SORS UTCA TIZENEGY

Még csak huszonnégy év telt el azóta, hogy búcsút vettem Törökországtól. Még csak huszonnégy év, a nyolcszorosa az ott töltött háromnak. Céltalanul vibrál bennem az idő „rövidsége”, „hosszúsága”, hirtelen támadó indulatom szembeszáll a mérhető idővel, lassan homályos, a múltat és a jövőt átfogó időtlen vággyá békül.

merre tágul és mivé zsugorodik

Mintha csak tegnap, sőt, mintha csak néhány pillanattal ezelőtt történt volna, hogy hajónk az izmiri kikötőben eltávolodott a parttól, hogy Bogazköyben a hettiták harci szekereit láttuk ökrök vontatta, küllő nélküli kerekes kordékká szelídülve és kővé dermedve is az ankarai múzeumban, vagy a római thermákat Hyeropolis szabadtéri cseppkövei fölött, vagy Ephesost, Prienet, Miletost… És a földbe vájt katakombákat, ahol tíz meg tízezer ember élt sok emelet mélységben, hittel és rettegéssel eltelve, miközben szeldzsuk hódítók száguldozták be apró lovaikon a fejük felett Anatóliát, miközben a német-római császár éppen kanosszajárásra készült, miközben Angliában egymást gyilkolták a királyi család tagjai, és nemcsak ők, hanem a szász, brit, normann, skót, velszi és egyéb származékok nagy tömegei, és ötvöződött az angol nyelv, miközben kínai szerzetesek Japánba indultak, hogy a Zen buddhizmus tanait elterjesszék, miközben szerte a világon pestis- és kolerajárványok dúltak, és Peruban talán éppen földrengés volt éppúgy, mint később az Úr 1970. esztendejében, és miközben Budán Kálmán királyunk uralkodott a boszorkányok létén vagy nemlétén tanakodva, miközben az idő nem egyformán múlt fiatalnak és öregnek, gazdagnak és szegénynek, a férfiaknak és a nőknek, az egészségeseknek és a betegeknek, az okosoknak és a butáknak, és nem múlt egyformán a növényeknek és az állatoknak sem – lehet, hogy valami sejtette, már akkoriban, hogy mindez merre tágul és mivé zsugorodik majd?

Lehet, hogy utalt már akkor valami arra, ami ma van, amivé lettünk és leszünk? Vagy amikor a „tegnapelőtti” tízmillió egynéhány éves kövületek üzenetét csodáltuk riadt bámulattal, levelekét, fűszálakét, őshalakét, melyeket kis anatóliai falvak kopár szomszédságában fedeztünk fel, és kezünkkel fejtettük le az egymásra tapadt rétegeket?

A szép, a nagy, az érdekes időhöz: helyhez és hozzánk való kötöttsége, az évmilliók, évezredek, a napok és a milliomod másodpercek értelemmel megragadható különbözősége és értelemmel felfoghatatlan egysége egyszerre suhan át most emlékezés közben – és suhant át bennem akkor, ott. Itt vagyok, gondolatokat próbálok kifejezni, küszködöm a múlt megjelenítésének irracionális vágyával, a ki nem mondhatóval s le nem írhatóval, de nemcsak én vagyok most itt, nemcsak a törökországi három esztendő van bennem, velem, nemcsak egész gyermekkorom, anyám, apám, az egész emberi történelem: az egész szerves és szervetlen világ képviselőjévé sűrűsödöm.

A kietlen anatóliai fennsíkon az ég és a táj csodálatos színjátékaiban az omladékok, sziklák, kövek és a kavicsok is új életre keltek; életet adtam nekik szememmel, minden érzékemmel kontaktusba lépve velük, és ezt ők meghálálták: apámmá és anyámmá lettek, testvérükké is tettek és tanítottak. Ég és föld egyszerre nevelt nem emberteremtette tükreivel, nem emberalkotta ismeretanyaggal, nem geológiai vagy archeológiai feltárások száraz skatulyáival, nem, egyszerűen és közvetlenül nyújtották át magukat, és adtam én is magamat önfeledt és megtalált pillanataimban.

