AZ ÉLET VIZE 

A víz egyszerre az élet és a halál ügynöke. A Föld kétharmadát borítja víz, és nagyjából az ember testének kétharmada is vízből van. A tudomány az életet a vízből származtatja, a fejlettebb civilizációk a folyó- és tengerpartokon jelentek meg először, és nyilvánvaló, hogy az emberi test sem lenne meg a tápanyagok felszívódását, eljuttatását, a vérkeringés fenntartását, a belső hőmérsékletet biztosító, és még számos más funkciót ellátó életnedv nélkül. De a víz maga alá is temetheti az embert, rázúdíthatja roppant áradatát, egy pillanat alatt elsöpörheti keze munkáját, és befogadhatja végtelen mélységébe, ahonnan nincs visszatérés. A szárazföldön bekövetkezett halállal pedig fokozatosan eltávoznak az életnedvek, kiszárad, aszottá válik a test, csont és bőr marad, végül por és hamu. Ki tudná megmondani, hogy Gilgames, a kétharmad részt isteni, egyharmad részt emberi hős éppenséggel nem az életadó víztől kapta-e természetfölötti erejét – miként a halál pusztító árjának, az özönvíznek a hajósa, Ut-napistim, akit szenvedéséért örök élettel jutalmaztak az istenek? Vajon a benne csörgedező életvíz tette-e képessé arra, hogy átkeljen a halál tengerén – ahol egyetlen óvatlan evezőcsapás is a pusztulást jelentette volna számára –, és meglátogassa az egyedüli embert, aki elnyerte az öröklétet? Vagy – máshonnan nézve – halandó egyharmada kárhoztatta-e arra, hogy végül elbukjon a próbán, és ő is az alvilágba jusson, ahol víz helyett csak port isznak a halottak? Hiába győzött le isteneket, vágta ki az élet fáit tartalmazó cédruserdőt és úsztatta le a szálfákat az Eufrátesz szent vizén, hiába ment keresztül fáradságos próbatételeken, emberi testtel nem tudta ébren várni a halhatatlanságot, s az örök ifjúság füvét is ellopta tőle a kígyó, mikor testét éppen vízzel üdítette fel. „Ami teremtetett, elmúlik. Halál az élők büntetése” – bölcselkedik az özönvíz túlélője. Valahol mindig ott vár az emberre a halálos egyharmad, valahol mindig zavarossá válik az élet vize: méreg lesz belőle, vagy eltűnik végleg a föld repedéseiben.

haragjának eszköze

Talán nem is a víz szélsőséges, hanem az ember. Aki tőle várja a megsemmisülést vagy az újjászületést. Ezért lát a víz jelképébe – beletekintve megszédül a lehetőségektől – mindent, a kezdetet és a véget is, a magzatvíztől az utolsó kenetig. Az Édenkert életfolyama és a pokol tüzes tava között közvetlen az összeköttetés. A Biblia és a Keleten elterjedt babilóniai kozmogónia alapján a világot teremtő Isten egykor kettéválasztotta a felső és az alsó vizeket, és ezzel szilárd támaszt adott az élőlényeknek. Gondolhatjuk azt is, a föld vizei, forrásai, tengerei, föld alatti nedvei a termékenységet és az élet megtelepedésének lehetőségét kínálva az élet vizével egyenlők, míg a mennyei vizek isten haragjának eszközeként a halált hordozzák magukban. De a leghalálosabb, amikor a két víz ismét egyesül: az özönvíz története is ezt példázza, amelyben a kiválasztottak kivételével minden élő elpusztul, mielőtt újra előbukkan a vizek alól a föld. Itt is, mint a mesékben, egyazon vízről van szó, amely kétnemű: az élőknek halált, a halottaknak életet kínál, illetőleg aszerint változtatja természetét, hogy milyen szándéka van vele az embernek.

