(NON) DATUR SALTUS IN NATURA
2010 november
Szabad-e ugrálni a természetben? Ez az a kérdés, amely nem nagyon vetődik föl, holott másként, szentenciaszerű állító formába foglalva unásig ismerjük, ismételjük, tapogatjuk és ízlelgetjük. Natura non facit saltum – a természet nem ugrándozik; Arisztotelészt latinosítva így intették a művelés alá vont főket a biztos támaszték értékére tudományban és az életben. Így mondta Leibniz, Newton, majd Linné, sőt még Darwin is. Kissé átfogalmazva: Non datur saltus in natura – nincs ugrás a természetben. A szándékolatlanul mély, élcelődő félrefordítás egyszerre utal a bennünket körülvevő természetre és saját emberi természetünkre: nem szabad ugrálni a természetben. Jókai egyenesen a gyomor túl gyors ugrásaitól óvja hősét a latin szentenciával, mondván, hogy nem lehet a lábadozó betegnek járó kompót után rögtön nekiesni a fokhagymás sültnek – egyelőre be kell érni libapecsenyével. Nem ugrál a természet sem, te se ugrándozz hát, pajtás. Legalábbis a gyomrod ne nagyon rugódozzék – efféleképpen lehetne összefoglalni a természetvizsgálatból leszűrni vélt régi életvezetési tanácsot.
van ugrás a természetben
Nem sokat kérdezősködött az sem, aki ellene mondott a régi tanításnak. Natura facit saltum – van ugrás a természetben. Mi mindenre mondták ezt már boldogan a biológiai mutációtól a maghasadásig, látható élvezettel szemlélve a folyamatos átmenetekre épülő világszemlélet hirtelen – ha tetszik: ugrásszerű – hanyatlását, bukását. Az ugrándozó természet világában persze ugrándozik a világot megismerő emberi elme is. A körülményes, hosszú világleírások folytonos finomítgatását heurisztikus felfedezések váltják föl. Minden új elmélettel megpördül a világ: ahogyan a természet szökdös, úgy szökjön, szökelljen utána emberi megismerése, leírása is. Sőt, valójában csak az utóbbi szökell. Az új szentenciát sohasem fordítják már aktív igével. Azt még – tagadólag – lehetett mondani, hogy a természet nem ugrándozik, viszont azt állítani, hogy a természet márpedig ugrándozik, vagy ugrándozni szeret, nem lehet, de legalábbis nem szokás. A természet megugráltatása helyett azt mondjuk inkább: van ugrás a természetben. Hogy a nagy természet melyik kicsiny részletében? Leginkább abban, amelyik képes az ugrást fölfedezni: az emberi elmében. A természet, ha maga nem is ugrál, de megengedi az ugrabugrálást, elismeri az ugrálót a maga részének – ugorj magad, pajtás, de legalább az eszedet szöktesd. Ez volna az újabb kor merészebb, ugyanakkor rafináltabb természetszemléletéből következő életvezetési tanács.
Ugráló gyomor, szökellő ész, a természet, amint ugrál, vagy nem ugrál – ugyan honnan hová, mihez képest ugorhatna? –, az ugrás mint elvont fogalom, amelyet a természet tartalmaz, avagy nem tartalmaz. Az egész ugrándozó metaforarendszer valahogyan híján van a szemléletességnek, a képeknek. Azokat a természeti folyamatokat, változásokat, amiket jelölni szeretnénk, kényszeredetten ugrásszerűeknek nevezzük.
Valamilyenszerű: olyasmi, de nem az, sőt, nem is hasonlít. A mutáns csikót ugyanolyan körülményesen elli a kanca, mint előző évi testvérét. Maga a mutáció és a mutáns, bár a természet ugrásának nevezzük, nemigen ugrál.
![]()
Az ugrás szót hallván szinte sohasem merülnek föl bennem képek, az izmaim sem emlékeznek úgy egykori mozdulatokra, mintha futásról, úszásról, dobásról, rágásról esnék szó. Az ugrás elképtelenedésének oka éppen a szónak e mélyen gyökerező, az eredeti képtől, mozdulattól igen messzire sodródott metaforikus használata. A nagy ugrás kifejezéssel még inkább így vagyok. Ha leírva látom, már mozdul is a kezem, hogy odaírjam a két nagy kezdőbetűt, hiszen e szavakról először mindig Mao elnök neve jut eszembe. A Nagy Ugrás nekem már mindig ennek az alacsony termetű honani hszüecajnak (elterjedt, de félrevezető kifejezéssel: dzsentrifiúnak) és országának ijedtében megkísérelt, kétségbeesett gesztusa marad. Talányos példázat arra, hogy van-e ugrás a társadalomban. Az ugrándozás előtt jó darabig azt lehetett gondolni, hogy a bő évszázada tartó háborúk lezárása és az idegen ördögök távozása után a dolgok maguktól visszatérnek természetes kerékvágásukba, és észrevétlenül elérkezik a boldogság. A nagy kormányos is arra biztatott, hogy önerőre támaszkodva, megfontoltan járjanak a két lábukon, biztosan támaszkodva a talajra. Miután a háborúk utáni újjáépítés kézenfekvő teendőit nagyjából elvégezte az ország, már korántsem voltak maguktól értetődőek a következő lépések. A két láb előbb csak inogni kezdett, majd egyre gyakrabban megbotlott. Ekkor próbálta a kormányos ugrásra bírni a botladozó lábat. Nagy lábat Nagy Ugrásra. Hiszen a társadalomban is kell lennie ugrásnak, nemcsak a természetben. Kollektívan azonban legtöbbször csak ijedtünkben ugrunk. Nem a világcsúcsért, nem azért, hogy utolérjünk valakit, hanem hogy ne essünk csúnyán – hiszen az ugrás valójában szép, önkéntes esés.
Miben rejlik hát kétségtelen varázsa? Mostanra végignéztük a képeket, már láttuk a cselt: az ugró ember elhiszi egy pillanatra, hogy zuhanása – repülés.