TÖRTÉNELMI TÜKÖR
2011 szeptember
Erdély lakosságának jó kétharmada már a 18. században román volt. Számukra a francia vagy angol mintájú nemzetállam elfogadhatatlannak tűnt, hiszen ez az államszervezeti forma a kisebbségek asszimilációját feltételezte. A románok többsége tehát a 19. században is csupán – a kisebbségi közösségek létét garantáló – autonómiára alapozott vagy éppenséggel föderatív megoldást tartott elképzelhetőnek, amelyen belül a különböző nyelvi-kulturális közösségek viszonylag szabadon elkülönülhetnek, az erős központi államhatalom pedig képes megvédeni a kisebb és elmaradottabb nemzeti közösségeket a nagy múltú, fejlettebb közösségek asszimilációs törekvéseivel szemben.
kizárólag magyarok lakta
Az egyik legtanulságosabb, alaposan kidolgozott és – vad kitételei ellenére – korszerű elgondolás Aurél C. Popovici, bánsági román történész 1906-ban Lipcsében németül megjelent munkája. [1] Eszerint az államszövetségbe Erdély román államalakulatként tagolódna, de az akkor még kizárólag magyarok lakta Székelyföldet Ausztriával, Magyarországgal, Csehországgal egyenrangú szövetségi államként (szám szerint a 12.) képzeli el. Az erdélyi szászok és svábok a román tagállamnak tekintett Erdélyen belül is autonóm önigazgatással rendelkezhetnek.
A preambulumban Popovici meggyőző érvekkel bizonyítja, hogy a megoldatlan nemzetiségi kérdések a dunai monarchiát összeomlással fenyegetik, mert ha az állam a területén élő nemzeti közösségek önálló létét nem ismeri el, aligha tarthat igényt az állampolgárok lojalitására. A többnemzetiségű állam megmentésének egyetlen útja az államot alkotó nemzeti közösség egyenjogúságának és belső önrendelkezésének elismerése. Az osztrák–magyar dualista államberendezkedést ő is, akárcsak a többi hivatalosan el nem ismert nemzet képviselője, igazságtalannak tartja. Az otthonosság feltétele, hogy a nemzeti közösségek eltérő társadalmakba szerveződjenek, és a monarchia korszerű államszövetséggé alakuljon. A konföderáció gondolatát azonban elutasítja, mert annak jellegzetes mintája számára éppen a dualizmus, amelyben Ausztria és Magyarország túlhajtott szuverenitása folytonos civódásokhoz vezet, s minden természetes, azaz kölcsönösségen alapuló belső fejlődés lehetőségét kizárja. A monarchiának autonóm nemzetállamokból kell felépülnie, melyek önnön állampolgáraik fölött teljes szuverenitással rendelkeznek, a szövetségi állam vonatkozásában azonban korlátozott a szuverenitásuk.
A konstrukció első látásra modern államalakulat benyomását kelti, amely – mivel a kijelentésekben az összes állam és állampolgár nemzeti szabadságára alapoz – az Európai Unió előhírnökének tekinthető. A tervezet azonban súlyosan ellentmondásos. Popovici elutasít minden „fajkeveredést”. Álláspontját biológiai „érvekkel” támasztja alá. A kor fajelméleti diskurzusainak hatására szilárd meggyőződése, hogy az etnikumközi vérkeveredésből származók csakis „elfajzottak” lehetnek. Közvetlen kapcsolatot lát a magyar kormányzat kisebbségellenes politikája és Ausztria, illetve Magyarország úgynevezett zsidó-liberális sajtója között. A magyarok az idegenekkel keveredve elfajzottak. Ebben rejlik „nyilvánvaló” életképtelenségük. Nem veszi észre (vagy nem hajlandó észrevenni), hogy a zsidóság vette át (ha sikeres akart lenni, arra kényszerült, hogy átvegye) a magyar nacionalisták (azaz az uralkodó réteg) beszéd- és viselkedésmódját. Úgy véli, a zsidók erőltetik a magyar társadalomra a maguk asszimilációs stratégiáját. Megismétli a kor antiszemitáinak körében evidenciának számító tételt, hogy az osztrák és a magyar társadalmat (főként Bécset és Budapestet) „megfertőzte” az ún. zsidó elem. Szerinte a tagállamok (főként Magyarország) állampolgári (s következésként asszimilációra alapozott) nacionalizmusa a dualista állam zsidó-liberális ideológiájában gyökerezik. Ez az ideológia ugyanis az állam nyelvi-kulturális homogenizációját írja elő. A zsidóság asszimilációra épülő integrációs stratégiája pedig kizárja a nyelvi-kulturális kisebbségek (Popovici terminológiájában a társnemzetek) nemzeti önállóságra alapozott integrációs stratégiájának érvényesülését.
