SZÉLESSÉG, SÚLY, SZILÁRDSÁG, IDŐ
2010 február
A Spiegel című lap internetes változatának 2009. november 11-i számában izgalmas, angol nyelvű interjú jelent meg Umberto Ecóval, aki a „lista” eszméje köré szervezett a Louvre-ban kurátorként kiállítást. „Mit is akar a kultúra?” – kérdezi Eco. „Összehasonlíthatóvá tenni a végtelent, valamint rendet teremteni… És emberi lényként miként szembesülünk a végtelennel? Hogyan tudunk egyáltalán közel kerülni a megragadásához? Listák, katalógusok, gyűjtemények, szótárak segítségével … azért készítünk listákat, mert nem akarunk meghalni”.
Mintha Eco Kanttal feleselne, aki szerint a képzelet nem tudja összefogni a megmérhetetlent, „összeroskad önmagába a feladat súlya miatt”. „Az, hogy képtelenek vagyunk egészében megragadni a végtelent, félelmet kelt” – olvassa tovább Kant gondolatát Péter Ágnes, de ez a félelem előhívja az észben eleve benne rejlő fenséges eszméjét, mely ráébreszt bennünket fölényünkre a természettel szemben, az észnek az érzékeléstől független lehetőségeire. De mik is ezek a lehetőségek?
a mérés tudománya
Thomas Digges már a 16. század végén a Pantometriát, minden égi és földi dolgok megmérésének a tudományát nevezi meg büszkén, a geometriában és az aritmetikában rejlő megoldó erő izgalmába feledkezve, előkészítve a fizikai világ matematikai megragadásának 18. század végéig tartó diadalmenetét. És talán Theodor Mommsen, az 1903-ban elhunyt kiváló régész és nyelvész az első, aki – híres Róma-történetének[1] írásakor – általánosabb társadalomtörténeti keretbe helyezi a mérés tudományát, „amellyel az ember hatalmába hajtja a világot. Az írás művészetével pedig megdönti azt a tapasztalatot, hogy olyan múlandó, mint az emberi test. Ez a két művészet megadja az embernek azt, amit a természet megtagadott tőle: a mindenhatóságot és az örökkévalóságot”.
A csillogó filozófiai iskolák, valamint az érzékelést, a memóriát és a jelfeldolgozási képességet kitágító diadalmas (digitális) technológiák vezénylő tábornokainak árnyékában aztán jóideig eltűnt a szemünk elől, méltatlanul háttérbe szorult a világ hatalmunkba hajtásának, a végtelen összehasonlíthatóvá tételének szorgalmas és unalmas közkatonája, a mérés. Ami, ugyebár, nem más, mint saját állapotunk, társadalmi létünk vagy természeti környezetünk valamely releváns objektumának vagy összefüggésének a beavatkozás optimumának megtalálásához vagy a későbbi beavatkozásokat támogató megismerés elmélyítéséhez szükséges pontosságú validálása egy adott állapot és/vagy intenzitás-tengelyen.
Ez így szabatos és szakszerű, de egyhangú és üres. Kezdjük egészen máshol.
A New Scientistben 2005. szeptember 30-án színes fénykép jelent meg a kongói Nouabalé-Ndoki Nemzeti Parkban lencsevégre kapott mélyföldi nőstény gorilláról, aki a folyóvízben gázolva körülbelül 1 méteres pálcát rakosgat óvatosan maga elé, minden lépésénél. Nem mindenhatóságot és örökkévalóságot remél, csak néhány illékony pillanatot szeretne a hatalmába hajtani, csökkentve a múlandó testére minden percben és órában leselkedő veszély elviselheteten nyomását.