Természetes, hogy az Éden, az ember megdicsőülésének és elkárhozásának, örökifjúságának és halandóságának helyszíne sem lehet meg az élet vize nélkül. A Teremtés könyve azt írja, a kert élőlényeit olyan forrás táplálta, amely aztán négy folyamra szakadt, és az egész földet bejárta. Nem csupán életet, de átvitt értelemben gazdagságot is hordoztak hullámaikon a folyók, hiszen az egyik az arany és az ónix-kő országa felé ágazott, a Tigris és az Eufrátesz pedig az ismert világ legtermékenyebb völgyét öntözte. Minden bizonnyal ezek a vizek táplálták a jó és rossz tudásának tiltott, és az élet szabadon dézsmálható fáját is, így közvetve a természet isteni gyökereinek adtak életet. Amikor ugyanis az első emberpár a tiltott gyümölcsből szakított. Istenhez, vagy legalábbis az égi lényekhez hasonló ismerettel vérteződött, és éppen ez leplezte le eredendő meztelenségét. Az Úr azért küldte el az örömök kertjéből, mert „az ember olyanná lett, mint miközülünk egy, jót és gonoszt tudván” – a másik fa gyümölcsének eltiltása azonban újra áthatolhatatlan rengeteget ültetett Isten és ember, végtelen és véges közé.

aki szomjúhozik

A zsidó-keresztény világszemlélet alapművében mindvégig észrevehető ez a kettősség, akár valóságosan, akár szimbolikusan idézik meg az élet és a halál vizeit. Isten, bár özönvizet újból már nem akar küldeni az emberiségre és a Vörös-tengert is megnyitja az átvonuló zsidók előtt, halálhozó vizek pusztítását helyezi kilátásba a vele szövetséges nép engedetlensége esetén. A Zsoltárok könyvében az „istentelenség árjai” és az Úr által felkorbácsolt vizek medrei is megmutatkoznak, a halandó könyörög, hogy ne nyelje el az örvény, ugyanakkor az élet forrásaként tekint Istenre, aki iránt a lélek úgy eped, „mint a szomjú föld”. Ugyanígy vezeti Ézsaiás prófétánál a vizek forrásaihoz híveit a mennyben lakó, de szükség esetén elsöpörheti őket „özönlő vizekkel”, és jelképesen az asszírok áradatával, amely „becsap Júdába, és megáradván átmegy rajta, s torkig ér”. Szintén az Isten haragjának vizét keltik fel Hóseás látomásában Júda fejedelmei. Kiáradt folyóként lepik el ellenségeik a filiszteusokat Jeremiás jövendölésében, de Izrael népe is megszégyenül és porrá válik, ha „az élő vizeknek kútfejét” elhagyja, idegen isteneket, „repedezett kutakat” imád az egy igaz Isten helyett. Hiszen csak olyan víz ad életet, amilyet egykor Mózes fakasztott a pusztában, ami Istentől és nem hamis bálványoktól ered. A próféták közül Ezékiel, miközben a halál vizével fenyeget, az idők végezetén újjáépülő Templomból keletre (Éden felé) kifolyó vízről vizionál, amely a tengerbe ömölve nyüzsgő élettel tölti meg a világot, és a partján növekedő (élet)fák havonként teremnek gyümölcsöt, leveleik meggyógyítják a betegeket. Jézus, aki az Újszövetség tanúságtétele szerint vizet változtatott borrá a kánai menyegzőn, nyálával kevert sárral gyógyította meg a Siloám tavában megmosdó vakot. Bethesda gyógyító erejű vizeinél puszta szavával késztette járásra a mozgásképtelen beteget. Istenhez hasonlóan az élet forrásának nevezte magát. A szamaritánus asszonyhoz János evangéliuma szerint így szólt: „Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik: hanem az… örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne”. Ézsaiás prófétára hivatkozva kijelentette: „aki hisz énbennem… élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből”. A Jelenések könyve a kezdettől a végig vezeti el a tekintetet, hiszen az édeni élet fájának gyümölcsét ígéri az isteni parancsolatok megtartóinak, és a végítéletnél az élet vizének tiszta folyóját látja kifolyni Isten trónszékéből, melynek partján a havonta termő élet fája gyógyítja leveleivel a pogányokat. „És aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen” – hirdeti János apostol az Atya- és Fiúisten megváltoztathatatlan igéjét. Része ennek az is, hogy a halál és a pokol végül tüzes tóba vettetik, semmivé válik.

