PARANCS JÁNOS VERSÉRŐL
2013 július
Fiatal lány
Gyönge csontjai sajognak,
érlelődő ízek és illatok,
álmában a párnát szorítja,
csattog kék lepkeszárnya,
elúszik némán a barbár
városok fölött lebegve,
más korba és más égitestre
röpíti misztikus utazása,
a valóság az álom folytatása,
úgy véli, nincsen lehetetlen,
mégis mit megkíván, nincs sehol,
hátrál előle egyre, és hívja,
csalogatja, sürgeti a vágy,
nem érti félelmét, iszonyát,
remegő testét forróság önti el,
hideg verejtéktől lucskosan
hánykolódik az ágyon,
domborodó, csúcsos keblei
feszülnek és bizseregnek,
hullámzó hasa, barna köldöke
fénylik, mint aranyló olajbogyó,
harmattól csillogó imola
ringatózik csípője árnyas
rejtekén, a puha homályban,
sóvárgó érzékszerveit megsebzik
félszavak és pillantások,
nyugtalanítják látomások,
rémíti a bakszagú éj,
sorsa ellen, vágyai ellen
hiába lázad, semmit nem tehet,
sem ő, sem bárki más, akárki,
készülődik az elszánt horda,
hogy ellenkezését megostromolja,
s a vérben úszó, ezüst holdat
egyikük biztos eléri majd,
ünnep legyen a vereség napja,
ne sújtsa őt a bánat s baljós haragja,
ragyogjon és tündököljön,
legyen övé a boldog önfeledtség,
a játék izgalma s kegyelme,
úgyis megérkezik majd rendre,
az öröm után a gyász, a gyötrelem,
a csontokat szaggató fájdalom,
a fuldoklás, a vesszőfutás,
mindaz, amitől hiába rettegünk,
és amit el nem kerülhetünk,
mert vendégek vagyunk itt csupán,
akiket fölkap és elsodor az idő.
Az ágyában alvó fiatal lányt ezúttal azért lesi meg a költő, hogy szerelmét bizonyítandó ódát írjon hozzá, s teste szépségét ecsetelje. Az éjszaka felriadó megfigyelőt, bármily szenvedélyesen lajstromozza ókori költészetből ismerős alakzatokkal a női bájakat, elsősorban a féltés, az aggodalom készteti, hogy tollat ragadjon. Ezért fog át – időben, távlatban, érzelmekben – az egyszerű szerelmes költeményeknél lényegesen többet. A férfiakat a bennük eláradó heves vonzalom nemegyszer vakká teszi: a nő csupán feléledő vágyaik foglalata. Míg gyönyörű képek peregnek a fantázia vetítővásznán, közelképek és kozmikus hasonlatok váltják egymást, a nő valódi lénye homályban marad. A szerelem is lehet akadály a szeretet útjában. Ez az éjszakában merengő férfi azonban már-már atyai szemmel tekint a párnába kapaszkodó, ébren is álmodozó lányra: a sors erővonalait fürkészi. A Párizsba emigrált, majd a „sivár és értelmetlen szabadságból” hazatért Parancs Jánost a „magány és anarchia” szorította az igazság elkeseredett kutatására. Meghatározó élménye, amit egész életével próbált feldolgozni, ebben a versben is utat tör magának: a veszendő és kiszolgáltatott emberi létezés láttán érzett megrendülés.