ADY ENDRE VERSÉRŐL
2009 július
EMLÉKEZÉS EGY NYÁR-ÉJSZAKÁRA
Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomoru földre,
Legalább száz ifju bomolt,
Legalább száz csillag lehullott,
Legalább száz párta omolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Kigyúladt öreg méhesünk,
Legszebb csikónk a lábát törte,
Álmomban élő volt a holt,
Jó kutyánk, Burkus, elveszett
S Mári szolgálónk, a néma,
Hirtelen, hars nótákat dalolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Csörtettek bátran a senkik
És meglapult az igaz ember
S a kényes rabló is rabolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Tudtuk, hogy az ember esendő
S nagyon adós a szeretettel:
Hiába, mégis furcsa volt,
Fordulása élt s volt világnak.
Csúfolódóbb sohse volt a Hold:
Sohse volt még kisebb az ember,
Mint azon az éjszaka volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Az iszonyuság a lelkekre
Kaján örömmel ráhajolt,
Minden emberbe beköltözött
Minden ősének titkos sorsa,
Véres, szörnyű lakodalomba
Részegen indult a Gondolat,
Az Ember büszke legénye,
Ki, íme, senki béna volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Azt hittem, akkor azt hittem,
Valamely elhanyagolt Isten
Életre kap s halálba visz
S, íme, mindmostanig itt élek
Akként, amaz éjszaka kivé tett
S Isten-várón emlékezem
Egy világot elsűlyesztő
Rettenetes éjszakára:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
A cím mintha szándékosan kevesebbet akarna mondani a versnél: tompított-fátyolozott megvilágításba vonja. Emlékezni arra, amit sosem feledhet el, aki átélte? Nyomasztó, visszatérő álomként kísérti azóta is. Ebből a szédületből burjánzik elő Ady félelmetes mítoszteremtő látomása, 1914 nyarának az az éjszakája, mely egész világot süllyesztett el a háború kitörésével.
ijedelmes rémkép
Természetfölötti erők, ősi, babonás jósjelek verik föl az emberi ösztönöket, de a költő tétova, hökkent szava csak ennyi rájuk: „Különös, különös nyár-éjszaka volt”. Aztán már egymást követi a megmagyarázhatatlan szerencsétlenségek sora: a kigyulladó méhes, a lábát tört legszebb csikó, az elveszett kutya, s a legborzongatóbb, a néma szolgáló hirtelen, hars nótázása. Csupa önmagán túlmutató, hosszú árnyat vető, ijedelmes rémkép, amint rászakad az érmindszenti szülői házra.
A növekvő, zuhatagos költeményben hatszor hangzik föl ráolvasásszerű ismétlődéssel a bűvös erejű szavakba foglalt alapélmény, az ámulat félderengésében. Titok és varázslat járja át az egyszerre földsűrű és csillagközien szellős próféciát. Árama megsejteti a néven sem nevezhetőt, ami jön, jön megállíthatatlanul: a történelem személyes sorssá váló iszonyata.
Itt fordul a vers, villámlón föllobbantva minden ember láthatatlan belső tartományát, mely nemzedékeket fűz egymáshoz s a rejtelmes világerőkhöz, hogy maga hívja ki végzetét. A fátum dobütései döngenek föl az egyazon, mélyhangú, múlt idejű rím-alakban, amint rácsapnak a szabadon futó sorokra. Kétszer sikolt föl csupán éles, magas hangú rímpár a befejezés fortissimója előtt: a „hittem – Isten”, s az íme, mindmostanig itt élek – Akként, amaz éjszaka kivé tett lefojtott, elsuttogott vallomásában.
De sokáig már ez sem tartott. Mindössze négy vigasztalan világháborús nyarat ért meg Ady Endre, „a halottak élén”.