A vizet, amely a Biblia népének egyként szolgált életadó és halálhozó elemként, kultikus tisztálkodás céljára vagy például a hűtlenséggel vádoltak istenítéletének közegéül, párhuzamba hozták nem csupán Istennel és egyszülött Fiával, hanem általában a tudással, bölcsességgel, de a pusztító ellenséggel, veszedelemmel, rettegéssel, a káosszal és az ősvizekkel, a holtak országával, a sehollal, a természetfölötti élettel és a halandó lét elmúlásával is. Szimbolikusan a keresztség is magában rejti az özönvízben elpusztuló bűnöket, a halottak országába alászálló Jézus emberiséget megváltó cselekedetét, a lélek megtisztulását és feltámadását – mint ahogy a halhatatlanság gyümölcsét termő életfa is ellenpontozza a keresztfát, amelyen Jézus szenvedett és meghalt.

Az élet és halál vizének, gyümölcsének eszméje évezredek óta nem hagyja nyugodni a képzeletet, így van az európai civilizáció és a világ más kultúrköreinek horizontján. A Biblia vonzásánál maradva Hénoch intései is elszáradással fenyegetik az élet forrásának elhagyóit. Mózes apokalipszise halhatatlansággal kecsegteti az idők végezetén feltámadó és az élet fájáról szüretelő Ádámot. Szent Ignác levele Krisztus kínhalálát a víz megtisztításához vezető útnak nevezi, Barnabás levele gyümölcstermőként állítja elénk azokat, akik megmártóznak a keresztvízben. A nagy egyházatyák szintén nem tudják elfordítani tekintetüket a víz szentségéről, Baszileiosz például A Szentlélekről szóló írásában úgy tartja, a keresztelkedők teste eltemetődik a vízben, „a halál képének szerepét a víz tölti be, a Lélek pedig az élet zálogát adja meg” az újjászületéssel. Origenész a gonoszság lemosását emeli ki, Nazianzoszi Szent Gergely érdekes, de nem egyedülálló képtársítással az isteni természetet hozza közös nevezőre a vízzel, amikor úgy tartja, a keresztre feszített Jézus oldalából vér és víz folyt ki, „az egyik mint emberé, a másik mint embernél többé”, Nüszai Szent Gergely viszont a megváltó harmadnapi feltámadását látja a keresztség háromszori vízöntésében, amely így az új élet kezdetét jelképezi. Szent Jusztin görög apologéta az élet vizét a megtérőket megtisztító keresztvízzel azonosítja. A Grál legendája évszázadokig életben tartotta a reményt, hogy a Krisztus vérét felfogó vagy az utolsó vacsorán használatos edény (benne vízzel, borral vagy vérrel) földöntúli bőséggel látja el az arra érdemeseket, de az erény ellen vétőket betegséggel és sebesüléssel sújtja.