A sors különös ajándéka, hogy eljutottam oda, amit ma Törökországnak nevezünk. Véletlenek sajátos összjátéka volt-e? Nem tudom.

Véletlen volt, hogy amikor 1965 februárjában a Magyar UNESCO-bizottság Dorottya utcai helyiségében K. Gy. főtitkárhelyettes átnyújtotta nekem a megpályázható állások vaskos kötetét, és azt többször áttekintve félig bosszúsan, félig belátóan azzal adtam vissza, hogy – úgy látszik – a fejlődő országoknak nem urbanisztikára, sokkal inkább az analfabetizmus leküzdésére van szükségük, hiszen a több száz állásleírás között egyetlenegyet nem találtam, ami valamelyest is kapcsolódott volna szakmai múltamhoz és érdeklődésemhez. – Véletlen volt-e, hogy ekkor K. Gy. csendesen megjegyezte, nézzem csak meg jobban az anyagot, néhány hete járt itt egy kolléga, és mintha egy törökországi egyetemi tanárságot említett volna neki.

bizonytalan kimenetel

A világ legtermészetesebb dolgának tűnik most, hogy Törökországba kellett mennem, nekem kellett odamennem, azokat az élményeket ott kellett átélnem. A külső és a belső feszültségek kontúrjai huszonnégy év távlatában már elmosódottabbnak tűnnek; mintha ítélet kristályosodott volna ki életemnek erről az útszakaszáról, összefogva emlékképeit: új élethelyzetek, új sorsperiódusok előtt minden az élére áll, a tehetetlenség, az ellenállások összemérik erejüket a kibontakozó új lehetőségekkel. A jövő megküzd a múlttal, a harc azonban bizonytalan kimenetelű, nem tudjuk, továbblépés következik-e: a „jövőnek” a jelennel és a múlttal való jobb megfelelése, avagy visszabillenés, visszaesés.

1965 novemberében; amikor az ankarai repülőtéren kiszálltam a gépből, úgy tűnt, mintha a repülőtér betonján tett lépéseimmel egyidejűleg valami belül is megmozdult volna bennem. Pusztán a helyzetváltoztatás, a törökországi jelenlét teremtette ezt a furcsa közérzetet? Ez váltott ki valami olyasfajta újjászületési, újrarendeződési érzést, hogy összhangban levőnek látszottak; hogy minden sugárzónak tűnt, minden sugárzott, kívülről befelé és belülről kifelé is?

Amikor a török légitársaság menetrendszerű, Isztambul és Ankara között közlekedő gépéből kóválygó fejjel, némi program-módosulások következtében 1965 novemberében kiszálltam, nem hatolt még tudatom mélyére az új, a más környezet teremtőereje, hogy rövidesen bele fogok nőni az új helyzetbe, részévé válok az új környezetnek; inkább idegenkedő, bizonytalan érzések fogtak el. A rám várakozó nagy bajuszú török tanársegéd mosolya, kedvessége oldott gondjaimból, de különállásomat is hangsúlyozta, sőt, meg nem válaszolható kérdések egész sorát is kipattintotta: hogy fogok eleget tenni mindannak, ami idehozott? Igen, hol is vagyok? Ankarában, persze, Törökországban, egyetemi tanár vagyok… vagy csak leszek? És mit fogok tudni és akarni… és vajon mit fogok előadni… és hogyan sikerül majd a török kollégáknak és diákoknak az angol nyelv mégoly bőséges, de anyanyelveinkre mégiscsak másodlagosan ráépült közvetítő szókincsével értéket, tolmácsolni? És milyenek lesznek a diákok, a kollégák… lesz-e visszhangja a belőlem kiáradó, angol szavakká merevedő gondolatfoszlányoknak… És ez a furcsa nevű repülőtér: Esenboga, én itt… igen, igen… Már kinn jártam a földön, a repülőtér betonján, alig néhány lépésnyire a török légitársaság Isztambul–Ankara között közlekedő menetrendszerű anyaméhétől, és a légi és a földi lebegés tétova labilitásából egyszerre csak megszülettem – felnőttként születtem meg ott, időszámításunk szerint 1965. november 23-án.

