A JUNKIE KARÁCSONYA
2014 március
Itt didergek egy pókhálós szobában, ami a hörgő fridzsidert leszámítva hervasztóan bútorozatlan – de a hidegre vágyom most a legkevésbé –, kozmás babon, hideg tükörtojáson élek, ám az egyen-kifőzde-mosléknál is emészthetetlenebb számomra a Tudás, ami végtelen szakadékokat nyit ember és ember között.
Kormos kávéskanalakat subickolok tisztára zakóm hajtókáján – ha így találják nálam őket, garantált a négy hónap szigorított –, érszorítót, fecskendőt pakolok el, tarkómban ott a CIDRI, a narkósok örök nyűge… napi húsz fekvőtámasz, a drogosokról leolvad minden háj, az izom és a tudás azonban marad.
szorgos kezek
Hogy megértsd, apám, miről morgok, ugorj vissza a Krisztusunk előtti tizennegyedik évszázadba, az 1330-as évek Egyiptomába… – Ehnaton fáraó az Ápisz-bika hátán az Alvilágba süllyedt, közel már az idő, mikor templom- és sírfeliratokról szorgos kezek vakarják ki a nevét – az Amarna-reformok megbuktak, Ámon egyháza visszaszerezte hatalmát – az Ehnatonnal együtt pusztult Aton-papság tagjait elnyeli a kőbányák torka vagy a mindig forrongó núbiai határvidék – Ahet-Aton, a Napisten fővárosa kiürül, téglaépületeit betemeti a homok.
Ebben a zűrzavaros időszakban tűnik fel az Abszolútum Egyháza – a szürakuszai Diodórosz az első, aki a Krisztus előtti negyedik században, ősi mükénéi forrásokra hivatkozva, felidézi a szektát és annak istenverte tanításait.
A világ időtlen, nincs kezdete, sem vége. A világ határtalan, térbeli kiterjedése ésszel fel nem fogható. Minden és annak az ellenkezője megtörténhet, sőt, meg is történik. A végtelen lehetőségek eme észvesztő kombinációs labirintusában éppen az lenne lehetetlen, ha nem jönne létre egy omnipotens lény. Ez a felsőbb teremtmény,
Isten, viszont pont mindenhatósága révén képes létezését időben és térben a világ határtalanságához igazítani. Isten, az Egy, volt, van és lesz.
Mikor Diodórosz apokrif iratai előkerülnek, történészek nyálazzák és szürcsölik az ógörög sorokat, archeológusok zsolozsmáznak az egyiptológia új vetületeiről és távlatairól – én vak izzósorba gabalyodott lábbal kucorgok a szobám sarkában, bokáig borít a szemét, vigyorgok – ostobák, ostobák, emberi biorobotok – szakbarbár fejjel gondolkodva sosem tudjátok meg, mennyire új és mennyire távlati az Abszolútum Egyháza.
![]()
Mivel Isten örök és egyetemleges, és minden értelmes lény agyában megfogamzik egy Feljebbvaló Lény gondolata, végtelen számú rítus és vallás jöhet létre, melyek más-más néven, formában és módon, de végső soron ugyanazon Istent imádják. Ahogy egy körbe végtelen számú sugarat lehet húzni, úgy számtalan út vezet az Abszolút Istenhez is.
– Ez a tolerancia egyháza! – esnek hasra a kutatók az Abszolút Egyházról szóló Diodórosz-tekercsek előtt – korát eónokkal megelőző látásmódról, az elfogadás és vallási türelem hihetetlen példájáról mantrázik a Harvard és a Yale – és három évezreden átívelő retrospektív gyűlölet szikrázik az Ámon-papság feje fölött, amiért elpusztította ezt a remekművet.
Mert egy éjjel biz’ rajtacsapnak az Abszolút Egyház hívein, akik a döglődő Ahet-Aton épületei közt szeánszoznak – menekülne a hívő, de fordulhat bármerre, görbe, homorú egyiptomi kard villan, fáklya perzsel és tar koponya izzad, halált liheg a festett száj… – az Abszolút Isten híveit lemészárolják, a papjait kivágott nyelvvel az ónbányákba küldik –, Ámon még a szokásos, elrettentő nyilvános kivégzést is mellőzi, olyan veszélyesnek ítéli a csöppnyi szektát – jobb, ha az emléküket is homok takarja! –, de egy Ahet-Atonban kóborló mükénéi kereskedő tesz róla, hogy a Tudás fennmaradjon, majd Diodórosz apokrif-bombájába csomagoltan túléljen, amely bomba – Bumm! – csak évezredekkel később robban, telefröcskölve a filozofika-agyakat.
kőkemény világnézeti harc
De rosszul van ez így, testvéreim a nyomorban – Ámon papjainak – aszondom – igaza volt, mikor hidegre tették az Abszolútum-bandát, mert ez nem holmi hatalmi játszma volt, ki-kapjon-többet-a-hívőktől-buli –, hanem kőkemény világnézeti harc, amely most, harmincnégy évszázad múltán, ugyanúgy folyik tovább – csak éppen megváltoztak az erőviszonyok.
