PETRI GYÖRGY VERSÉRŐL
2014 július
EGY TÖRVÉNYRE
Köztársaságunk koronás címere.
Neomagyar. Félreértés ne essék:
meghajtom előtte lófőmet. Natürlich.
És meleg öröm
tartozik általjárni
szívemet, sőt: szűmet! kiváltképp és
mindazonáltal (tá titi tá tá).
Én törvény… – mit tisztelő! –
törvény-mániás vagyok. (Tényleg.)
Mondd, Szoki, öreg szaki,
nem maradt egy korty
véletlenül a bürökpohár alján?
Elszopogatnám.
Az országgyűlés 1990. július 3-án iktatta törvénybe (1990/XLIV.) a Magyar Köztársaság címereként az 1867-es szentkoronásat. Erre reagált a vers a Beszélő hetilapban.
Éles vita volt, jeles történészek is a Kossuth-címer mellett érveltek – de hiába: a többség szerint ’akkor volt nagy a Magyar!’ A költőt bőszítette a hamis nagyhatalmi nosztalgia (amely a világháborúba vezetett). Ezért a nyelvi fintorokban megjelenő keserű gúny: a neomagyarra csapó natürlich, a fejemet-főmet-tősgyökeres székely primipilusi lőfőmet szócsavarás, a csász. kir. stílust imitáló tartozik általjárni… szűmet, a mondatként odavetett kiváltképp és mindazonáltal.
Mindazonáltal (tá titi tá) adott a dilemma: a valódi demokrata köteles-e elfogadni a demokratikusan meghozott törvényt. Adott esetben az ostobaságból megszavazott koronás címert. De van a dilemmának feloldása, méghozzá mesteri: a belső rímmel megszólított Szókratész bürökpohara, ha másképp nem, mint vágykép – és a külön szakaszba tett adoniszi zárás (tá titi tá tá): Elszopogatnám.