„VISSZAKÜLDÖM AZ ÉJSZAKÁNAK”
[SZÓ-BESZÉD]
Új rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.
Horgas Béla: NYELVÖLTÖGETŐ
Egy fura,
fekete fejű
néma figura,
bajszos és kalapos,
csipkés-szakállas
szárnyas,
csizmalábú,
mellénymellű baba,
egy sohasemvolt
szerzet
öltött rám nyelvet,
mikor felébredtem –
jó vicc, mondhatom,
szóltam,
mit akar ez a
szótlan,
nyelvet rám
mért öltöget,
mért foglalja el
székhelyemet –
te fura,
fekete fejű
néma figura,
bajszos és kalapos
szárnyas,
csipkeszakállas
nyelvöltögető,
mondtam,
álmomban
illene lenned,
ne légy
lehetetlen,
ez illetlenség,
nyelvet ölteni
ébren,
ülni idegen
széken,
nem való –
hiábavaló
szemed
meresztened;
szakállad, szárnyad,
csizmalábad
visszaküldöm
az éjszakának,
szóltam,
de nem mozdult
a szótlan,
fekete fejű,
fura,
néma figura,
csak ült,
csak öltött,
feketedett,
elfoglalta
székhelyemet,
megzavarta
beszédemet,
azt se tudom,
hogyan mondjam,
itt van most is
a nyomomban,
nyelvet ölt
és nem beszél,
nem való,
és mégis él,
jó vicc, szólok,
mondhatom,
mit akar
ez a fura,
fekete fejű
néma figura?
Megesik, hogy az álomból ocsúdó ember az ébrenlét első perceit még az álom képei közt, az őket kísérő sajátos érzelmi atmoszférában tölti, ha a történet egészére pontosan nem is emlékszik. Nehezen leírható érzés telepszik rá. Mintha váratlan vendég ülne az ágya szélén. A tudattalan efféle, különös erővel fellépő, hol ember-, hol állatszerű alakzatait régen – aszerint, hogy magukhoz emelnek a világosságba vagy lehúznak a gyötrelmek sötétjébe – angyaloknak vagy démonoknak nevezték.
A különös vendéggel találkozó ember első, többnyire kimondatlan kérdése: mi ez, vagy ki ez? Hogy mit akar tőlünk, ekkor még másodlagos. Előbb fel kell ismernünk, azonosítanunk kell, ami azt jelenti: meg kell neveznünk.
A szó, a nyelv forrásvidékénél járunk – akkor is, ha kínzó a szomjúság, és egyelőre nem leljük az éltető vizet.
A megnevezés kényszere megkerülhetetlen. Álmunkban gyakran csekély hasonlóság, már néhány mellékes mozzanat is elegendő, hogy a felbukkanó figurákat ismert személyekkel azonosítsuk.
A megnevezés mindjárt értelmezés is. Először is tisztázza az illető mibenlétét, másodszor – és ez által – elhelyezi a világunkban, harmadszor pedig – ezek folyományaként – lehetővé teszi, hogy valamilyen viszonyt alakítsunk ki vele.
A versbéli figura feladja a leckét: egyszerre mutat angyalszerű és démoni vonásokat. A bajszos-kalapos-szakállas-csizmás alak betyárforma, eléggé félelmetesnek tűnik. A rettegett balladai figurára, a nagy hegyi tolvajra hajaz. De mit keres rajta a csipke? És hogyhogy szárnya van?
Ha nem tudjuk ki ő, azaz nincs hogyan megnevezni, akkor elhelyezni sem tudjuk a világunkban, következésképp azt sem tudjuk, miként viszonyuljunk hozzá.
ellenfényben
A figura fekete fejű és néma. A bajusz és a szakáll messziről felismerhető jellegzetesség. Az arcról nem mond többet a vers. Annyit tudunk, hogy a feje fekete. Mintha ellenfényben látnánk: nincsenek arcvonásai. Nincs emberi arca, és nem beszél. A nyelv révén nem képes kapcsolatba lépni velünk.
A nyolcadik sorban az áll: baba. Ez kétségkívül megnevezés. A babának általában van arca, ezért emberszerű. Érzelmeket képes kelteni és magára vonni. Emiatt aztán másként viszonyulunk hozzá, mint a használati tárgyakhoz, melyek a halottság más, mélyebb fokán állnak. A figura minőségét, azaz létmódját és a létezésben elfoglalt helyét, úgy tűnik, tisztáztuk. Egy babától, ami passzív, mozdulatlan, tehetetlen, tulajdonképpen nincs miért félnünk.
A megnevezhetetlenség feszültsége azonban már a következő sorokban visszatér. Azt olvassuk: sohasemvolt szerzet. Akkor pedig nincs, nem lehet kész mintánk az érintkezésre vele. Ráadásul nem is olyan passzív, mint a baba megnevezés sugallja. Sötét arctalansága dacára nyelvet ölt. Elfoglalja a versbéli ébredő székhelyét. Nemcsak a fizikai térben, átvitt értelemben is: kitölti benső világát. Idegen széken ül. Nem a saját helyén tartózkodik, mert az álomban – vagy általánosabban szólva a tudattalanban – lenne a helye. Más szóval: trónbitorló. A hely, amit betölt, nem az övé. Mindezek igencsak megerősítik démoni jellegét. Mintha gúnyolódna. Nyelvet ölt, mert nem beszéli a nyelvünket – a mi oldalunkon pedig a nyelvünk mond csődöt: nem tudjuk, hogyan nevezzük. Úgy tűnik, ha nem tudjuk a nevét, nincs hatalmunk fölötte.
Hogyan próbál kijutni a vers hőse az őt fogva tartó démoni szerzet csapdájából?
Bár a lény azonosíthatatlan és néma, mégis beszél hozzá. Ezzel máris sajátos viszonyt teremt – és itt az a lényeg, hogy ezt ő hozza létre, nem a démon. Ezzel a gesztussal egyszersmind kijelöli a lény helyét, korlátozza túlhatalmát. „Visszaküldi az éjszakának”.
A démon ereje azonban nagy: nem tágít. Megzavarta beszédemet, panaszolja a vers hőse, s mert megnevezni továbbra sem tudja: azt se tudom, hogyan mondjam / itt van most is a nyomomban. Az álomból ébredő szorult helyzetében az egyetlen megmaradt lehetőségbe kapaszkodik. Ha már szemközt került a megnevezhetetlennel, amit nem képes egy mozdulattal a név kalodájába zárni: beszélni kezd hozzá.
Ismerős szituáció?
Ez a beszéd a költészet. Ez a beszéd maga a Nyelvöltögető című vers.