eszközjellegű antiszemitizmus
Nehéz eldönteni, hogy mélyen átérzett antiszemitizmussal állunk szemben vagy a stratégia teszi „szükségessé” a pusztán eszközjellegű antiszemitizmust. Az olvasott és intelligens szerzőről nehéz feltételezni, hogy komolyan gondolja, amit érvelésében felsorakoztat. Valószínűbb, hogy a megcélzott olvasóközönség feltételezett elvárásaihoz igazodik. Popovici elsősorban a német és az osztrák hatalmi elitet szerette volna megnyerni tervezetének. Az antiszemitizmus Németországban és Ausztriában is erősödőben van. (Elég, ha csak a bécsi antiszemita polgármester, a Hitlert is befolyásoló Lüegger választási sikereire gondolunk).
A román politikai és értelmiségi elitre általában is jellemző machiavellista törekvések a tervezetre is erősen hatottak. Bár Erdély nemzetiségi összetétele akkortájt még szinte teljesen azonos Svájcéval, a tervezetben az országrész kizárólag román tagállamként szerepel – annak ellenére, hogy ebben a virtuális román tagállamban több magyar állampolgár élt volna, mint a szintén tagállam Székelyföldön, és mindenképpen több, mint amennyi német. Az utóbbiaknak Popovici mégis valamifajta nemzeti autonómiát ígér. Az új tagállam magyar nyelvű polgárainak azonban deklaráltan asszimilálódniuk kell a román többségbe. Hangsúlyozza ugyan, hogy az asszimilációnak kényszerintézkedések nélkül kell zajlania, mégis úgy véli, a magyarok diktatórikus törekvéseik miatt bőven rászolgáltak, hogy az állam keményebb intézkedéseket foganatosítson velük szemben. De bölcs türelemmel kell viselniük sorsukat.
![]()
Ők ugyanis masszívan románok által lakott területekbe ékelt „kis csoportocskákban” élnek, márpedig a hasonló csoportok tagjai a világ minden táján beleolvadnak az „életképesebb” nemzetekbe. Természetesen sem a „kis csoportocska”, sem az „életképes nemzet” fogalmát nem definiálja. A bevezetés elméleti érveinek „horderejére” bízza az olvasói értelmezést. Vagyis a románok (jobbára sikertelen) asszimilációjának szándéka égbekiáltó gaztett, a – székelyek nélkül is – csaknem egymillió magyar asszimilációja azonban bocsánatos bűn, egyfajta Kavalierdelikt. Ami a magyarok esetében indokolt (a „természetes asszimiláció”), az a hallgatólagosan, de félreérthetetlenül magasabb rendű etnikumnak tekintett németek vonatkozásában indokolatlan. Nemcsak a románok, de a csehek, a lengyelek, a magyarok is kötelesek a német népcsoportoknak széles körű autonómiát biztosítani. Nem Popovici-on múlott, hogy a magasabb rendű németek végül is csaknem ugyanannyit veszítettek, mint mi, alacsonyabb rendű magyarok. Sőt, Erdély vonatkozásában még többet is, Ceaușescu román nemzeti állama ugyanis fejenként árusította ki őket a Német Szövetségi Köztársaságnak.