Tényleg újra születtem? Felnőttként… vagy felnőtté, avagy felnőttebbé csupán? A felnőttség külső jelei kétségkívül megállapíthatók voltak rajtam, a környezet felfedezésének és újrafelfedezésének élménye azonban a csecsemőkor és a gyerekkor rég elfelejtett tapogatózásait is idézte. – Az anyai kebel várossá – Ankarává – nőtt, mely egyszerre fogadott magába, táplált és választott is le magáról a megérkezésem utáni első napokban, amikor új jövevényként utcáinak labirintusaiban ide-oda bolyongtam.

Az első kimerészkedések az óváros tömött, keskeny utcácskáiba, az idegen szagok, zajok közé, felemásan szorongó érzéseket keltettek bennem. Orrom, fülem gyakran háborgott, de a táruló látvány, a felnőttebb érzék prédája többnyire uralta a szokatlan illatokkal, kiáltásokkal terhes bizarr hangulatokat. A feminin, boszorkányosan öreg és modern, a mecsetek phallikus szimbólumaival teletűzdelt, hermafroditaként is ható, spontán szétáradó város amorf valóságából – mely nem sok jelét mutatta, hogy századunk húszas-harmincas éveiben városépítészek igyekeztek megzabolázni – feszültség áradt. A még idegen, csupán egy-egy időtlen pillanatra ismerős, mérhetetlenül szegény, generációk tapasztalataiban azonban oly gazdag óvárosnak, a materiális javakban bővelkedő, viszont hagyományokban és valódi szellemi értékekben szűkös új városrészeknek egymással szemben álló, egymást mégis kiegészítő ötvözete, a már oldódóban levő és oldásra váró kontrasztok jelezték az akkoriban még megismerésre váró részletfinomságokat.

riadt szomorúság

Bár a hivatalos érintkezések még alig vettek igénybe, és sok szabadidőt hagytak, mégsem merészkedtem távolra. Később, néhány hónap múltával rejtélyesnek és érthetetlennek tűnt, hogy milyen bizonytalanul mozogtam, milyen tapogatózva jöttem-mentem, milyen elveszettnek és magányosnak éreztem magam az első időben. Más alkalmakkor idegen városok rövid felkínálkozásai inkább mohóságra, aktivitásra, gyors eligazodásra, a megfogható értékek sietős számbavételére késztettek. – Ezúttal nem kellett sietnem, a város bejárására, útvesztőinek kiismerésére volt idő; eluralkodhatott, és az ankarai újszülött hübriszben el is uralkodott egy ideig a születés fölöslegességének riadt szomorúsága. – Most már kevésbé csodálkozom, mint akkor, kevésbé furcsállom, és természetesebbnek tűnik, hogy az előrejutásnak, a megoldott feladat sikerének magány, bánat és gond a kísérője. A születés és az újjászületés örömei halált is idéznek, előre és visszafordulva kétszeresen is azt idézik.

És az ankarai jelenlét „sikerében”, 1965 verőfényes novemberének végén, időm lánckerekéhez múltból táplálkozó, később testet öltő homályos és megfoghatatlan árnyak is tapadtak.

A Bulvar Palas Oteliben laktam, lakásom még nem volt. Öt vagy hat nap telt el megérkezésem óta, amikor Nazimmal, az ENSZ-kirendeltség török sofőrjével, és óriási amerikai Thunderbird-jével jártuk a városnak azokat a „jobb” negyedeit, ahol majd laknom „illett”. Néhány meg nem felelő lakás után végül is egy egyemeletes, jól karbantartott modern épületnél kötöttünk ki, szép kilátással a városra és a tájra.

