MAGYARÁZKODÁS
[SZÓ-BESZÉD]
Új rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.
Karinthy Frigyes: Előszó
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Előszó, ami nem a múzsát hívja, hanem a múzsa kínos távolmaradása miatt magyarázkodik, mint házigazda a társaság előtt, ami hiába várja a jelentős díszvendéget, mert az kimentette magát. A kimentés a szenvedő házigazda szájában majdnem mentegetőzéssé alakul – tudom, miatta jöttetek (és jöttem én is, teszi hozzá, vérben és mocsokban), próbáltam is nektek ide hozni, ki tehet róla, hogy nincs itt? – bánatosságát, szánalomra méltóságát ő maga is elismeri. Hogy a vendégséget mégsem oszlatják fel, ez csak a házigazda biztos küldetéstudatával magyarázható, csak még akadozik, ha félig már ki is bukott: Uram, nem vagyok én szónok, mert nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok.
tébolyultnak kell lenni
A múzsa – aki csak szerintünk kegyes adakozó, valójában rokonaihoz hasonló irigy és szeszélyes ősdémon – normálisan senkit sem méltat, hogy neki égő csipkebokorban megmutatkozzon, ajándékához, az ihletettséghez legalábbis tébolyultnak kell lenni. Ki tehet róla, hogy nincs itt, ki tehet róla, hogy mi csak afféle hétvégi vendégség vagyunk és nem isteneket látó pusztai őrültek?
„Se északfény, se áloévirág” – csak kicsiségét elismerve ébred rá ez a csalódott ember, hogy a szó önnemző állat, és beszéde önjáró. Annak kell lennie, mert a küldetéstudat nem nyugszik,
vendéglátónknak beszélnie kell, ha tényleg nehéz ajkú és nehéz nyelvű is. Beszédének keserűsége elmúlik. Így lassan a magyarázkodásból nekirugaszkodás lesz, és titkát, amiért ma összejöttünk, mindannyiunknak el kell mondania.