SÓBÁLVÁNY

Dédanyám déltájban kelt, hosszú flanel hálóingére fölvette egyik kopott slafrokját, majd botjára támaszkodva kisántikált a gangra. Ép száránál fogva szeméhez emelte okuláréját, és ezen a hevenyészett lornyonon keresztül hordozta végig tekintetét a kúpcserepekkel takart téglakerítésen, a tüskés vadrózsákon és az elvadult bodzabokrok nagy, fehér ernyőkkel teleszórt sötét boglyáin, egészen a kitéglázott udvar végében keresztben álló alacsony épületig, türelmetlenül várva, hogy kilépjen az ajtaján valaki az ott lakók közül, akibe beleköthet, akit eláraszthat dühös kitöréseivel, lecsőcselékezve együtt és külön-külön valamennyiüket, de nem jött elő senki, így csalódottan visszament a házba, figyelni a vén ingaóra mánusait, hogyan múlatják az időt, mikor láthat hozzá a vacsorafőzéshez.

Menyei már felhagytak vele, hogy etessék, semmi sem volt a kedvére való. Sótlan, mondta mindenre, hogy tudtok ilyen ízetlenül főzni?, és összeütött magának egy kis rántott levest.

a sok méreg

Nem tud kivel veszekedni, az a baja, néha már azt gondolom, csak azért törte el a lábát is a télen, hogy törődjenek vele, mondta Anka néni, a rác menyem, ahogy dédanyám nevezte, és Flóra néni rábólintott, csak meg ne fulladjon attól a sok méregtől, amit nem tud magából kiadni, és álszent arccal böködte tovább a kerek rámára feszített vásznat. Mondhattok akármit, a tatát tényleg szerette, szólalt meg ekkor Ida néni, és a hosszú monológra gondolt, amellyel dédanyám búcsúzott a Kántortól a virrasztás hajnalán, de soha nem merte elmondani senkinek, mert az öregasszony szavaitól lúdbőrös lett a háta.

Nehéz illat ülte meg a szalont, ahol dédapámat felravatatozták, hervadó virágok émelyítő pusztulásszaga és leégett viaszgyertyáké. Körben, a fal melletti székeken aludtak a fáradt siratóasszonyok, ki-ki abban a pózban, ahogyan rázuhant az álom. Egyszerre altatta el őket egy varázslat: kezek álltak meg a levegőben, szájak a malaszttal teljes kimondása közben, egyik-másikuk nyitott szemmel aludt. Senki és semmi se mozdult, csak a halott szakálla nőtt alig hallható sercegéssel a sötétben, és hulló szirmok neszezése borzolta a csend felszínét. Amikor azonban az első hajnali fénypászma szétzilálta a gyászszoba fülledt homályát, dédanyám felkelt a karosszékből, odament a ravatalhoz, karomszerű, öregségtől foltos ujjaival belekapaszkodott a Kántor vállába, megrázta, majd füléhez hajolva sebesen beszélni kezdett. Ida néni erre a suttogásra ébredt, eleinte nem is értette dédanyám szavait, olyan valószínűtlen volt az egész, nem is merte elmondani senkinek, hogy mit látott, azt hitte, álmodik.

Dédanyám búcsúját, az öregasszony szájából illetlen, sőt, groteszk, az átkokkal és fohászokkal tűzdelt szerelmi vallomást azonban soha nem felejtette el, és elnézőbb lett rigolyáival, mint a többiek. Ida néni megbújt a nehéz, pezsgőszínű függöny árnyékában és maga sem tudta, jól látja-e, hogy anyósa, miközben végigsimít a Kántor beesett orcáján, becsúsztat valamit viaszszínű ajkai közé. Ha műveltebb lett volna, talán azt gondolja, hogy egy pénzérmén villan meg a kelő nap alacsonyan járó fénye, egy Kharónnak szánt obuluson, de mivel a Halpiac utcai suszter házában született, és nem volt klasszikus műveltsége, arra a kézenfekvő megállapításra jutott, hogy alighanem sódarabkát lát, egy szilánkját anyósa vitrinben őrzött köveinek. A sókristályokat valami erdélyi fürdőhelyről hozták a Kántorék, ahol családi pletykák szerint hatvan évvel ezelőtt megismerték, és első látásra megszerették egymást. Dédanyám onnan hozta a csorbult szirmú kővirágot is. Egykor eleven rózsaszál volt, a sóvári forrásból rakódott rá fakózöld sóburka, akárha jég fagyott volna rá, és Ida néninek eszébe jutott a plüssbe kötött családi fényképalbum fotográfiája a fiatal Kántorról és arájáról. Atalier Sóvár 1866, ez volt a fénykép aljára írva.