Lehet, hogy csak most, utólag érzem olyan biztosnak, amit akkor – úgy tűnik már az első pillanatban eldöntöttem: ez a lakás lesz egy időre az otthonunk, ennek erkélyéről nézzük majd a várost, a szürke számtalan színárnyalatában pompázó, változatos formájú felhőket a távoli hegyek fölött, az ég zöldes ragyogását tavaszi és kora nyári naplementék után, és innen fogjuk látni, hogy a távoli cementgyár fehér füstkígyója leszigetelve a kozmikus színorgiákat, hogyan kapcsolja össze az ég csillogó színeivel a földet, hogy szemünket újra meg újra a földi léptékekhez igazítsa.

Akkor még nem tudtam, hogy milyen örömök és fájdalmak forrása lesz ez az otthon számomra, nem tudtam, hogy ide fog majd jönni Fracasso doktor, kedves – leendő – olasz orvos barátunk, és csendes beszélgetésbe merülve, hosszú estéket töltünk majd el együtt, hogy egyszer utoljára látogasson meg bennünket, és feleségével és kisfiával halálát keresse és találja meg Ankara és Konya között, 1967 húsvétján a jeges országúton; nem tudtam, hogy akkor még meg sem született kis vastag bundás fekete cicánk milyen melegséget áraszt majd, milyen közel férkőzik szívünkhöz, és milyen kimondhatatlan fájdalommal éljük át a mi meg nem született gyermekünk vele egyidejű elvesztését.

Akkor még nem tudtam mindezt – és sok más egyebet sem –, csak nézegettem az emeleti lakás üres szobáit, a központi fűtés szerelvényeit, a falakat, melyek festésre vártak. Közben Hüsseyn bejjel, a ház tulajdonosával, barátságosan mosolyogtunk egymásra, és a mosolyban talán az eladó és a vevő együttes várakozása, nyugtalansága igyekezett oldódni, cinkos meghittséggé alakítva a még meg nem kötött alkut. Nem volt hosszú alku, néhány pillanat múlva már írtam alá a török bürokrácia e célra szolgáló nyomtatványát, melyben kötelezem magam, hogy havonta 650 lírával fogok hozzájárulni – lakbér fejében – Hüsseyn Ünal úr költségvetéséhez.

A számomra nem egészen köznapi jelentőségű bérbeadási–bérbevételi esemény formaságai, és a szobák berendezését felvázoló, azt a napi életritmussal összekapcsolódó fontolgatásaim mögött, ezek helyét elfoglalva, képzelt valóságukat is semmivé téve, egyszerre csak újra benyomultak – nem tudom, melyik agytekervényem nyúlványaiból kiindulva, egész agyamat elborítva – a már ismerős, formát sem öltő töredékek, foszlányok: hol is vagyok… hogy kerülök ide… én… én ki vagyok, ki ez az én, és Nazim, Hüsseyn bej, akikkel valami – amit talán csak én érzek át – már összekapcsol, már örökre… És kik ők, és mi keresnivalóm van itt nekem?

meleg barlang

Üres tekintettel bámulok, bámultam – tekintetemnek azonban, mellyel önmagam és a világ mindenségének távoli zugait fürkésztem, vissza kellett térni az emberi arányok rendjébe. Kozmikus kirándulásom hirtelen véget ért, a képek visszabillentek. … Persze, most otthont kell teremtenem egy időre, itt, kis, meleg barlangot berendezni, előadásokat is kell tartani majd az egyetemen… társadalmi életet is kell élni… és már búcsúzunk is Nazimmal, indulunk vissza a szállóba. Igyekezni kell, későre jár, esti vacsorameghívás vár a Chief Technical Adviser-nél, át kell öltöznöm. Mérlegelem: sokáig bőröndben tárolt sötét öltönyöm jó lesz-e az alkalomra… És – szent egek – hova tettem a nyakkendőimet? Belesápadok a gondolatba: honnan veszek estére nyakkendőt? Közben megyünk le a lépcsőn, az ápolt pázsitot, a színes virágokat nézem a kertben, és már szállnék is be a kocsiba…

