OLVASATOK EGY NYITOTT KÖNYVBŐL
1995 december
Élményem akkor van egy versről, ha ikonná válik bennem. Mondanám, tárggyá, ha nem félnék, hogy az értelmezés kevesebbet ért a tárgyon, mint ikonon. A „vers mint tárgy” megfeleltetés ugyanis túlontúl lefoglalódott a versek típusára; a tárgyszerű már sajátos verskaraktert tipizál, az ikon-metaforával pedig magát a versszerűséget szeretném a magam számára tisztázni: mert minden versben azt keresem, mitől vers a vers.
Mikor lesz egy szövegből ikon? Akkor, ha asszociációim (legyenek azok képi, hangzásbeli, ritmikai, logikai vagy gondolati természetűek s természetük szerint sokszor egymástól el nem válaszhatók) összetartják és kiemelik a semmiből, a fehér papírról, aminek ellenében létrejött a nyelvi kijelentésben az élő szövet: a szöveg. A versszerűség tehát legtágabb értelemben a nyelv életszerűsége: az ikon versélmény mindig magát az életet modellálja, így lesz a képből-hangból-gondolatból misztérium. Túl általános? Persze. Be kell helyettesíteni az asszociációk ismeretlenjeit konkrét szövegben konkrét asszociációkkal, hogy az élő irodalomban a gondolati absztrakció élő absztrakcióvá, azaz artikulált versélménnyé váljon – élet legyen életmodell helyett. A behelyettesítő példa:
Hópehelyhez hasonló
Épp túl létem határán
de azért én
úton a még nem létezőhöz
fellegéből kiszakadt
eleven hópehely
egy perc s alakom visszaváltom
aztán minek neveznek el
A vers a nyelv életszerűsége, még akkor is, ha a szöveg tematikusan épp élet és nem élet határhelyzetét hívja elő. A modern versek feszültsége sok esetben a tematika és a szövegtest (ikon) ambivalenciájából generálható. A jó szöveg az ikon szintjén mindig azzal tüntet, hogy van, a „téma” viszont, amely egy konnotációs vetülete csak ennek az ikonnak, nemegyszer azt célozza meg, amit nem lehet. A vers értelme valami holisztikus értelem, ami paradox viszonyban a vers témájának értelmével az arisztotelészi értelmen túl mutat; Weöres azt mondaná, a „teljesség felé”. Ennek egyik explicit formája, hogy – ha a versszöveget állítás oknak fogjuk fel – sokszor paradoxonokba ütközünk.
„Épp túl létem határán / de azért én / úton a még nem létezőhöz…” Minden versintenzitás, létének eredendő paradoxitása miatt, a képtelenséget teszi képszerűvé, majd ikonszerűvé. Rába György versének első három sora gondolati koan. Versdal-sejtelme van, de még köthetetlen: a szöveg nem talál képet még ennek a képtelenségnek – a verscímben felmutatott tárgy itt még csak illusztráció egy fogalmi futam előtt. A fogalom zenéje hívja életre a megfelelő tárgyat; a tárgyi korreláció nincs közvetlenül elénk téve: az első három sor készíti elő, hogy majd a negyedik, ötödik teremtse meg. A Rába-vers érdekessége a fokozatosság, ahogy megtermékenyül a fogalmi gondolat, és megfogan benne a kép. Ritmikailag is a kép két sora lesz a legdalszerűbb. Nézzük az ütemelosztást sorok szerint: 1/1 II 2;3; 3 II 1; 2 II 215 – töredezettség, aritmia, gondolatiság, mondhatni nehézkesség, ha nem jönne utána 4 II 3; 3 113 – tiszta dal. Az interpunkció hiánya pedig összemossa az értelmi kontúrt, aleatorikusak lesznek a hangsúlyaink: a határhelyzet versében épp hangsúlyozásunk lesz parttalan-határtalan.
két csönd között
„Épp túl létem határán…” A Közbeszólás kötet minden verse csak „épp” szólal közbe, két csönd között – a versek igazi hangalakja, amit „egy perc, s visszavált” maga a csönd. Ismerjük. A csönd, az elhallgatott gondolatalakzat, a ki nem mondható igazi értelem, a súly: Pilinszkyé, Nemes Nagyé, Mándyé, az újholdasoké – Rába Györgyé. De épp ebben ismerős, hogy minden megjelenési formája unikum. Mit mutat ki az örök eleven csöndből a múló-eleven vers szöveg? Egyetlen képet, fókuszba hozott tárgyi korrelátumot – és furcsán kántáló, termékeny verszenét. „Épp túl létem határán I de azért én I úton a még nem létezőhöz I fellegéből kiszakadt I eleven hópehely” … Nominális kijelentésekkel történik a néven nevezés: a kihagyott, de odaértett létige súlya maga a teremtés súlya. Ige nélkül teremt itt Rába, ahogy a haikuk koncentrálnak egy képre. S a sok létige után a korreláció jelzőjeként a versszövegbe simul a mázsásan elejtett szó – eleven, igen: „eleven hópehely” –, és ettől az ikonikus gesztustói válik gondolatiság és érzékiség, fogalom és kép szétbonthatatlanná, ez a vers szétbonthatatlan kötése. A hópehely, melynek kristályszerkezetében muszáj szervesnek látnom a szervetlent: talán mert ki van téve a gravitációnak, mert esendő.
Fortepan
Ha a versnek itt lenne vége, már az is kész versanyag, mondjuk egy haikué.
Már látom is, ahogy a kerek, kisimított befejezés súlyosat üt, a szárazon fogalmi első három sort visszhangosítja a pontos, de nem poentírozóan pedáns kép. Csakhogy a vers a statikus haiku-anyagból dinamikus sorsmetaforát csinál: Ady úszik be a hatodik sorba: „egy perc” – „s a tél meg se hőkölt belé”, lehetne olcsó poénnal folytatni, „egy perc s alakom visszaváltom”. Az időtlen dalban abszurd időrelációk sejtelme érződik: majd az leszek, ami voltam, mikor nem leszek ami tehát nem voltam. Nem nyugtatja meg az olvasót a fizika tanúságtétele, hogy tudniillik hópehelyként vízből lettünk, vízzé leszünk – tényleg és objektíve. Nem, mert alakot visszaváltani, visszanyerni nem tudunk könnyű szívvel, nem tudjuk elviselni, hogy a más a tulajdonképpeni.
S ha az Isten a név kimondásával teremti a világot, akkor a másként nevezés („aztán minek neveznek el”) minek a teremtése? Ha nincs meg a ráismerés bizonyossága, ha nem halljuk meg, mikor nevünkön neveznek, akkor minek is minket elnevezni? Versélményem ikonikussága abban rejlik, hogy bizonyosság és bizonytalanság szimbiózisát a műalkotásban életként élem meg. Rákérdez erre az utolsó sor? Vagy állítja, hogy rákérdezett? Minek kérdezzem?