Eszközt használ a mélység mérésére, nem vitás. Behatol a számára adott és jelentőségteli környezet olyan szegletébe, amelynek megismerésére nincs érzékszerve. Nem hatalmába hajtja a világot, csak a saját túlélése érdekében képessé válik, hogy cselekvését a természeti adottságokhoz igazítsa. De ez a pillanat – és már nem a gorilláról beszélünk, hanem valamelyik Homóról, százezer évvel ezelőtt, talán a dél-afrikai Sterkfontein-barlangban, vagy egy másikról, negyvenezer évvel ezelőtt egy pireneusi enyhelyen – a kezdete valaminek, ami fokozatosan, de konok gyorsulással a tér, az anyagi világ és az idő egyre nagyobb tartományainak a feltárásával egyre átfogóbban rohamozza a végtelent. Ma még csak az önálló pozíciómódosításra képes szenzorhálózatoknál, a petabytos jelműveleti kapacitásnál és a pikoszekundumos művelet-modulációs képességnél tartunk, de a jövő erősen ígéretes.
egyre kifinomultabb képesség
Ne feledjük azonban, hogy az értelem megnövekedése roppant kalanddá tette saját belvilágunk, múlandó testünk és rejtélyes elménk felfedezését és megértését is, a „mekkorát tudok dobni, ugrani vagy felemelni” világától a vérnyomás vagy az allergiaérzékenység mérhetővé tételén át az intelligenciatesztekig, a boldogság-indexekig vagy a monotóniatűrési különbségek feltárásáig vezető hosszú úton. Játékelméletileg már képesek a tudósok leképezni azokat a folyamatokat, amelyek révén a domináns páviánhím megérzi a kevesebb kurkászás miatt megnőtt dezertálás-veszélyt a háremében. A jövőben bekövetkező események a valószínűség és a kockázat absztrakt fogalmának megalkotásával váltak igazából becserkészhetővé, sikeresebbé téve a cselekvést szabályozó döntéseket is – s immár nemcsak az egyedekre, hanem közösségeikre, társadalmaikra vonatkoztatva is. Amikor az idő mérésének egyre kifinomultabb képességével rendelkeztünk már, valójában a cselekvések összehangolásának, koordinációjának nagyhatású eszközét teremtettük meg. Amikor az általunk előállított értékek világát összehasonlíthatóvá tettük a közönségesen pénznek nevezett mérőeszköz kifejlesztésével, mozgásba hozva a csere óriásgépezetét, fokozatosan „nembelivé” formáltuk magukat a mérésműveleteket is, hiszen mindig legalább két különböző csoportot kötünk össze velük. Az emberi közösségek egységesülési folyamatának talán legjobb „indikátora” (vagyis mérőeszköze!) a mérték- és pénzrendszerek egységesítése, a standardizáció. A korábbi „birodalmi” jellegű egységesítések helyére a 18. század végén kezd benyomulni a bolygó méretű egységesítés igénye, az alap-mértékegységként frontvonalba küldött, korpulens méterrel az élen, mint ahogy nem szorul különösebb magyarázatra az sem, miért csak az információs társadalom hajnalán, a múlt század hatvanas éveiben sikerült eljutni a Systéme Internationalhoz (Sí), az egységes világstandardhoz. (Ami, Eco örömére, voltaképpen egy hatalmas lista).
És noha mindezek fényében új színben tündököl előttünk Protagorasz szállóigéje, hogy minden dolgok mértéke (metrón) az ember, nehéz nem felidézni Platón gúnyolódását: „Jó, hogy nem azt mondta, hogy minden dolgok mértéke a disznó vagy a majom, vagy valami egyéb, még különösebb fajta azok közül, amelyek érzékelnek”. Pedig saját dolgainak, mint láttuk, a majom is mértéke.
érdemes legyen élni
George Orwell Gandhiról tűnődve érezte, hogy „tanításai nem férnek össze azzal a meggyőződéssel, hogy minden dolgok mértéke az ember, s azzal a törekvésünkkel sem, hogy érdemes legyen élni ezen a földön”. Máshonnan támad Hamvas Béla az indulatos Kiengesztelődésben: a „dolgok mértéke nem az ember. A dolgok mértéke az emberiségnek a létezésről való tudása, amely mindig megvolt, ma is megvan, de az emberek többsége számára eltemetve … arról csupán néha egy-egy magányos, néha kisebb zárt közösség tudott”.
De vajon hogyan állapítjuk meg a létezésről való tudás mértékét?