autonómia kérdése
A történelem iróniája, hogy a magyarok és németek számára még Popovici jócskán elfogult, sőt fasisztoid elemektől sem idegen tervezete is összehasonlíthatatlanul kedvezőbb megoldásnak bizonyulhatott volna, mint a „liberális demokrácia” jegyében összehordott trianoni diktátum. Egy rövid második világháború utáni periódustól eltekintve a román politikai elit tagjai ötven éven át nemcsak a Székelyföld autonómiájáról, de a szász városok és falvak relatív önállóságáról sem voltak hajlandóak tárgyalni, mereven elutasítottak és máig elutasítanak mindenféle – közösségi jogokra vonatkozó – kisebbségi igényt. Az autonómia kérdése ma is a román politikai diskurzus tabutémái közé tartozik. Időközben azonban Erdély nagyvárosait elrománosították. Az ország egyéb történeti régióiból, Moldvából és Havasalföldről telepítettek át milliókat, miközben az erdélyi németek, zsidók, magyarok tíz- és százezreit kényszerítették kivándorlásra. A magyar és német intézményeket felszámolták, vagy románná alakították át, a kisebbségi nyelvek hivatalos használatát korlátozták, sőt, a politikai nyilvánosságban hosszú időn át lehetetlenné is tették. A nyelvhasználatot csak a legutóbbi időkben sikerült részlegesen liberalizálni. A román alkotmány az országot ma is „egységes román nemzeti államnak” aposztrofálja. A gyakorlatban a magyar kisebbség helyzete mégis változott. A két magyar többségű székely megyében az RMDSZ kormányzati részvételének hála, bővült az adminisztratív-helyhatósági autonómia. Igaz, a román politikai pártok máig nem adták föl az etnikai tömbök fellazítására alapozott asszimiláció álmát. (Efféle tervezetek ma is napirenden vannak!) Csillagászati távolban vagyunk azonban a szabadságjogoktól, amelyeket Popovici tervezete garantálhatott volna számunkra – főként, ha a magyar politikai elit annak idején a 20 millió magyar káprázatát feladva hajlandó tisztességes alkuba bocsátkozni.
Ezek a tények már önmagukban is a föderatív megoldás felsőbbrendűségének kétségbevonhatatlan bizonyítékai. Popovici túlzásai és a Trianon utáni fejlemények még nyilvánvalóbbá tehetik, hogy egy alaposan megvitatott föderatív megoldás, amely a nemzeti konfliktusok magabiztos elhárítását hosszú távra is lehetővé teheti, csakis a nemzeti elv érvényesítésén alapulhatott – volna.
A politikai közösség egysége csupán az ideológiák, csoportérdekek, hatalmi ágak szeparációjára, a társadalmi autonómiák bonyolult rendszerében lehet fenntartható, és csak akkor, ha az elvet – Popovici-tól eltérően – következetesen, a társadalmi szervezet minden szintjén érvényesítik, beleértve a helyhatóságokat is. A következetes föderatív alkotmánynak a kultúra terén is teljes jogegyenlőséget kell garantálnia minden helyi közösség számára, függetlenül annak lélekszámától. A kisebbségi kérdésben csakis az érintett közösségek akarata és összeforrottsága kritérium, és semmiképpen sem a lélekszám vagy a divatos tudományos/áltudományos politikai ideológia.
A magyar közvélemény már a „kisebbségi liberalizmus” Popovici-féle megnyilatkozásait is a Szent István-i birodalom édes kábulatát megzavaró szentségtörésnek tekintette. A tervezet magyarellenessége és antiszemitizmusa csak fokozta a magyar elvakultságot és nemzeti hajthatatlanságot, és tragikus szükségszerűséggel vezetett az enervált és kompromisszumképtelen elutasításhoz. Igaz, a román állam mai képviselői a mi megoldási javaslatainkat ugyanilyen mérlegelés nélkül utasítják el. Ma is, mint akkor, az egységes nemzeti állam ábrándját megzavarni szentségtörés. S ma is, mint akkor, a kisebbség és a többség számára egyaránt lesújtó következményekkel! Országainkban a rémisztő méretű korrupció a többségi elit(ek) morális és intellektuális (azaz „nemzeti”) felsőbbrendűségének mítoszában gyökerezik. A kelet-közép-európai társadalmaknak a 19. században a politikai legitimitás két alapvető típusa: a demokratikus, konszenzusra épülő, illetve az autoritárius, történeti és nemzeti elveken alapuló legitimitás között kellett választani. Az első esetben a nemzet a kulturális közösségeket is integráló politikai közösség, mely teljes jogegyenlőséggel jár, a második esetben a kulturális közösségeket asszimiláló politikai közösség (a német Gemeinschaft értelmében), amely az állampolgárok és a közösségek egyenlőtlenségéhez, az egyéni jogok leple alatt működtetett diszkriminációhoz vezet. Tény, hogy az állam belső stabilitása csak az állampolgárok által szabadon elfogadott törvényességre alapozható. Ha a legitimitás csak részleges vagy formális, a társadalmi egyensúly a nyílt vagy a leplezett erőszak különböző formáiban tartható fenn, s a mesterséges egyensúly az államra olyan többletterheket ró, amelyek a gazdaságot előbb-utóbb elkerülhetetlenül kimerítik. A nemzetépítés lázában égő államban a polgárok teljes jogegyenlősége garantálhatatlan, hiszen az egységes nemzet felépítése a kisebbségi nemzetek szétverését feltételezi.
