Tizenöt másodperc
Zúgva kiönt, felhabzik, pezsegve hátra-húzódik, felszárad. Tizenöt másodperc az egész. Aztán újra és újra, míg idő az idő. Napközben az árapály-zóna üregeiben hűsölünk, csak szürkületkor merészkedünk elő. Amíg fent a Nap, veszélyes is volna kimozdulni, olyankor nemcsak a forróság elviselhetetlen; a partfutók is portyáznak, hegyes csőrük lecsap mindenre, ami kúszik-mászik, tekereg a vizes homokban.
A holdfénytől hideg, fémes színt vesz fel a part, körös-körül fivéreim szorgoskodnak, kopoltyúikat időnként megnedvesítik a tengervízzel, aztán futnak tovább. Én is így teszek, kiönt, felhabzik, átmossa kopoltyúmat, majd húzódik vissza, rántana magával a víz. Lábaim apró mintákat karcolnak a fövenybe, hogy aztán – mint szivacs a táblát – eltöröljön minden rajzolatot az ár.
Most megállok. Kivárom a tizenöt másod-percet, és oldalazó mozgással kísérletet teszek, hogy lábaimmal szabályos körformát metsszek a homokba. Már majdnem sikerül, már csak egy kicsi kellene hozzá, hogy a vonal összezáruljon, amikor kiárad a tenger, és apró buborékokat hagyva maga után, simára húzza megint a partszakaszt. Szokatlan bosszúság önt el, vagy talán nem is bosszúság, inkább valami dac. Csak azért is megrajzolom a kört, döntöm el. Ezúttal gyorsabban fordulok, a vonal összeér, a másodperc töredékéig látszik a tökéletes forma, de az a pillanat sosem tapasztalt büszkeséggel tölt el. A tenger hamar letörli a kört, mintha azt üzenné, gyerünk, kezdd újra. Én azonban nem újrakezdeni szeretném, hanem folytatni a rajzot. Végtére is a körből ezernyi új ábra bontakozhat ki. Lehet belőle arc, óra, napkorong, labda, nyalóka, alma, bolygó, kerék, ágyúgolyó, torta… Ha elég sebesen mozgok, a tizenöt másodperc nem olyan kevés idő.
Fivéreim közül egyre többen figyelik, mit művelek. Látják az újabb és újabb rajzokat, látják növekvő izgalmamat, ahogy elragad az alkotás, és talán nálamnál is hamarabb veszik észre, hogy becsvágyam egy ponton kétségbeeséssé terebélyesedik, mert a tengert mégsem győzhetem le. Én meg, hiába küzdenék ellene, rövid idő elteltével belátom, hogy igazuk van. Már nem elég a tizenöt másodperc, már nem elég az a néhány egyszerűbb ábra, nem, nekem többre van szükségem, hisz olyan útra léptem, ami a végtelenbe tart. Ha almát karcolhatok a nedves homokba, miért ne karcolhatnék almafát? Ha bolygót és csillagot rajzolok a fövenybe, miért ne rajzolhatnék Naprendszert? Ha ágyúgolyót firkantok, miért ne ábrázolhatnék csatát? A tenger pedig újra és megint csak zúgja: te csak egy kis szellemrák vagy.
Megtörök, abbahagyom a rajzolást, kiszakad belőlem a zokogás. Hagyom, hogy a víz ide-oda rángasson, hagyom, hogy arra emlékeztessen, a mi dolgunk nem több, mint a hajnalig tartó, sietős táplálékgyűjtés. Aztán, ahogy szipogva felpillantok, látom, hogy a többiek mind körém gyűlnek, nem szólnak egy szót sem, egymáshoz sem beszélnek, mégis tökéletes összehangoltsággal munkához látnak. Az egyik kört rajzol, a másik vonalat húz, a harmadik összeköt két figurát. Sok száz láb mozog egyszerre, én pedig állok és döbbenten figyelem, milyen csodálatos kép jelenik meg az ezüstös parton. Amikor elkészül, mindenki megtorpan, egy másodpercre csak szemléljük a csodaszép alkotást, aztán, miután a tenger elmossa, jóleső érzéssel összenézünk, hogy nem sokkal később visszatérjünk a dolgunkhoz.
Zúgva kiönt, felhabzik, pezsegve hátrahúzódik, felszárad. Tizenöt másodperc az egész, mégis benne van a teljes élet.