MENNYBEMENETEL
2007 október
Anya majd’ elájult, amikor meglátta a Danaidákat. Ismerte persze a verset, „hol merítve, hol ürítve”, de akkor is, így egészen más volt. Babits semmit se tett a képhez, nem is vett el belőle – nem tudta volna szavakkal megragadni? „Majd merítve, majd ürítve” – Úristen! Lehet, hogy néha az írás is hiábavaló? Mert ha még Babits is? Illetve ha Babits se? Anya szervezete nem tűrte az ismételgetést. Az ember egyszer rendesen elvégzi a feladatát, és kész. Egyszer elmond valamit, és pont. Merítve, ürítve, ürítve, merítve – őrület. Örülhet most, aki nem ölte vagy nem csalta meg a férjét. Ilyenkor kitetszik, hogy megérte.
Az ötven asszonyok, emberfeletti gyakorlatuk ellenére, merítve vagy ürítve, csak-csak kilötyögtették a vizet a Léthe-rétre. A víz lassan beszivárgott a szobába, felülről, a plafonon át. Először nem értettem, miért fentről szállingózik az andalító, simogató permet, mert még agyam földi tájékozódáshoz idomított része gondolkodott, amely szerint a víznek alulról kell fakadnia. Aztán már csak lebegtem, és tudtam, hogy ahány lépést tesz anya a mezőn, annyiszor loccsan a szobába a Léthe-víz. Megnyugodtam.
az eredendő bűn
Gyalog ment át a Léthe-réten, ahogy a háború után is átgyalogolt a kaszálón Galgamácsára tojásokért. Befőttesüveget vitt magával. Kimentem a konyhába, hogy ellenőrizzem a befőttesüvegeket. Mind ott volt. Puffadt, fényes halszemekkel bámulták a kredencet. Tudtam, hogy legyint majd Kharón csónakjára, tudtam, elér a Hatalmas Kapuhoz. Meg kell döngetnie. Biztos voltam benne: megteszi. Anya meg. Én soha nem merném. A neveltetésem miatt, mert már kicsi koromban rám ragadt az eredendő bűn, szégyelhettem magam. A torkoskodás után jött a többi mulasztás. Egyre rosszabb lett az egész, a szüntelen önvád, a bocsánatkérés nem segíthetett rajtam annyira, hogy dörömbölni merjek az Úristen kapuján. Talán összeesnék a kapu előtt. Vagy lekuporodnék – S most engedj be országodba engem! –, kiáltott a pap a gyászmisén. Anya eltűnt. Lehet, hogy a pap csak énekelt, és anya kiáltott. Igen, így történt.
*
Amikor a gyászmise után anya eltűnt, elindultam megkeresni. A helyemben mindenki ezt teszi. Úgy döntöttem, ahogy bárki más. Ha nagy baj van, elhagyjuk a különcködést, a képzelgést, ragaszkodunk a realitások talajához.
![]()
A realitás talaja recsegett a talpam alatt. Abban a pillanatban háromszor megkerültem a templomot, mert hirtelen nem is tudtam, hol kutassak.
Mintha elvesztettem volna a lakáskulcsot. Mintha a porba ejtettem volna. A por az aszfalt alatt lehetett. Megpróbáljam feltörni az aszfaltot?
Úgy hozta az élet, hogy soha sem tudtam meg, mire lennék képes, mire nem. Nem tudtam. „Mit tennél meg érte?” – kérdezte Hamlet. Üvöltött.
kotorásztam
Ideiglenes megoldásként írni kezdtem. Az írás mindig elvezet valahová. Egyelőre a balatoni üdülőtelep körül ólálkodtam, mint a kutya. Sötét volt. Néhány gyenge fényű villanykörte segített tájékozódni. Pici házak közt kotorásztam, mindegyiken volt egy ajtó és egy ablak. Így rajzoltuk az iskolában a házakat.
Itt nyaralt anya. Beutalták. Egyszemélyes jutalom-üdülés volt.
Egyszer csak megláttam a vizes fürdőruháját az ablakban.
Ott száradt.
Bemásztam a szobába, melléfeküdtem, aludtunk. Huszonkét éves voltam azon a nyáron.
A gyászmise után is nyár lett, meleg, könnyű volt másolni a régi találkozást. Bevált.
A házikók a helyükön voltak, mozdulatlanul. „Minden fénytől néma helyhez” értem. Féltem, hogy valami a lábamba kap. Egy Cerberus-féle fekete lélek-kutya. Kerestem a fürdőruhát. Csak lassan döbbentem rá, hogy ezeken a házakon nincs olyan ablak, amelyikbe fürdőruhát lehetne aggatni. Később láttam, hogy ajtó sincs. Semmiféle ajtó. Nagyon megijedtem. Abbahagytam az írást.
![]()
Úgy látszik, időközben mindent átépítettek, és itt nem tudok eligazodni.
Csak Kékszakállú sötétkék bársonyhangja volt ismerős – kiszűrődött az Operából:
„És most mindig éjjel lesz már”. Biccentettem rá, mintha köszönnék.