végveszély
A következmények beláthatóak. Ha a legalitást bizonyos társadalmi csoportok érdekében – társadalmi vagy nemzeti-történelmi érvekre alapozva – felfüggesztik, a kétértelműségek mindenféle visszaélés, csalás, szédelgés, szélhámosság, „hivatalos” bosszú kiapadhatatlan forrásaivá válhatnak. Ha egyes társadalmi csoportok közös vagy egyéni javai elkobozhatók, ha a vélemény- és szólásszabadságot „törvényesen” korlátozni lehet, gyakorlatilag minden állampolgár és maga a társadalmi rend is végveszélybe kerül: elég „nemzetietlen” vagy „társadalomellenes” attitűddel vádolni. (S ha a politikai érdekek úgy kívánják, ugyan kit ne lehetne?) A nacionalista megbélyegzés a „jó románok” (vagy „jó magyarok”) számára kimeríthetetlen lehetőséget teremt a nyilvánosság gátlástalan kisajátítására, s hogy a „kevésbé jó” románokat (magyarokat) állásukból, lakásukból vagy tisztességükből kitúrják. A „rossz” románokról (vagy magyarokról) nem is beszélve.
Popovici ennek lehetőségét a magyarországi románság esetében elutasítja, a „román Erdély” esetében viszont meggyőződéssel helyesli. A történeti következetlenség „történeti elégtétel”-re alapozott variánsa Trianonban még agresszívebben valósult meg. Pedig a valóban demokratikus (azaz a nemzeti közösségek belső önrendelkezésére alapozott) változat megvalósulása esetén az erdélyi magyar és részben a német, illetve a zsidó elit mindenképpen elveszítette volna korábbi előjogait. Ezzel elveszett a lehetőség, hogy a románok kiépítsék saját nemzeti intézményeiket, városaikat vagy alternatív városközpontjaikat, s a korábbi magyar, német, zsidó intézményekkel, városokkal, városrészekkel érdeksérelem nélküli, egészséges, ösztönző konkurencia alakuljon ki. Svájci mintára, azaz autonóm és decentralizált társadalmi szerkezet alapján Erdély román területei és a szomszédos román fejedelemségek is az egykori monarchia tiszteletreméltó szintjére emelkedhettek volna.
Mindez nem puszta gondolatkísérlet. A finnek és a románok nemzeti államaikat azonos időpontban és meglehetősen hasonló körülmények között teremtették meg. Finnország évtizedeken át svéd uralom alatt állt. Az államalapítás pillanatában a finn értelmiség többsége svéd kultúrájú volt. A finnek azonban a helyzet előnyeiből és nem a hátrányaiból indultak ki. Nem az adott társadalmi viszonyok megfordítását tűzték ki célul. Nem építették le, illetve számolták fel a svéd intézményeket, nem tiltották be a svéd nyelvet, nem asszimilálták a svéd értelmiséget, nem számolták fel a társadalmi, gazdasági és kulturális konkurencia lehetőségét. Ellenkezőleg! A konkurenciát az általános kétnyelvűségre alapozva, a finn nyelv és kultúra modernizálására, a svéd és az európai intézményekkel egyenértékű finn intézményrendszer kialakítására használták fel. Következésként a finn társadalom felfelé nivellálódott.
Románia és a Trianon előtti és utáni magyar állam, sajnos, a második lehetőséget választotta. Minden erejével arra törekedett, hogy a nem-román, illetve nem-magyar intézményeket románokká, illetve magyarokká alakítsa át, hogy a kisebbségi intézmények létrejöttét és működését meggátolja. A végletesen centralizált szocialista államszervezet ehhez optimális lehetőségeket teremtett. A társadalmi lét minden területére kiterjedő államosítás kiváló alkalmat nyújtott, hogy a teljes intézményrendszert többségivé alakítsák át.
A magyar és a szász városok fokozatosan románná lettek – sőt, egyenesen ősrománná! A németek, zsidók, szlovákok, szerbek, románok lakta települések Magyarországon is maradéktalanul magyarrá váltak. Legalábbis nyelvileg.
