ÓDA A KÖRFORGÁSHOZ

véred úgy kering, mint nedvek a fában.
Erek? Gyökerek! Hisz húsod a talaj,
éltetőd ölel; beléd kapaszkodik,
markol ágbogak sűrű hálóival.

Nem te nősz fel: benned sarjad a világ.
Nem a gyorsvonat mozog: a táj suhan.
Lélek mozgat téged? fújtatót a szusz?
Ptolemaiosz vagy, aztán Kopernikusz.
De tudatod tükrét sohasem látod:
ha látnád, nem látnád benne a világot.

Nyüzsgő-hemzsegő rákocskák a vízben:
élet után kapar mindegyik kis láb.
A kidőlt akác tövében látlelet:
a fatörzs alatt is forr a hangyaboly,
mintha csak forró olajban mákszemek.
Nagy nyomáson, lenn, a tengervíz alatt,
vagy roppant hidegben, túl a sarkkörön,
ugyanaz a forrás tör fel buzogva,
bennünk is ott zúg mérhetetlen sodra,
mert ereinkben együtt fut a vérrel,
akárha csak egyetlen szív dobogna,
egyetlen hatalmas ősi szerv, amit
a Nap lüktető melege nevelt fel,
s most él a föld felszínén, sokszorozva.

Valamennyi sejt tiszta emlékezet,
s bár magad se tudod, hová vezet,
öntudatlan, mert nem tehetsz mást, ha élsz,
mi beléjük van írva, azt követed.
Hiszen a százéves tölgyfa is több, mint
százesztendős! Sok millió év liheg
bordáid lassan táguló terében,
mert ős-szörnyek laknak: minden szerved az.
Nincs min kétségbeesned. És nincs vigasz.

kép | vecteezy.com