UTÓKOR

Kétezernyolcvankilenc augusztusában történt, hogy egy kislány beszökött az Alvó Városba és egészen a folyóig ment, amit akkor Istennek hívtak.

Hazánkban az idő tájt roppant szigor sújtott le azokra, akik szájukra vették a valaha volt főváros és a folyó régi nevét. Csak kevesen látogattak ezekre a helyekre, ha ez volt a szándékuk, szigorú vizsgálatok gyötrelmein kellett átesniük, s mire elérték a céljukat, az erejük már elfogyott. A kislány azonban vidáman szökdécselve, dúdolgatva sétált, ámult-bámult, ez hát a híres város? A folyó különösen lenyűgözte. Állt a partján és mámorosan kiáltozta a négy égtáj felé a nevet, amit tilos volt kimondani: Duna! És újra: Duna! Aztán rázendített egy szépséges dalra, amiben ez a rég nem hallott név többször is előfordult.

fontos üzenet

Szállt az édes hang a víz fölött, és a túlparton, a Lánchíd árnyékában szundikáló Fotós szíve hatalmasat dobbant, úgy vélte, az angyalok hangját hallja. Már nem emlékezett, mióta bujkál itt a Városban, de tudta, egy örökkévalóság óta erre a szépséges hangra vár, a jelre, hogy szólítsák, tudta, az ideje lejárt, csak még egy fontos üzenetet kell hagynia az utókorra. Az üzenet egy kép lesz. Előszedte hát a rejtekhelyről a bűvös ládáját, benne azok a mindentudó eszközök, amelyeknek használatát a Nagy Változás évében betiltották.

Már délután volt. A kislány homokból és agyagból az egyik part menti parkban óriás várat épített dúdolgatva. „Milyen kicsi, milyen védtelen… – gondolta az öreg Fotós –, és mégis mindenkinél hatalmasabb, mert életet hoz a halott városba…” És elhatározta, ennek a gondolatnak a jegyében csinálja meg a képet.

Mire elkészült a munkával, végleg kimerült. Hogy a műve hogy jut majd el az utókorhoz, azon már nem törhette a fejét.

kép | Kováts Albert: Nemzetközi Gyermekév (kollázs)