Az állam ennek elleplezésére a kisebbségi kérdés megoldásának magyar „mintaállamában a legrafináltabb technikákat alkalmazta, a szigorú keretek közé szorított hagyományőrzéstől a kisebbségi önkormányzatok intézményéig. Egyik sem kérdőjelezhette meg a magyar nyelv és kultúra közéleti kizárólagosságát, egyetlen funkciója a kisebbségek állítólagos létének „napnál világosabb” dokumentálása volt.
A szász és sváb városok hevesen kritizált magyar kisajátításának technikáját Románia a legkisebb változtatás nélkül átvette. A második világháború után a németek és a zsidók a kivándorlást választották. Tehették: többségi államaik igényt tartottak rájuk. A magyarok zömükben maradtak, de hagyományos intézményeik hiányában és az erőteljes asszimilációs nyomás hatására a magyar értelmiség intellektuális színvonala gyakorta még a románnál is silányabbá süllyedt, bár a román értelmiség színe-java áldozatul esett a kommunista tisztogatásoknak. A román társadalom lefelé nivellálódott. S úgy tűnik, kisebb késéssel ugyanez a magyar társadalom esetében is bekövetkezik.
antidemokratikus alternatíva
A kisebbségellenes politika ugyanis demokratikus argumentumokkal alátámaszthatatlan. Következésként a demokráciát kell (előbb vagy utóbb) korlátozni. A helyi önkormányzatok demokratikus intézményrendszere az erdélyi városok önkényes átalakítását lehetetlenné tette volna. A nemzetiségi szerkezet változtatása elkerülhetetlen volt, mivel az erdélyi városok többségét valóban román többségű területek veszik körül. Ezek az átalakulások azonban nem vezethettek volna a nemzetiségi arányok radikális és antidemokratikus átalakulásához, főleg nem a kisebbségi etnikumok visszaszorulásához. Az antidemokratikus alternatíva azonban elkerülhetetlenné tette a túlhajtott központosítást. Az elit arra kényszerült, hogy a magyaroktól átvett, sőt, jelentősen „tökéletesített” eljárásokat fiktív történelmi teóriákkal igazolja.
A magyar hatóságok kompromisszumkészségével Magyarország elnyerte volna a nyugati közvélemény rokonszenvét is. Az erdélyi német területek autonómiájának mintájára nyugati támogatással több erdélyi területen magyar autonóm közösségeket alakíthattunk volna ki. Ha a nemzetiségi arányok hosszabb távon is fenntarthatóak, a változások természetes, mindenki számára elfogadható feltételek mellett történnek. Az erdélyi magyar népesség „életképessége” ugyanis jóval erőteljesebb, mint ahogyan Popovici feltételezte. A magyarság lélekszáma az elmúlt közel száz esztendőben, a monarchia magyar politikusai által nem is álmodott feltételek és a fasiszta, illetve kommunista diktatúrák megtorlásai dacára sem változott számottevően. A kivándorlás és az asszimilációs veszteségek csupán a népszaporulatot emésztették fel. A föderatív megoldás azonban a kitelepedéseket és az asszimilációt is jelentősen mérsékelte volna.
Popovici tervezetét Ferenc Ferdinánd, a monarchia trónörököse kifejezett rokonszenvvel fogadta. Román források szerint találkozott Popovici-csal, és utána kijelentette: „Ő az én emberem!” Ha a történelem megadja számára a lehetőséget, hogy elképzeléseit valóra váltsa, a föderatív gondolat fontos szerepet kap döntéseiben. A főherceg meggyilkolásával a reformlehetőségek semmivé foszlottak. Magyarország a világháború perspektívájában a németek számára is fontosabbá vált, s Popovici németországi előadóútján hiába próbálta a maga oldalára állítani a német nyilvánosságot. A tényleges esélyeken azonban a siker sem változtathatott. A Monarchia jövőjéről és a kelet-közép-európai nemzetek sorsáról nem a németek és az osztrákok, hanem a homogén nemzetállam hívei, döntően a románokkal „rokon” franciák határoztak – fatális következményekkel.