négy folyam

Az élet vize, eltávolodva az Édenkert intim közelségétől egyre jobban mitizálódott, újabb allegóriákkal gazdagodott, ám mindig akadtak, akik az égből a földre rántották volna. Míg például Philón az Édenkertet és a benne termő fákat nem volt hajlandó valóságosnak feltételezni, Szent Iréneusz ellentmondást nem tűrően leszögezte: ma is láthatók az onnan fakadó folyók, így nincs okunk kételkedni a Kert kézzelfogható valóságában. Az elveszett paradicsom kutatását és megjelenítését feldolgozó kultúrtörténész, Jean Delumeau sorra veszi azokat a stációkat, melyeket az Éden az emberi gondolkodás elmúlt századaiban bejárt. Kimutatja többek között, hogy a zsidó történész, Josephus Flavius és a nagy tekintélyű egyházatya, Szent Ágoston egyértelműen valóságosnak tekintette az élet vizének négy folyamát, ahogy később Beda Venerabilis vagy Hrabanus Maurus. Aquinói Szent Tamás az élet fáját valódi, gyümölcsével életet megőrző fának, egyúttal szellemi jelképnek tartotta. Sokan úgy vélték, a paradicsomi víz felelős minden vízért a Földön, beleértve a tengereket és óceánokat, valamint az esővizeket, mások ellenben úgy találták, az özönvíz a Kert minden összetevőjét elpusztította, a folyókat is elapasztotta vagy eltérítette. Az élet forrásának jótéteményein elmélkedők nem csupán a halhatatlanságot emelték ki, mint a víz, illetve az általa öntözött élet fájának hozományát, hanem az egészség helyreállításának képességét, a fiatalítás adományát, sőt, gazdagodást is tulajdonítottak neki. A 4–5. században élt Philosztorgiosz a magas láz ellen javallotta, a 12. századi Elizeus könyve szerint drágaköveket és illatos almákat szállít, János pap fiktív leveleinek egyik változata szerint drágaköveket sodor, a belőle háromszor ivót pedig egészségesen és örökké fiatalon tartja, Luther meg úgy gondolta, az élet gyümölcse örök ifjúságot és erőt kölcsönzött az első emberpárnak. Akadtak, akik saját szemükkel vélték látni az Éden jellegzetességeit, illetve a rokon Boldog Szigeteket, János pap országát és más legendás földi paradicsomot, és hosszas útleírásokban áradoztak, mint az Édent Dél-Amerikában kereső Kolumbusz Kristóf vagy a Ceylont csodáló Jourdain de Séverac. A víz és a fa természetesen a vizuális képzeletet is megtermékenyítették, ifjabb Lucas Cranach és Hieronymus Bosch a gyönyörök (olykor sátáni) kertjét nem tudta elképzelni a bibliai leírás tovább cizellált ábrái nélkül. Az élet és nélkülözhetetlennek hitt kellékei mellett azonban a halál eszméjét sem tudták elválasztani a víztől és gyermekétől, a fától. Szent Theophilosz püspök véleménye az volt, nem (az életfával sokszor egybemosódó) a jó és rossz tudásának gyümölcsében rejlett a halál, hanem az engedetlenségben, melyet a gyermeki lelkületű Ádám tanúsított. Kortársa, Szent Iréneusz viszont egyenesen úgy tartotta, hogy Isten az élet fájától elűzött embernek jót tett a halandósággal, mert így nem lett az örökkévalóságig bűnös, a bűnben meghalva újjá tud születni Isten számára.

Természetesen az élet vize és az eget a földdel (néha az alvilággal is) összekötő világfa egymásra utalt fantáziája nem egy-két világvallás hitbizománya, hanem át- meg átszövi az egész embertörténetet. A sumer paradicsomban, a Dilmunban a kert tökéletességéhez már csak a friss víz hiányzik a betegségtől békén hagyott embereknek és a szelíd állatoknak, végül Enki, a vizek istene megszerzi. A hettitáknál egy örökzöld fa rejti a halhatatlanságot. Éltető víz nélkül azonban mit sem érne, még akkor sem, ha antropomorf alakba öltözik: Éva, az életfa elvesztegetőjének neve az óhéberben „életet” jelent. Az életfa olykor szembekerül antipólusával, a halálfával, amely belsejében sok más élőlény és tárgy között őrzi a halált is. Másként sem kerülheti el a halál érintését, hiszen egykoron a halál leküzdésének szimbólumaként életfa-alteregókat ültettek a temetőkbe. Mert az élet felfelé tart, egyre terebélyesedik és növekszik, miként a fa, kis csermelyből széles folyammá erősödik, mint a víz, majd elfonnyad, elszárad és beleroggyan a földbe, vagy észrevétlen kiapad, hogy aztán máshol, más testbe költözve, új lélekkel átitatva éledjen újjá.

