DEHOGY FELEJTEM
[SZÓ-BESZÉD]
Új rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.
Szabó Lőrinc: Nefelejcs
A virágokból először a kék
nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
külön is megszerettem, hogy olyan
beszélgetős és hogy értelme van:
szinte rászól az emberre vele,
úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,
ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire
jól hallottam, egész világosan,
égszin hangját, néha meg én magam
sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan
nagyon vártam már, hogy tán a szivem
szólt helyette vagy éppen a fülem:… De még ha csalok is,
nyugtattam meg magamat, az a kis
segítség semmi, hiszen úgy szeretem;
s dehogy felejtem, nem én, sohasem!
Olykor az ember nem maga választ verset, hanem a vers választja őt. Pontosabban a vers és az olvasó egymást választják. Szabó versét sem én választottam. A sors a Liget keze által, látszólag véletlenül kínálta fel nekem. Úgy tűnik, az igazi kincsekre mindig a zöldek közvetítésével találok rá.
Először idegenkedve fogadtam őt. Másikat szerettem volna helyette. Egy komfortos Weörest, amiről már tudtam, hogy ismerem és kedvelem. Ezt az új verset is szépnek találtam, páratlanul szépnek, de pont a vakító szépsége miatt a belső értékei, a valódi mélysége homályban maradt előttem. Elérhetetlennek, megismerhetetlennek és rémisztőnek tűnt. Féltem tőle. Egy darabig inkább felé se néztem. Ezt persze rossz néven vette. A versek nehezen viselik, ha mellőzik őket. Különösen a szép versek. Sértette az önérzetét a távolságtartásom. Mondvacsinált, fals ürüggyel újból megszólított hát ő maga. Ám ezúttal, talán nem is egészen tudatosan, hajlandó volt egy kicsivel többet megmutatni abból, amit az udvarias, de tartózkodó felszín mögé rejtett. Éppen csak egy szemvillanásnyi ideig mutatta meg e rejtett oldalát, de nekem ennyi is elég volt.
betűről betűre
Ettől fogva én nyitottam felé. Óvatosan csináltam. Az első időkben két újraolvasás között mindig sok idő telt el. Betűről betűre kerültem egyre közelebb hozzá. Figyelve minden egyes rezdülését. Ez persze nemcsak rajtam múlott. Ő is lassan adta magát, de nekem már nem esett nehezemre türelmesnek lennem vele. Miután megláttam egy leheletnyit abból, amit elrejt magából a világ elől, többé nem volt kérdés, hogy végleg elveszek majd benne.
A szerkesztők közben rábólintottak a Weöres versre, de addigra engem már csakis ő érdekelt. Őt akartam, mert tetszett, hogy „olyan beszélgetős és hogy értelme van”. Fokozatosan, egyre jobban értettem „égszin hangját”, még akkor is, ha olykor csak keveset és talányosan szólt hozzám. Ekkorra már minden érdekelt, ami benne rejlett, ezért egy-egy rejtélyes félszavát is őszinte élvezettel fejtegettem akár több napon keresztül. Így tudtam meg azt is, hogy az ő esetében az „égszin” nem a verőfényes napsütés rikító azúrját jelenti, hanem a lenyugvó Nap misztikus szürkéskékjét. S kár lenne tagadnom: „azt a szép nevét külön is megszerettem”.
Csendesen, lesütött szemmel kezdte megosztani velem apró titkait – egyre többet és többet. „Néha meg én magam sugtam” neki valamit, csak úgy halkan, magamról. Apránként végül megszelídítettük egymást egészen. Én minden ékezetének belső titkára nyitva álltam, ő pedig hagyta, hogy immár a maga teljességében, cenzúrázatlanul olvassam. Katartikus volt, ahogy e kölcsönös megértés nyomán egymáséi lehettünk. Olyan közel kerültünk egymáshoz, amennyire csak lehetséges egy vers és az ő olvasója között. Csillogott a szemem, amikor olvashattam – ő pedig betűit játékos kis delfinként ugrasztotta ki a papírlap tiszta fehér vizéből, valahányszor megérezte, hogy figyelem.
délibáb
Fájdalom, a felhőtlen egymásra találás nem tartott sokáig. Először tőlünk független okok álltak közénk, amikor olyan helyre utaztam, ahová nem vihettem magammal. Emiatt sokszor fejből kellett felidéznem, amikor nem lehetett velem, hogy egyszerűen csak magamhoz húzzam és szemérmetlenül beleolvassak. Olykor annyira hiányzott, újrakapcsolódásunkat „olyan nagyon vártam már, hogy tán a szivem szólt helyette”. Távollétében, róla ábrándozva is képes voltam egyfajta délibábként érezni tintájának különleges illatát, papírrostjainak földöntúli érintését, lapjainak érzelmekkel teli susogását. Később már belőlünk fakadó okok, belső szövegértelmezési bizonytalanságok keltettek mesterséges távolságot közöttünk. E bizonytalanság-özön egyre gyakrabban kezdte ki egységünket, és olykor már azt sem tudtam, „képzelem-e vagy tényleg csalok, neki, a neve mondásával?”
Aztán egyszerre azon kaptam magamat, hogy nem értem. Riadtan pásztáztam a szavait, de többé már nem álltak össze azokká a mondatokká, amiket korábban oly sokszor kiolvastam. Magam előtt is szégyelltem, de egyre többször kellett értelmező szótárt használom, hogy továbbra is olvasni tudjam. „De még ha csalok is, nyugtattam meg magamat, az a kis segítség semmi, hisz úgy szeretem”. Minden bizonnyal ő sem találta már a betűk megfelelő sorrendjét ahhoz, hogy a segítségükkel újra kapcsolódni tudjon hozzám.
Éjjel-nappal értelmetlen szimbólumok sorozata fölött görnyedtem, miközben ő könnybe lábadt lapjaival kereste a tekintetemet, ami a legegyszerűbb betűkombinációit sem volt képes többé dekódolni. Újabb és újabb, sikertelen próbálkozásaink, hogy ismét kapcsolódjunk egymáshoz, végül teljesen elcsendesedtek. Azt hiszem, nincs irodalmár, aki meg tudná mondani, hogy e köztünk feszülő némaság pusztán átmeneti vagy most már mindörökre szól. Egy új szövetség vers és olvasó között talán még lehetséges. Ha pedig mégsem, én már akkor sem felejtem el őt, „dehogy felejtem, nem én, sohasem!