egyre sűrűbb háló

Dédanyám a hálószoba sarkába állított kanapén aludt a Kántor halála óta, a magasra bevetett ágyakat soha többé nem bontotta meg. Úgy álltak évekig, szabályos rendben, letakarva, nem engedett hozzányúlni senkit. A pókok zavartalanul telepedtek meg fölöttük, egyre sűrűbb hálót szőve, áttetsző ezüst baldachint, hosszú szálakat feszítve ki a mennyezet stukkócirádái, a szekrények faragott sarkai és az ágyak magas támlái közé. Dédanyám többnyire Sóvárról álmodott, azonban éberen aludt, és az óraütésre felriadva mindig a Kántor lépteit hallotta a másik szobából, de mire kikecmergett dunnái közül, odaát már nem talált senkit. Nehezen aludt el újra, inkább csak szundikált, és félálomból félálomba esve újra és újra felidézte a régi időket, kivált a sóvári nyaralást.

Kibírhatatlan forróság volt azon a nyáron, amikor dédanyám szüleivel Sóvárott fürdőzött, és amit még a legöregebbek sem tapasztaltak ezen a vidéken, éjszakára sem hűlt le a levegő. Mindenki menekült a hőség elől, Erdély tavainak meleg, sőt jéghideg vize is ki-kilöttyent medréből, annyian tapickoltak benne, s az aszálytól pocsolyává apadt patakokban együtt hűsöltek kicsik és nagyok, urak és parasztok napnyugtáig. Elnéptelenedett városok, üres falvak állták a kánikula rohamait, az emberek elbújtak behúzott függönyös házaikba, kimenekültek az erdők árnyékába vagy elutaztak a csobogó gyógyforrások, tavak melletti kies fürdőhelyekre. Azon a nyáron mintha az egész világ útra kelt volna. Ahol megépítették már a síneket, ott dübörgő, tüzet okádó vasszörnyek szállították a nyaralókat, másutt hintókon, szekereken, postakocsikon jöttek-mentek nemesek és közrendűek, székely famíliák, szász polgárok, gazdag örmény kereskedők, és a fürdőhelyek vendégházaiban nem lehetett egyetlen szabad ágyat találni, szeptemberig lefoglaltak minden szobát.

Soha ennyi idegent Sóvárott, Sóhegyen és Sóhidán! Már kora délelőtt nyüzsgött a négyszegletű sétatereken, a hosszú hársfa-allékon a könnyű csipkékbe öltözött sok fiatal dáma, virágos napernyőcskék árnyékában keresve menedéket az égető napsugarak elől, míg élemedett anyáik pihegve kortyolgatták metszett pohárkákból a keserű vagy savanyú sósvizeket, és közben életre szóló barátságokat kötöttek egymással. Szalmakalapos, csíkos nadrágos ficsúrok lepték el a sétányok körüli vendéglők kerthelyiségeit, és apáik is itt kötöttek ki egy ebéd előtti seritalra, miután fintorogva lenyelték a fürdőorvos által előírt mennyiségű gyógyvizet. Mások, egész családok a vetkező házakkal körülépített tavak felé zarándokoltak, a bejáratnál azonban szétváltak, mert férfiak és nők nem mehettek együvé.

fehér sóalakzatok

A tó fölött fából épült, soktornyú, zsindelytetős cölöphíd vezetett keresztül, mindkét oldalán kabinokkal, faoszlopos tornáccal, vízre ereszkedő lépcsőkkel, kettéosztva a szikrázó víztükröt, melyből cseppkőszerűen fürtös, fehér sóalakzatok szeszélyes csoportjai emelkedtek ki a közöttük lebegő, úszkáló, lubickoló, fröcskölő fürdőzőkkel, akiknek csupasz bőrén menten kivirágzott a só, mihelyt felkapaszkodtak a helyenként kiszélesedő pihenő vagy napozó teraszokra, és ezt az újbóli vízbe merülés sem mosta le róluk; a tavak vize annyira telítve volt sóval, hogy minden egyes vízre szállás után vastagodott a fürdőzőket beborító finom, fehér kéreg.