A nyugat-európai politikatudomány szerzői ma már elismerik, hogy a kulturális és a politikai nemzet ugyanannak az éremnek más-más oldala. Németország Elzász-Lotaringia vonatkozásában a kulturális, Kelet-Poroszországgal szemben a politikai nemzet fogalmára apellált. A franciák Elzász-Lotaringia ügyében az állampolgári nemzetre hivatkoztak, a kanadai Québec esetében a kulturális nacionalizmus érvrendszerét húzták elő. Az eltérő nemzetfogalmakra és nacionalizmusokra vonatkozó politikatudományi felismerések az Európai Unió politikai diskurzusában máig tisztázatlanok. A „kulturális nemzet” fogalma a legtöbb politikus szemében továbbra is nacionalista, a „politikai-állampolgári nemzet”-é pedig antinacionalista törekvésekről árulkodik. Ilyen körülmények között aligha csodálkozhatunk, hogy Popovici és később a teljes román értelmiségi elit a nemzetállami megoldás mellett kötelezte el magát.
A Nyugat manapság erőteljesen kritizálja a valóban lehangoló román korrupciót és az Andrei Pleșu által „nyilvános obszcenitásnak” nevezett verbális gátlástalanságot, de a nyugati értelmiség vonakodik elismerni, hogy a korrupció és a nyelvi agresszivitás a román (és a többi kelet-közép-európai) társadalmon belüli „legitim” egyenlőtlenségek egyenes következménye. Ezt az egyenlőtlenséget és gyakran leplezetlen asszimilációs nyomást a Nyugat nemcsak akceptálta, de döntéseivel ösztönözte is. Még Magyarország esetében is. Holott ma már sokan elismerik: egy valóban demokratikus államnak az összes kulturális közösség, tehát minden állampolgár jogait védelmeznie kell: lélekszámtól függetlenül, egyenlő súllyal! Az állam semlegessége azonban nem negatív, hanem éppenséggel pozitív sajátosság. Az állam képviselőinek nem kell eltekinteniük a kulturális sajátosságoktól. Ellenkezőleg: legitimként kell elismerniük azokat.
A román és a magyar értelmiségiek évszázadokon át történeti mítoszokat agyaltak ki, hogy Erdély állami hovatartozását, s ezzel az asszimiláció jogát magukhoz ragadhassák. A versengésből számbeli fölényükre, francia „rokonaikra”, a világháború kimenetelére és egyéb méltányosnak aligha nevezhető „adottságokra” alapozva a románok kerültek ki győztesen. Trianonban egész Erdélyt (számos, többségében magyarok által lakott területtel egyetemben) Romániához csatolták – az érintettek megkérdezése, meghallgatása nélkül. S ez az eredendő bűn mindkét oldalon csak növelte a nacionalista szenvedélyeket. Mára csakugyan nyilvánvaló – nincs rá jobb szó! a leplezetlen vagy lappangó következmények elkerülésére egyetlen lehetőségünk az alkotmányban is rögzített s az együttélő kulturális közösségek közti megállapodásra alapozott társadalmi szerződés. Minden attól függ, hogy a román (s természetesen a többi kelet-közép-európai állam parlamentje, Magyarországot is beleértve) kisebbségi törvényben rögzíti-e a kisebbségi kulturális közösségek államon belüli méltányos jogállását.
múltbeli énünk
Popovici tervezete csak egy a hasonló román és nem-román művek hosszú sorából. A románok a teljes 19. századon át autonómiára, sőt, az Osztrák–Magyar Monarchia (implicite a magyar állam) föderalizálására törekedtek, hogy saját helyüket és szerepüket az államon belül megtalálják. Mi, romániai magyarok is közel száz éve harcolunk az erdélyi magyarság önállóságáért. A román, cseh, szlovák, szerb, horvát, magyar hagyományok felfedezése lehetőséget teremthetne, hogy történelmi tükörben szemléljük nemcsak önmagunkat, egymást is. Így múltbeli énünkben ráismerhetnénk mai szomszédainkra – és fordítva. Egykori és mai törekvéseink rokonságának tudatosítása hatalmas segítség volna a továbblépésben. És nem csupán nekünk – bármilyen „merész” legyen is a kifejezés: egész Európának! Az alaphelyzet ugyanis Popovici óta sem változott, továbbra is a politikai legitimáció két alaptípusa közt kell választanunk, s ezen nemcsak a kisebbségi közösségek jövője, hanem az Unió mint többkultúrájú politikai közösség életképessége múlhat. Múlik is. Bizonyosan.
-
Vereinigten Staaten von Cross-Österreich ↑