életnedv

Az anyatermészet analógiájaként az életfát gyakran ábrázolták termékenységet és életerőt hordozó anyaistennőnek, vagy olyan személynek, aki a fával szimbiózisban él. Egy óegyiptomi ábrázoláson a fa ágai között női istenség itatja a halottakat az élet italával, melyet a föld alól szerzett. Buddha anyját, Maját is elképzelték az életerős ásóka-fa mellett. A mítoszokban szereplő anya istennő nem csupán az életfán adott életet utódának, hanem tejével és az élet más nedveivel segítette a világ fennmaradását. Szinte mindegy, hogy ez a nedvesség a maga alakjában mutatkozott-e meg, mint az istenek bora, méze, nektárja, vére, vize, vagy szilárdabb táplálékként, mint égből hulló manna, ambrózia, esetleg a fa gyümölcsének húsát itatta át, mint a fiatalság termése, a Heszperiszek aranyalmái vagy az Edda énekének almái esetében. A Heszperiszek kertjét, ahonnan Héraklész később elhozta az almákat. Kerényi Károly szerint egyfajta halálistennők őrizték, valamint egy mitikus sárkánykígyó, és kétszeres halállal halt, aki az aranyalmákhoz nyúlt. A kígyót egyébként egy görög vázaképen Kalüpszó nimfa vízzel itatta, hogy elterelje figyelmét, Héraklész pedig a nehéz munka után szomja csillapítására vizet fakasztott a földből. De az életnedv járult hozzá a fa alakjában is megjelenő, meghaló-feltámadó istenek újjászületéséhez is, akik mind-mind kapcsolatban állnak a termékeny anyaistenséggel. lstár és Tammúz, Aphrodité és Adonisz, Ízisz és Ozirisz, Kübelé és Attisz egyaránt a természet ciklikus megújulásával párhuzamosan enyésznek el és kelnek fel halottaikból. Ea isten, amikor az alvilágba alászálló Tammúz segítségére siet, összekülönbözik az alvilág istennőjével, Ereskigallal, aki ellenzi Istár meghintését az élet vizével, nehogy a szerelmesek kijussanak birodalmából. A mezopotámiai istenkirályt egy csodás kertben, az Élet Fája és az Élet Vize közelségében képzelték el Eliade szerint. A termékenység férfi és női oldalának, összefonódásuknak áldoz minden olyan mítosz és mese is, amelyik két fa növekedéséről, összeborulásáról, a belőlük fakadó teremtésről, az alattuk történő végső elnyugvásról regél. Úgyszintén a kettősség munkál az élő és halott víz, az iható és ihatatlan, az édes és a sós, az égi és a földi megkülönböztetésében, elválasztásában és harcában, valamint a khtonikus és mélyvízi szörnyek legyőzésében, feldarabolásában, amellyel a kozmogóniai mítoszokban létrejön az élet megtelepedésének és gyarapodásának előfeltétele.

Másfelől az istentelenek kimutatására is alkalmas volt a víz, közvetve halálukat is elő tudta idézni. A vizet a kereszténység előtti Európa maradványaként olyan tiszta elemnek tekintették, amely nem fogadja magába a bűnöst, ugyanakkor a boszorkányokat is sátántól eredő könnyűséggel ruházták fel: a gyanúsított tehát akkor járt jól, ha háromszor vízbe merítve elmerült, és nem lebegett a víz színén, különben Isten és emberek előtt menthetetlen volt. 1. Jakab király népszerű Daemonologia című könyvében a 16. század végén így írt: Isten megparancsolta, hogy „a boszorkányok iszonyú istentelenségének természetfölötti ismertetőjeleként a víz álljon ellene annak, hogy befogadja az ölébe azokat, akik lerázták magukról a szent keresztvizet”. Biedermann szerint még a 18. században is tudósítottak olyan szegedi boszorkányperről, amelyben – egy péntek tizenharmadikai napon – hat férfit és hét nőt égettek meg, mert a „vízen úsztak, mint parafa”, és mérlegre állítva is alig nyomtak valamit. A boszorkányról és vízi démonról egyébként a magyar hiedelemvilágban úgy tartották, még holtában is kiveti magából a föld, vagy a víz színén úszik. A virulens vízi démon arra is képes volt, hogy magát vízbe fúltnak álcázva elsüllyessze a halászok csónakját. A boszorkányok csónakban eveztek a halál tengerén, és belefullasztották utasaikat, továbbá vízzel hintettek álmot, szédülést az emberekre. Ipolyi Arnold gyűjtésében a poklot vizek alatt vagy a halál tengerétől körülvéve képzelték el, hasonlóan a finn regéhez, ahol a halál országának uralkodójához, Tuonihoz fekete folyón lehetett eljutni.