Hogyan fogok ide visszatalálni? Saját kocsim még nincs. Nazim csak ritkán áll rendelkezésemre. Mi az utca neve, ahol lakom, ahol lakni fogok, előbb ezt kell megtudnom, megtanulnom, mi a házszám… Mielőtt még szavakká formálnám gondolataimat, Nazim megérti, kérdő tekintetem nyomán lesiet az utca sarkára, ahol kivételesen utcatábla is van. A táblát nézi, egy pillantást vet a házra is, majd fürkésző félmosollyal, enyhén gyanúsító arckifejezéssel fordul felém: „Tudja, uram, mi az ön utcájának a neve? Kader sokak… Tudja-e, hogy a kader – arabosan kadr-nak ejtette a szót – hasonló értelmű a kizmet-tel: sorsot, végzetet jelent. Ön a Sors utca tizenegy szám alá költözik.”

Egy ideig csak álltam… Kader sokak, Kader sokak, Sors utca, Végzet utca… A nyilvánvaló magyar nyelvi gondolattársítás humora, hogy Ankarába kerülök egy „káder” utcába, jelentéktelennek tűnt, gyorsan elhalványodott az egymást követő gondolatok közepette. A nagy színház rendezője Nazimra osztotta a szerepet: úgy közölje közlendőjét, úgy döbbentse a jelenet másik szereplőjét sorsfordulatainak kívülről megfoghatatlan belső rendjére, hogy ezzel egyben erőt is adjon szerepeinek alázatosabb, tehát jobb eljátszásához?

A dolgok akkor úgy folytatódtak – szerepemet úgy alakítottam –, hogy mintegy varázsszóra ellobbant tudatomban életutam értelmének és értelmetlenségének ésszel feloldhatatlan ellentéte. Szememet lehunyva, vagy éppen tágra nyitva eltűntem, semmivé lettem. Álmok emlékképei bukkantak fel: álmodtam Budapesten és álmodtam újra: állok a Lánchíd közepén, rettenetes feszültségben, döntenem kell, a jobb oldalra vagy a bal oldalra, Budára vagy Pestre menjek, Mindkét választási lehetőség borzasztónak tűnik, valami már meglevő egységet, rendet kell a „döntéssel” megtörnöm. Bénít, láncol a rossz döntéstől való félelem. Egyre kétségbeesettebben viaskodom magamban, magammal… Egyszerre csak azon veszem észre magam, eltűnik a jobb part, eltűnik a bal part, szűnik a kétség, én lettem, én vagyok a folyam.

bonthatatlannak hitt ellenpárok

És azokban a napokban Ankarában, előbb az Esenboga repülőtéren, aztán a Gazi Osman Pasa városrészben a Kader 11. számú ház előtt és azután is néhányszor, és most újra Budapesten, íróasztalomnál, a virágzó vadgesztenyefa tavaszi pompáját magamba fogadva, úgy éreztem, úgy érzem, néha sikerülhet bonthatatlannak hitt ellenpárok béklyóiból is kioldozni magunkat.

A folyamatot, életem és bizonyára minden emberi élet folyamát időnként föld alatti vizek, források is táplálják, gyarapítják, hogy el ne apadjanak. Az újjászületés felnőtt misztériumában a búvópatakok vizének váratlan feltörését, talán a felszíni folyammal való előre nem látott egyesülését éljük. Ez földcsuszamlásokkal, a mélyebb rétegek újrarendeződésével jár együtt, a sors különös, ritka kegyelme, amikor az új állapot olajozottan, simán vetül a régire.

És most ott állok megint leendő ankarai lakásunk előtt az utcán, Nazim udvariasan kinyitja a kocsi ajtaját, beszállok, letelepszem a hátsó ülésre, és miközben a kerekek suhogása hallatszik, pontosan tudom, hol kell keresnem nyakkendőimet.

kép | vecteezy.com