Egy idő után már úgy néztek ki, mint a múlt kövületei: Pompeji elpusztult lakói a holttestük helyén maradt üregeket emberformává rekonstruáló gipszöntvényeken.

Pedig nagyon is elevenek voltak, akár a rózsaszál, amelyet dédanyám csak azért tett a Rakottkő oldalán fakadó hol zöldes, hol rozsdaszín sósforrás alá – színe attól függött, rezes vagy vasas rétegen mosta-e át magát éppen a víz –, hogy megmentse az enyészettől, azt gondolván, egy boldog pillanat, a rózsa illata és a lopott csók íze konzerválható.

A rózsát a kurszalon parkjában törte le neki dédapám, és a csók is ott esett meg; mindkettőt a rajtakapás kockázata tette felejthetetlenné. Első látásra sustorogta dédanyám a koporsóban kinyújtóztatott halottnak, tudd meg, első látásra beléd szerettem.

A férfiak a vendéglők kockás abroszára könyökölve természetesen politizáltak. Taglalták az eseményeket és heves vitákat folytattak a most már elodázhatatlan, küszöbön álló változásokról. Volt, aki az elszakadás mellett voksolt – a turini remete egyre-másra küldözgette harcra buzdító üzeneteit –, mások a megegyezésre esküdtek, de nem akadt köztük egy sem, aki ne tudta volna, hogy egy köpcös és hallgatag úr Pest-Budán beköltözött az Angol Királynő fogadóba, és egyre többet hallatott magáról. Újságcikkeket írt, szónoklatait hozta a Pesti Hírlap, nyilvános és titkos találkozókra járt. Sokféle mendemonda keringett a szolid, második emeleti lakosztályról, sarkában a gyalupaddal, ahol többek között egy titokzatos nő is megfordult; a bennfentesek a királyné magyar társalkodónőjét sejtették a lefátyolozott alakban. Beszélték azt is, hogy a köpcös úr számláit egyenesen a Bécs melletti Döblingből fizetik egy elmegyógyintézetből, voltak, akik nyíltan megnevezték a Grófot, és bár biztosat senki sem tudhatott, sokan gondolták, hogy ott, az Angol Királynőben dől el a haza sorsa azon ajtó mögött, melynek zárjában hagyott kulcsa nemcsak azt jelezte, hogy a lakás gazdája várja látogatóit, hanem a helyzet megoldhatóságának is jelképe lett.

megannyi tündéri sellő

Abban azonban mindenki egyetértett – még kamarai sótiszt ükapám is –, hogy véget kell vetni ennek az áldatlan állapotnak, és a königrätzi vereség a legkevesebb, ami kijár Ausztriának és a császárnak. Úgy kell Bécsnek, csak azt kapta, amit megérdemelt. Ez már kezdi észre téríteni őfelségét. Nem lehet a magyarokat semmibe venni, hangzottak el ilyen és más efféle észrevételek, ám az ifjak már unták a sok beszédet, és apránként szétszéledtek. Egyesek elindultak, hogy elhagyván a fürdőt, némi frissítőt igyanak ebéd előtt, mások megkísértették meglesni a túloldal hölgyeit, kiknek szépségét és kívánatosságát az elválasztás rendkívülivé fokozta, a nap tüzétől és a lanyha víztől felhevült ifjak lelki szemei előtt megannyi tündéri sellő és najád ficánkolt a tó másik felében. Egyesek parányi réseket kerestek – és persze találtak is – a két oldal kabinjait elválasztó dupla deszkafalon, ám a női lelemény egyetlen mozdulattal kizárta a kandi tekinteteket: a közös falakra törülközőt, lepedőt aggattak gondos kis kezek. Mások beúsztak a cölöpök közé, és a lépcsőfokok résein át próbáltak tobzódni a mezítelen női lábak látványában, de a fürdőmester sípolása vagy hangos kiáltásai hamar elkergették őket leshelyükről.