Nem vagyok zseni, csak egy piszokba ragadt drogos, aki szellemalak-soványan markecolja végig a bisztrók és vasúti várótermek piásan szendergő vendégeit – én is csak nemrég jöttem rá, hova juttat az Abszolút Egyház minden-istenhez-vezet útja.
A téren billegtem gyűrött lódenben, valami morfintartalmú fájdalomcsillapító után kajtatva, patikából patikába, hogy találjak egy balek segédet, aki beváltja a gyanús eredetű receptemet… – rágott a narkóéhség, tudtam, ha záros határidőn belül nem szerzek MÁKot, lever a lábamról a hiány.
Benne jártunk már a decemberben, istenverte műanyag fenyő- és magyalfüzérek minden kirakatban, viliódzó lámpasorok, csilingelés – éhbéren tartott egyen-Mikulások hó-hóztak közvetlen közelről a pofámba – agymosott kölkök húzták szüleiket újabb és újabb üzletek elé, a szemükben beteges vágy, depresszió és öngyilkosság ígérete, ha nem kapják meg az eperszagú babájukat karácsonyra… – a kirakatokban plazma- és LCD-tévék, szinkronban mutatják a gázai övezetet vagy Jeruzsálemet, épp egy nő sír a halott gyereke fölött, arab vagy zsidó?, tudja franc, tankok, helikopterek, öngyilkos merénylők, követ dobáló kamaszok – aztán váltás, a jól fésült bemondó komoly pofát erőltet magára, kormányszóvivő ítéli el mélységesen a bankokat felgyújtó hiteleseket, a mai ludditákat, akik a szupermarketek pénztárosautomatáit törik össze, ostobán remélve, hogy visszakaphatják állásukat…
![]()
Csontos-sorvadt utcagyerek aprót dobált mellettem egy automatába – a gép a cidrizős hidegben is nagy-hülyén villózva hirdette, jéghideg és felfrissülés, agysorvasztóan egyszerű jelszavak –, az automata zúgott, csörömpölt és ürített, a kölyök boldog-debil mosollyal kapta fel a kipottyanó flakont – ahogy telhetetlen sóvár-vággyal lecsavarta a kupakot és a barna-sistergős lé a földre fröccsent, valami meglódult a gyomromban, közvetlen rá pedig a fejemben, csak annyit éreztem, hogy jön fel a hányhatnék, a valóság meg szétcsúszik millió darabra.
Az automata megmoccant, kiszaggatta a földből kábel-lábait, villogó billentyű-szemekkel, flakont böfögő szájjal megindult, mögötte csapatba verődött a kóla-fanatikok reklám-zsolozsmát nyáladzó csapata – egy kirakatból százalékjel sugározta konzumidióták tudatalattijára hangolt orgon energiáit – a hívek csomókba gyűlve erektáltak, bólogattak, ha nincs a smasszer-tekintetű biztonsági őr a vicsorgó bádog-jelvényével meg a sunyi gázpisztolyával, gátlás nélkül rontanak be a bankba, és teszik magukévá a pénztároskisasszonyt és a kamatláb-isteneket… bumm! ez lett volna csak a bacchanália…!
ocsmányságok ura
– Ez is isten, az is isten – motyogtam magam elé, feltűrtem kabátom ujját, tapogattam a bujkáló visszereket –, a kamat, a kóla, minden, minden… Humbaba, a cédruserdő őre, az ocsmányságok ura, kinek belek borítják arcát és ragályt lehel a rémült emberekre… Pazuzu, a lázak hozója, a forró déli szél hátán lovagló… Moloch… ez mind ugyanaz lenne?
A manicheus szekták szerint egymás mellett létezik Fény és Árnyék – a keresztények szemében az Árnyék a Fény hiánya –, de az Abszolút Banda, a toleráns gang letörölte a viasztáblát, és egyenlőségjelet biggyesztett minden közé – Ah-Pook, a pusztító, a fehérgalléros városi kisistenek, Jézus vagy Buddha náluk ugyanaz – jaj, ember a nyomorban, ez az, amit nem fog fel a filozofik-arc, tudja viszont minden üzletember és politikus, aki a pénzből él.
Talán, ha azok is rájönnek, akikből ezek élnek – prolik, hómleszek, utcai kifőzdék körül sertepertélő, kidobott kajára váró nagycsaládosok –, atyám, micsoda balhé lenne itt! – de befutott a kapcsolatom, Jingle Bellst dalolva, friss árut hozott, makaj lisztet – az elvonás rémképe visszahúzódott agyam sötétebb tekercseibe, és csak egy kirakatbéli piros-zöld tükörpofámnak morogtam oda: bizony, testvérem a vénát kereső tűben, az Abszolút Egyház megérett a pusztulásra.