A Kárpát-medencében és környékén igencsak elképzelhetőnek tartották, hogy vízben vagy víz közelben temessenek, vegyük például Attila, Árpád vagy Alarich esetét. Feltételezések szerint ezzel az újjászületést akarták elősegíteni (hiszen a születés és elmúlás ugyanannak a folyamnak a két partján lelhető fel), vagy meg akarták tisztítani a holtak lelkét, esetleg útbaigazították őket a másvilág felé. Álmos anyjának, Emesének is forrás fakadt a méhéből, azaz dinasztiaalapító lehetett a magyar eredetmonda szerint. A régi magyarok természetesen gyógyító erejű vizeket is ismertek: a völgyi kút állítólag emberi alakot varázsolt a torzszülötteknek, egy másik tóban a csonkák ép tagokat szerezhettek, egy harmadik víz a vak látását adta vissza. Napjainkhoz közeledve szintén a megújító víz hagyományába botlunk, egy cigány húsvéti köszöntő alanya az Isten által elvarázsolt víztől újjáéled, „mint a tavaszi fa”, szerencsés és áldott lesz, a Parasztbiblia egyik mesélője meg abban hisz, hogy az Isten vizéből ivó „nem szomjul meg soha”, ellentétben az ördög italát kóstolóval.

a feledés vize

A görög-római mítoszvilágban folyton más alakban érhetjük tetten az életet és halált okozó őselemet. Az istennők forrásban megfürödve nyerik vissza tisztaságukat, erejüket vagy termékenységüket, az istenek folyók, forrásvizek képében üldözik szerelmükkel a halandókat vagy a nimfákat, amelyek néha a zaklatás elől fává változnak. Akhilleuszról, a trójai hősről azt mondják, testvéreivel együtt anyja egy vízzel teli üstbe dobta, hogy halhatatlanságukat próbára tegye, illetve tűzbe tartotta őket, hogy megszabaduljanak a halandó lét keserveitől. Egyedül Akhilleusz élte túl a bemerítést – más mítoszváltozat szerint őt anyja sarkánál fogva az alvilág folyójába, a Sztüxbe mártotta, ezért lett (a sarkát kivéve) mindenhol sebezhetetlen. Sőt, állítólag kortársai között a legszebb férfi volt. A Helénát elrabló Párisz, vagy az ő alakját felöltő Apollón mindenesetre nyilával a legérzékenyebb ponton sebezte halálra. És ha már a Sztüxnél tartunk: ez a „gyűlölt” nevű kis folyó a mitográfusok szerint eredetileg Árkádiában csörgedezett, vizét halálos méregnek tartották, ezért is került később az alvilágba. Szomszédságában folyt a Tartaroszban több halálvíz is: az Akherón, a „fájdalom” folyója, a Kókütosz, a „panasz, siralom” vize, a Püriphlegethón, a „tűzként égő” folyó és a Léthé, a halállal egyenértékű „feledés” folyama. A halálvíz választotta el az élőket a halottaktól, csak az istenek és Khárón révész különös kegye tette lehetővé egyeseknek, hogy hús-vér testben is bejussanak az árnyak birodalmába. Az orphikusok tanítása szerint a beavatottnak nem ártott elkerülni a balról folyó Lethét, és helyette a jobb oldali Mnémoszünéből, az „emlékezésből” inni, így elkerülhette, hogy őt is magába szippantsa a halál. A hellenizmusban viszont már szükséges rossznak tekintették a feledés vizének felhörpintését, hogy tiszta lapot kezdhessenek az újjászületésben. Ám az alvilágban élőknek is megkeserítette dolgát a víz: Panaosz vőlegény-gyilkos lányainak büntetésül állandóan rostában kellett hordaniuk a vizet. Tantalosz a szájáig érő vízből és az ajkába lógó gyümölcsökből sem tudott fogyasztani, így örökös szomjúságra, éhségre volt kárhoztatva.

A buddhizmus, a hinduizmus, a taoizmus és a többi keleti eszmerendszer sűrűjében számos analógiára találunk. „Ha ezt a nagy fát itt a gyökerén megvágják, csöpög, mert él: ha közepén megvágják, csöpög, mert él: (nedvektől) duzzadozva s örömmel eltelve áll, ameddig az élet át- meg áthatja. De ha az élet elhagy egy ágat, elszárad az; ha elhagyja a másodikat, elszárad az; ha elhagyja az egész fát, elszárad az egész. Éppígy meghal a test is, tudd meg kedvesem, ha az élet elhagyja, de az élet maga nem hal meg” – világosítja fel mester a tanítványát a Cshándógja upanisadban. Az élet képletesen is mindig a halálba torkollik, a sintó vallás egyik templomában például úgy tervezték meg a kerteket, hogy az élet vize (és homokja) fokozatosan a halál tengerébe ereszkedjen, majd a végső kioltódásig új és új születésbe kapcsolódjon az egymást kiegészítő szimbolikus kerteken keresztül. A Rig-védában pedig a halhatatlanság eszközeként említett szóma növény, illetve a belőle préselt ital olyannyira felszabadítja az áldozó energiáit, hogy a tudatmódosulás hatása alatt szinte az istenekkel is szembeszállna, bátrabb és szexuálisan élénkebb, termékenyebb lesz, hosszabb életet és egészséget nyer.