Alkonyatra kiürültek a tavak, a vendégek a fürdőházakban lemosták magukról a vastag sókérget, a fürdős leányok és legények pedig hozzáfogtak a takarításhoz, és mire végleg lebukott a nap a távoli kincses város violaszín sziluettje mögött, kiürült a tavak környéke. A fürdészek, a fürdőtulajdonosok még egyszer körüljárták birodalmukat, nem maradt-e valaki véletlenül vagy szándékosan a vetkezőházakban, és ez nem volt fölösleges óvatosság. Többször is találtak holttestet a tó mélyén, lent, a majdnem kibírhatatlanul forró sós vízben, ahová hetvenkedő ifjak is csak nagy erőfeszítéssel tudtak lemerülni, mert az öngyilkosságra készülődő boldogtalanokat vonzotta a halhatatlanná válás lehetősége: hogy haláluk után sószoborrá váljanak, önmaguk emlékművévé. Ezeket a bálványokat egy időben a fürdő parkjában állították ki egy fenyőfából ácsolt pavilonban, de amikor a sóvári öngyilkosságok száma ugrásnak indult, a magisztrátus elrendelte eltávolításukat. Egy elhagyott sóaknában helyezték el őket, ahol már az 1700-as évek végén felhagytak a sóvágással. Az aknák akkorra teljesen kimerültek, különben sem lehetett a sóhegy alatt tovább bányászni, mert a mérnökök számításai szerint az egész hegy beomlott volna.

Sötétedés után megteltek a vendéglők, és vacsora után sokan felsétáltak az öreghegyi kilátóra, hogy elgyönyörködjenek a páratlan látványban, a szurokfáklyákkal kivilágított városkában. A kioszkban zene szólt, a sétányon hullámzott a korzó, a kerthelyiségekben minden este tánc volt. Csak éjfél után csendesedett el a helység. Főterén a kőfalakra szerelt, vasból kovácsolt karokban már csak pislákoltak a fáklyák, a hangászok rég abbahagyták a térzenét, a kör alakú zenepavilon és körülötte a sétatér padjai kiürültek. Elnéptelenedtek a nyári vendéglők is, az asztalokról leszedték az abroszokat, és a barátok temploma körül megkezdték éjszakai őrjáratukat a kőszentek. Ha egy-egy kapatos késői hazatérő beléjük ütközött valamelyik homályos utcasarkon, babonás rémülettel hátrált, azt hívén, a sóaknából jöttek föl az öngyilkosok.

ismeretlen sóvárgás

A vendégházak hálószobáiban álmatlanul forgolódtak a podagrás polgárok és női bajokkal küszködő, hervatag feleségeik, akik éjszakára a húsba vágó míderrel együtt karcsúságukat is levetették. Fájós lábukról lerúgták a cipőt, kiléptek alsószoknyájukból és mezítláb állva a hűvös kőpadlaton, kéjesen nyomkodták megkínzott derekukat, meg-megrázva őszülő csíkokkal tarkázott, de még dús sörényüket, és – mint megereszkedett tejszínhab az olvadó fagylalt tetején – elégedetten omoltak szét a libapehellyel töltött, enyhén dohos derékaljakon, miközben a nyitott ablakokon alattomosan dorombolva beosontak-surrantak a langyos éjszaka puha talpú neszei, felajzva bennük valami eddig ismeretlen sóvárgást elmúlt ifjúságuk után. A földre terített naftalinszagú medvebőrön kövér árnyékok henteregtek, és a középkorú delnők maguk is meglepődtek azon a héven, amellyel párjuk váratlan közeledését viszonozták. Lankadó formáik feszessé váltak, bőrük kisimult, halk nyöszörgésük végighullámozott a városon, azután hirtelen elhalt. Ükapám elégedetten nyújtózott ki újra a maga ágyában, és egy perc múltán már egyenletes szuszogás jelezte, hogy alszik.

Húszéves dédanyám a másik szobában a holdat bámulta, ezt a tündöklő szemet, amely mintha egyenesen őrá bámult volna éppolyan átható pillantással, mint a fiatal kántor a vasárnapi mise után. Már elhagyta a barátok temploma időtől fekete tornyának csúcsát, és lassan hágott mind feljebb a világos, gyöngyházfényű kupolán, hideg fényében fürösztve a meredek sósziklákat és árnyékba borítva az előttük elterülő várost, amelynek utcáit álmatlanul rótta szerelmes dédapám.

A kanapén forgolódó öregasszony lassan megnyugodott. Nem hallotta a következő óraütést, csak a Kántor lépteit, aki ezúttal átjött hozzá. Ne nézz hátra, lelkem, gyere, mondta, és dédanyám olyan mély álomba zuhant, amelyből nincs felébredés. Mikor menyei másnap este rátaláltak, némán és mereven feküdt a kanapén, mint egy sóbálvány.

kép | Paul Cézanne festményei