegpohárral játszott, emlékezett egy másik estére is, bár nem tudta biztosan, nem csak álmodta-e. Emlékezett egy öreg árusra, nagy szakálla és széles válla volt. Miután beengedték, furcsa iróniával találomra alkudott mindenfélére, amit a szegényes házban meglátott. És amikor Tamás római császár dühében rákiáltott, hogy menjen ki, az öreg csak nevetett, és összetörte az asztalon lévő tányérjaikat, mire az anyja elsírta magát. Mohamed volt, a bolond és vérszomjas török szultán, aki álruhában jött el a Palaiologoszok házába, és aki átcsúszott a velenceiek őrizetén: titokban jött és ment el a szigetről, a katonák észre sem vették.
– Felség, tagja vagy valamelyik lovagrendnek? – kérdezte Andrástól a Bourbon herceg.
– Palaiologosz inkább bölcsész, mint katona – hajolt hozzájuk Sándor pápa, és vastag ügyvédkezén vigyorgott a rubin.
A franciák híres rómaiaknak öltöztek a vacsorán, a rómaiak pedig naiv parasztruhát viseltek. Valois Károly Brutus volt, Borgia Sándor cipész, a gall lovagok szenátorok, a bíborosok pásztorok és kanászok. A vacsora felett a tárgyalásokat is hamar lezárták: Sándor hozzájárult, hogy a farsangi ünnepek után beöltöztesse nápolyi királynak is Valois Károlyt, aki címei közé egyben felveheti a bizánci, a római, és a trapezunti császárság kapcsolt címeit. Joglemondó nyilatkozatát Palaiologosz a tányérok felett lepecsételt dokumentumban tette meg. A sátor előtt apródok és titkárok hordták a császárságért járó tenger pénzt. Bankárt is hívtak gyorsan a városból, aki lajstrommal járt a Milánóból jött társzekerek között, hogy váltókba számítsa át a vételárat.
– Mihez kezdesz majd ezután? – kérdezték tőle, de nem tudta pontosan megmondani.
A cselédek unottan és tétlenül álltak a ponyvás bejáratok, vagy a sátoroszlopok körül, nem kellettek, amíg az étel el nem fogyott. A pápa kiküldte a törpéket, a szolgák beléjük is rúgtak még egyszer.
Így adta el címeit az utolsó bizánci a francia királynak. Kopott kabátja megfeszült a váltóktól, ahogy bérelt kocsin hagyta el Rómát. Valahol Romagnában elköszönt a kocsistól, és hazaküldte; onnan gyalog ment tovább.