A mesékben játékossá szelídül az élet vize utáni sóvárgás, a halál vizének kortyolgatása, és egykettőre minden meg nem történtté tehető. Igaz, az élet gyümölcsébe harapó, az élet nedvét nyalogató mesehős természetfölötti segítőkkel bár, de a maga erejére utalt, és nem kíséri olyan engesztelhetetlen átok, amelyik a legtöbb mítosz főszereplőjének sorsát előre megírja. A Tündér Ilona-történetek egyik verziójában a hős királyfi csak akkor nyerheti el a harcos szépség kezét, ha legyőzi őt. A király az élet és halál varázsvizével látja el útra kelő fiát, aki a harcmezőn három tábor halottat lel, mind Tündér Ilona áldozatai: vízzel lefecskendezve életre kelti őket, illetve maga Tündér Ilona teszi meg ezt háromszor, minden győztes ütközet után. Egy másik tündérmesében csak a legkisebb királyfi képes elhozni a beteg királyt meggyógyító fiatalító vizet az alvó királykisasszony mellől, ám bátyjai megölik és elveszik az életvizet, később minden kiderül, a jók új életre kelnek, a gonoszok megbűnhődnek. (A mesékben előforduló élet- és halálvizek egyként gyakran megkülönböztethetetlenek egymástól, de mindenkire más hatást gyakorolnak: a halottakat feltámasztják, az élőkre azonban örök álmot küldenek.) Ehhez hasonlít az Illyés Gyula átiratában is olvasható Aranyszóló pintyőke története, amelyben a beteg király „a fiatalságnak meg a halálnak a vizétől” várja a gyógyulást, valamint a címadó madárkától. A legkisebb fiú az alvó Tündérszép Ilona mellől meg is szerzi a bal és jobb kézről folyó vizeket, még három anyókát is ellát az élet vizével, mielőtt testvérei el nem veszik tőle a korsókat. Mivel azonban csak ő tudja megmondani a háborúval fenyegető Tündérszép Ilonának a vizek lelőhelyét, feleségül veheti, apját meggyógyíthatja, bátyjait bujdosásra serkenti. A Mese a királyfiról, aki nem ismerte a félelmet címet viselő Grimm-mesében a királyfi az élet almáját szüreteli le egy óriás kedvéért, majd az elátkozott királylányt menti meg az elvarázsolt kastély hatalmától: három éjszaka kínozzák ott a fiút, de a királylány mindig meggyógyítja az élet vizével, így végül sikerül megtörni a gonosz bűbájt. Egy másik magyar népmesében a királyfi megszabadítja a tölgyfába varázsolt lányt, élő vizet ad neki (két nővére elpusztul, mert nem kapnak idejében vizet), majd a boszorkányné ármánykodása miatt többször elpusztuló, új testbe költöző tündérlányt elveszi feleségül. Vitéz János a róla szóló történetben sok-sok kaland után szabadítja meg feleségét a sárkányfejedelem rabságából: először ő juttat erőt adó bort a szörnynek, majd a Tüzes-tenger hetvenhetedik szigetén élő vasorrú bábánál járva őt keltik életre forrasztófűvel és élesztővízzel, amikor diribdarabra szaggatja a szörnyeteg. Ilyesmi történik Rózsa vitézzel is, akit az óriások aprítanak össze háromszor, de egy lányfejű kígyó, továbbá forrasztófű és élő-halóvíz segítségével mindig talpra áll, egyre erősebb és szebb legény válik belőle. Az óriásokat legyőzve később bátyjait is életre kelti a gonosz boszorka temetőjében. Úgynevezett élő-halóvíz, később pedig egy állat vére menti meg Az álomlátó fiú című székely népmesében a királyfit, másfajta vizek pedig akár egy lakatot is fel tudnak törni e mesében. A műmesék sem tudnak meglenni a vízszimbólumok nélkül: Gárdonyi Géza példázatában az élet vizét keresi a király fia, de mindenütt zavarosnak találja, mígnem rátalál a forrásra, amely egy fakereszt tövéből tör elő kristálytisztán. Petőfi János vitéze a Tündérország édeni szigetén található élet vizében látja visszaváltozni haló rózsából lelke Iluskáját. Tolkien mítosztöredéke meg az éhséget csillapító forrást a tengerhez, a Halál vizéhez követő hős zarándoklatát örökíti meg.

