FÁTYOLFOSZLÁS

Az utolsó szál cigaretta. Pusztító füstjét magamba szívom, a gyűrött papírhenger vége vészjelzőként izzik fel – menekülj! A dohányfüst selyemfátyolként tekereg-gomolyog, átlátszó függönyén keresztül látom a tákolt streetfoodos bódét – előtte kutya kutat a szemétben, nyurga lába hullámzik az aszfalt fölött vibráló, forró levegőben.

– Unalmas lesz – jegyzi meg Dinesh.

Angolul beszélünk, mert én és Kavita – vele ellentétben – Ladakhból származunk, más nyelvet ittunk magunkba, bár igaz, mára elszivárgott belőlünk. Nem is szívesen emlékszünk rá – az iskolában öt rúpiát kellett fizetnünk, amikor anyanyelven találtunk megszólalni, és az ebből fakadó szorongás része volt a mindennapoknak. Ha tiltott az ismert nyelv, jobban bemegy a szükséges, vagyis az angol, ez volt a filozófia. A világnyelv ismerete nélkül nem lehet belőlünk jól kereső ügyvéd, mérnök vagy orvos a nyugati világban. Így hát bement az angol – legalábbis annak valamilyen torz változata –, csakhogy egyikünkből sem lett ügyvéd, mérnök vagy orvos. Nemhogy nyugaton, idehaza sem. Cserébe ma már a szüleinket is alig értjük meg, amikor nagy ritkán felhívjuk őket telefonon.

Dinesh fakó szupermenes pólóban ül mellettem, a vasútállomás lépcsőjén. Elnyűtt tornacipőben emelgeti a sarkát a révült techno-rága ütemére, ami egy közelben parkoló taxiból bömböl. Az agyagdobok és rézcinek ritmusa – bár bizonyára csak gépi utánzat – Ladakh teheneit juttatja eszembe: kopott emlékeimben az állatok a mezőn futnak, nyakukban kolomp zörög. Megcsapja orromat az édeskés illatuk – de csak egy pillanatra, majd visszatolakodik a benzingőz és a dohányfüst.

Dinesh utolsót szív messze nem utolsó cigarettájába, arcán undor, magasba fújja a füstöt és elfricskázza a csikket.

– Hülyeség, testvérem. Csak ezt tudom mondani – mered maga elé, én pedig azon gondolkodom, hogy Ladakhban is eldobálják a dolgokat, de ott mégsem borít mindent szemét, mert azok a dolgok lebomlanak.

– Én sem értelek – suttogja Kavita.

A bódé feletti óriásplakátot nézi, valami model casting reklámot. Gyönyörű lányok mosolyognak rajta, nem is értem, hol találják ezeket. Én itt, Delhiben nap mint nap ezer és ezer lányt látok, de egyik sem ilyen szép – aztán eszembe jutnak a mosolyok Ladakhban. Azok sem tökéletesek, de kedvesebbek; a posztermosolyban van valami zavaró, ami a bőröm alá kúszik, és hevesen késztet valamire, úgy érzem, meg kell felelnem valakinek, de a ladakhi más – egyszerűen csak örül annak a kis semmi létezésemnek…

Az órámra pillantok – ideje a peronhoz sétálni. Kavita sír, nem akarja látni, hogy a vonaton nyomorgok. Legszívesebben hívna egy taxit, mondja, mire azt válaszolom, hogy arra több havi fizetése sem lenne elég, és megölel, és látom Dineshen, hogy féltékeny, de ő csak fogja be a száját; szerettem Kavitát, de a lány valamiért őt választotta, és vele is marad, gyerekeik lesznek, rám pedig ki tudja, mi vár Ladakhban.

Dinesh nyugati módon kezet ráz velem, a szokottnál jóval erősebben.

– Semmi dolgod ott, testér – mondja. – Ingerszegény. Gyere vissza hamar.

Eszembe jut az életnyi áldozat, és az a halálnyi semmi, amit cserébe kaptam. Keményen tanultam, távol az otthontól, reménykedtem, hogy valami menő programozó leszek valahol Európában vagy Amerikában, aztán elbuktam a diplomát – évekig küzdöttem, de egyszerűen nem volt hozzá fejem. Végül autószervízbe kerültem, ruháim szövetébe ivódott a benzinszag, Kavita felszolgáló lett egy étteremben, a turisták alig értették az akcentusát, míg Dinesh üzemvezetőként robotolt egy gyárban – pedig mind együtt tanultunk, közös álmokat szövögettünk, de széttépték az álmokat, mint Májá fátylait; máig hallom hasadásukat a lelkem mélyén, biztosan ők is mai napig hallják.

Ismerek pár srácot a suliból, akik sikerrel jártak, India legmenőbb cégeiben helyezkedtek el kockázatelemzőként, egyikük Kaliforniában kötött ki, azt hiszem AI fejlesztéssel foglalkozik – teljesen beletemetkeznek a munkába, amikor nagy ritkán sikerül beszélnem velük videócseten, csak panaszkodnak, hogy semmire sincs idejük, kiégtek, magányosak, és nem működik valami jól a párkapcsolatuk, ha van egyáltalán.

Utolsót szívok az utolsó cigarettámba, megforgatom füstjét a számban, mint ahogy a gondolatokat a fejemben, aztán kifújom, a csikket elnyomom egy póznán, és szemetesbe dobom. Felnézek, egyenesen Dinesh szemébe.

– És ha nem Ladakh az ingerszegény, hanem mi vagyunk túl durvák? – szakad ki belőlem. – Ha nem vagyunk a helyünkön? Ha nem lehet mindenkiből király? Ha nem az tesz értékessé, amit csinálok, hanem hogy a magam dolgát végzem?

Dinesh pupillája tágra nyílik – rettegés lüktet benne, mint a vágóhídi marhák szemében; tudja mi vár rá, látja a piac embervértől csatakos fűrészeit, látja, hogy közelednek felé, és Kavita felé, és a gyerekeik felé, akik még meg sem születtek, de már le is vágták őket…

Vonatfüttytől rezzen össze, zavartan körbenéz. Az érkező szerelvény tisztára söpri az áporodott levegőt, és keservesen rí a síneken, mintha minket gyászolna.

Halvány reménnyel kapaszkodom fel a vonatra – talán látom még őket.

De tudom: ez egy amerikai álomnál is hamisabb álom.

kép | vecteezy.com