alkímiai transzmutáció

Az élet és a halál, a betegség és a gyógyulás mellett még egy kétes jótéteménye lehet a csodavíznek: és ez a metamorfózis képessége. Mesékben gyakori, hogy a vigyázatlan halandó olyan vízből iszik, amely természetéből kiforgatja. Az ezeregyéjszaka meséiben Seherezádé az 582. napszálltakor kezd neki Az elvarázsolt forrás történetének, ahol a királyfi az ellene ármánykodó vezír hatására egy nővé változtató forrásból iszik, így nem tudja feleségül venni kedvesét. Ám a dzsinn-királyfi megkönyörül rajta, és egy pokolbéli tájon feltörő vízből itatja meg, amely a nőket férfivá változtatja. Magyar mesékben előfordul, hogy az állatok nyomából ivó ember medvévé, szarvassá vagy más erdei vaddá változik. Szintén állatalakot ölt egy Grimm-mesében az, aki meghatározott forrásokból csillapítja szomját. Ennél jóval absztraktabb az alkímiai transzmutáció, ahol a mágikus hiedelmek követői szerint a szent víz több szellemi és fizikai fokozaton keresztül arannyá, azaz a halhatatlanság megtestesítőjévé is át tudott alakulni. Zószimosz azt állította, az isteni vízből fakad az Egész, amelynek élete, szelleme van, de pusztító is lehet. Jung ehhez hozzáteszi, hogy az alkímiai transzmutáció, vagyis az aranycsinálás morális értelemben az önfelismeréssel, a teljes ember felidézésével egyenértékű – és itt ismét a testi, lelki elhamvadás és feltámadás körforgásába érkezünk.

„Azt mondhatjuk, hogy az emberi élet olyan, akár egy hosszú folyó. Ha egy hegyről tekintünk le rá, talán száz kilométerre is beláthatjuk. Elébünk tárulhat a folyó teljes hossza, eredetétől a tengerig. Egy-két másodperc alatt végigpillanthatunk rajta… Ez az idő, avagy az emberi élet messziről nézve – a kezdet és a vég egyszerre” – olvassuk Jung sorait. De nem ő az egyetlen, akit megihletett a lélek belső rezdüléseinek, a víz életet és enyhet adó áradásának szemlélése. Charles Baudelaire így verselte meg az e világi poklot: „Mint nyűvek milliója, mely szörcsög és bozsog / Agyunkon démonok csoportos népe faldos. / S mikor lélegzünk egyet, a Halál vize nyaldos / S vakon tüdőnkbe árad és siketen zokog”. A perzsa Omár Khajjám egyik négysorosának fordítása: „Bármennyire az illat, a szín foglya leszel, / Bármennyire a rút vagy a szép bolondja leszel – / Friss forrás, csobogó vagy akár élet vize légy / Léted végül a föld gyomrába omolva vesz el”. Máshonnan nézve is ugyanoda jutott: „Rejtőzz bár szikraként a kőbe, mint a tűz, hej szákí. / A halál vize keresztülfolyik azon is, hej száki”.

Lehetetlen tehát foglyul ejteni a vizet. Sosem érthetjük, honnan ered és hová tart, mit sodor magával, teremtést vagy pusztulást, csodaszerűt vagy ismerőst, boldogságot vagy szerencsétlenséget. Csak annyit tudhatunk biztosan, hogy tükrözése nélkül még kevésbé tudnánk belelátni az élet és a halál titokzatos dolgaiba.

kép | vecteezy.com